Tolvajok társasága /Genezis/ - 1. rész Na ki van itt?

Hát, nem hittem volna, de eljött ez a nap is. Újra Tolvajok társaságát olvashattok. Alen Chain, azaz Altemor, kedvenc tolvajom kalandjai nem értek véget a tartaroszi kiruccanással. Olvassátok mi is, és hogyan történt.

 Két éve, hogy utoljára ezeket a földeket tapostam. Tapostam, és nem autóval száguldoztam. Mint utóbb kiderült ugyanis, elég sok dolog megváltozott távollétem alatt.  Az angeloidok és a démonoidok egyformán megerősödtek, s szövetségre léptek ellenünk, nazekanok ellen. Már nyíltan háborúznak velünk, emberekkel, és mindenki mással, aki az útjukat keresztezné és feltartaná a cél elérését. A Fekete vVz szinte mindenki számára elérhető lett, mióta egy arkangyal és fődémon csapatokból álló különítmény legyőzte az őrzőt. Most ilyenekkel erősítik magukat, igaz csak kis számban, de akkor is: a nazekanok hiába erősebbek mindkét félnél, a Fekete Vízzel még ők sem versenyezhetnek.

 Ezen kívül a járműveket szigorúan ellenőrzik, a lőfegyvereket betiltották. Jobbára előkerültek a régi lovagi és ilyesmi fegyverek, miután az emberek rájöttek, hogy a golyó nem fog a démonoidok és angeloidok testén. Többnyire. Ami meg fogna, előállításuk költséges, és időigényes.

 A háború kitört szinte pillanatok alatt. Egy hétre rá, hogy lementem a Tartaroszba már mindnki irtott mindenkit, kivéve a két szövetséges fajt. Nekünk, nazekanoknak ez nem adatott meg. Minket mindenki ölni akar minden helyzetben. Azon kevés démon és angyal kivételével, akik mellénk állnak ilyen-olyan okokkkal.

 Ezért kellett mindenképpen kihozniuk onnan. A célom tudták, hogy az ezzel, hogy minden hatalmas erőt kivonjak a világból, visszabillentve az egyensúlyt. Ehelyett teljes lett a káosz, és háború tört ki mindenütt. Vissza kellett térnem, mert ha elég erősnek bizonyultam az apokalipszis négy lovasának egyike ellen, elég erősnek kell lennem ahhoz is, hogy elbírjak a helyzettel, és másokkal, akik Fekete Vizet ittak.

 Nem akartam harcolni. Mikor kiléptem a Tartaroszból a napfényre, jól éreztem magam. Újra szabadon, újra kényelemben, újra élőnek. Abban a hitben jöttem ki, hogy minden rendben, és visszatérhetek régi szakmámhoz. Ám mégsem. Azt kell tennem, amit utálok. Ölni.

 Nem volt kellemes helyzet, mit tagadjam.

 Sétáltunk. Dante a balomon, Lina pedig a jobbomon, és alig tudtam elhinni, hogy újra élek, az élők világában vagyok?

 - Milyen volt odalent? – kérdezte Elaine.

 - Tartarosz. Nem egy kellemes hely. Nem telik az idő. Csak van. Nem érzed, hogy éhes lennél, nem vagy szomjas. Nincsenek igényeid. Mégis minden hiányzik. Egy pislantás, egy karcolás, minden. Mondjuk verekedhettem volna eleget odalent… Mégse tettem. Lent mindenki egyforma erővel rendelkezett, senki se volt se erősebb, se gyengébb mint a másik. Vége-hossza nincs napok teltek, nem volt időérzékem. Majd’ megőrültem odalent. Jobbára zenét dúdoltam, mivel odalent a technika becsődöl.

 - Szörnyű lehetett… - próbált együttérzeni.

 - Az volt, és nem. Volt időm gondolkodni is. Abban a hiszemben, hogy idefent minden a régi. És most… - kicsit elcsuklott a hangom. – Most olyan helyzetben vagyok, amit utálok.

 - Nincs más választásunk Alen – kapcsolódott be Dante is. – Ölj, vagy megölnek. Ez a szituáció állt elő itt. Csodálom, hogy még nem szúrtak ki minket.

 Mintha csak egy csapásra, hirtelen kürt harsant, s Dante rögtön felszisszent. Elszólta magát.

 - Gyerünk! – kiáltott, s Linával együtt futásnak eredtek.

 Én nem tudtam mire vélni a helyzetet. Nem is volt kedvem még tréningezni magam. Leengedtem jobbomon a láncot, balomba fogtam a fegyverem nyelét.

 Két angeloid és két démonoid szállt le.

 - Ki vagy? Igazold magad! – szólítottak fel. Némán álltam velük szemben, fegyvert húztak. – Utoljára figyelmeztetünk, igazold magad!

 - Hogy ki vagyok? – kérdeztem vissza, közben fülesem betettem helyére, s Papa Roach-ot kapcsoltam. – Az a nazekan, akiről nem most hallottatok utoljára.

 Összezavarodva álltak előttem. Félték a nazekanokat még mindig, és kijelentésem, tekintetem talán elárulta nekik, hogy kevesek lennének ahhoz, hogy kárt tegyenek bennem.

 - Várjatok – szólt az egyik. – Ez itt Altemor.

 - Nem lehet. Csak annak öltözött be. Altemor le lett zárva a Tartaroszba, és ott kushad.

 - És ha kihoztak onnan? – bizonytalanítottam el újra őket. égül mégis nekem estek. A lánc forgott, pengém összesen kettőt villant, s mind a négy ellenfelem a földön volt. Nem öltem meg őket, pusztán harcképtelenné tettem. – Menjetek és mondjátok meg az uratoknak, hogy Alen Chain, azaz Altemor visszatért – vetettem oda.

 Gyorsan társaim után siettem, akik a sarkon túl vártak. Rosszalló pillantásokat vetettek felém, én meg csak vállat vontam. Olyan helyre mentünk ez után, ahol életemen igen keveset jártam, tolvaj múltam ellenére is: a csatornába. Itt jutottunk el a helyi búvóhelyre.

 Kialudva ébredtem. Ettem, ittam, mindent csináltam szinte, ami a Tartaroszban töltött idő alatt hiányzott. Egyvalamit kivéve: a vezetést. Azt nem engedték, mivel a járműveket szigorúan ellenőrizték.

 Ettől függetlenül megvizsgáltam autóm, amire gondosan ügyeltek. A Suprám kifogástalan állapotban volt. Átfestették, fényes-feketére a mattságát, az első lámpáktól az oldalán vörös csík futott a hátuljáig. Az ajtókon törött kard alakú matrica sárgállott. Belül az ülések ébenfeketék voltak, ahogy az ülések is.

 - Golyóálló üveget kapott, amitől picit nehézkesebb lett, de átalakítottam ezt-azt és visszanyerte a hátrányt. Ezen kívül még beszereltem egy nitróadagolót is. Repeszthetsz majd vele alkalom adtán, mint a meszes – magyarázta büszkén Dante. – Igaz az ablakcsere csak elöl, és a sofőr, azaz a bal oldalon történt meg. Eleinte kicsi arra húzott. Maga a kasztni engedett annyi változtatást, hogy ezt kiküszöböljem.

 - Csodás – nyugtáztam.

 Végigsétáltam mellette, oldalán végighúztam kezem. Mintha egy régi barátot üdvözöltem volna, olyan öröm áradt szét bennem. Autóm egyszerűen gyönyörű lett. Igaz első dolgom volt, hogy a matricát leszedtem, s a motorháztetőre egy farkasfejet festettem pontos rajzolás és tervezés alapján, ezüst színből.

 Ezután bevezettek egy terembe, és megkértek várjak. Vártam, s közben azon gondolkodtam mire. Félhomályos terem volt. Nagyjából egy iskolai tornateremhez hasonlítható méretekkel rendelkezett. Jobb híján újra zenét toltam a fülembe, ezúttal Rise Against-et.

 Egyszer csak egy sötét, köpenyes alak mozdult a sötétben. Hátán hatalmas kard markolata mutatkozott. Amint ki tudtam venni, hogy ki az, rögtön neki támadtam.

 A háború lovasa gyors reakciókkal lépett, fegyvert rántott egy villanás alatt. Kezdetét vette a tánc. Ereje minden képzeletet felülmúló volt, még így is számomra, s azon gondolkodtam, hogy Dante hogy volt képes ellenállni a csapásainak.

 Oldalt lépett, s fejbe csapott hirtelen szabaddá tett kezével. Az ütés erejétől nemcsak hogy kicsattan a szám, egészen a falig repültem, s az fogta meg repülésem.

 Én jöttem, s szemmel követhetetlenül előtte termettem, s két talppal bele szálltam a mellkasába. Ő is a falig repült.

 Ezt követően egymásnak feszültek fegyvereink. A terem kellős közepén vívtuk erőpárbajunkat. Egyikünk se tudott a másik fölé kerekedni, mígnem mindketten fél kézzel nyomtuk, hogy balunkkal elementális ütést vihessünk be egymás arcára, minek következtében újra mindketten a falnak kenődtünk.

 Ekkor lépett be Lina és Dante.

 - Állj! – sikoltott rögtön a lány. – Al állj le. Rodhar segített kihozni Tartaroszból.

 Az említettre emeltem tekintetem. Az apokalipszis négy lovasa közül az egyik. Miért hozna ki engem, aki jelenleg a legnagyobb veszélyforrás vagyok?

 - Kifelé – parancsoltam az érkezettekre, akik vonakodva bár, de teljesítették kérésem. Ezután a lovas elé lépkedtem - kivont fegyverrel természetesen. – Miért hoztál ki? És ami még fontosabb: miért nem azt szolgálod, aki ural téged?

 - Fellázadtam. – Egyszerű válasz volt, ám mégse tűnt eléggé hihetőnek. – Mindig négy lovasnak kell lennie, bármi történjék is. Azzal, hogy kettőnket lezártad oda, két új született minden tudásával és tapasztalatával az előzőeknek. Ők amint kiléptek Tartaroszból elporladtak. Én viszont emlékeztem mindenre, és mindent láttam. Fellázadtam, mert nem tetszett a rendszer. Elárultak, átvertek, és most itt vagyok. Mindezt pár hónapja.

 Hangja mélyebb volt az enyémnél, de nem sokkal. Arcára árnyékot borított csuklyája, haja hosszú, ezüstös volt. Tartása volt a legérdekesebb. Erős, harcra kész, mégis nyugodt, és látszott rajta: ha ártani akarna megtenné.

 Megnyugodtam.

 - Mit tudsz azokról, akik ittak a Fekete Vízből? – kérdeztem.

 - Nem sokat. Erejük exponenciálisan megnőtt, akárcsak a tied. Bár nekik kevesebb jutott mint neked, csak kortyok, de erejük még így is kihívást jelenthet számodra. Az ő nevük a kutatók.  Megvan az erejük ahhoz, hogy kiszúrják a nazekanokat. Általában egy négy fős csapatot irányítanak és küldenek ránk, ami két angeloidból és két démonoidból áll.

 - Egy ilyen csapatot hagytam helyben tegnap ideúton. Nem voltak kihívás – vetettem közbe.

 - Elismerésem – nyugtázott. – Gondolom szóltál nekik, hogy ki vagy és hogy szóljanak a fejeseknek.

 - Igen – vigyorogtam rá. Ő is elvigyorodott.

 - Remek. Ez majd félelmet kelt bennük.

 - Mi is a pontos célunk? – kérdeztem.

 - Egyelőre? Gyengíteni az erőiket. A halál lovasa semleges, a másik kettő azonban ellenünk van. Tartarosz megidézésével a régi istenek is életre keltek, azonban erejük még közel sem elég ahhoz, hogy megdöntsék a jelenlegi hatalmat és visszaállítsák az egyensúlyt. Azon dolgozunk, hogy ez változzon.

 - Hogyan?

 - Hívőket gyűjtünk nekik. Megpróbáljuk eléjük vetni az emberek hitét. Bár ez igen nehéz, mert az elmúlt időszakban csak a kereszténység hódított, és a papok most belehúztak. Egyik nap szerzünk embereket, másik nap vesztünk. De összetettben pozitív állást mutatunk.

 - Értem.

 Gondolkodtam. Érdekes helyzet állt elő itt. Azt tudtam már, hogy háború dúl. De hogy még a régi istenek is? Megfordult a fejemben Tartarosz. Mi több, szinte csak azon járt az eszem. Khronosz és Prométheusz vajon tudják azt, hogy fogvatartóik már rég nem elég erősek ahhoz, hogy lent tartsák őket? Minden bizonnyal igen, csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy visszatérhessenek. De az vajon mikor jön el? Valószínűleg akkor, mikor a harc véget ért, és a győztes fél túl gyenge ahhoz, hogy megverjék őket.

 Másfelől, Rodhar szavai igaznak hangzottak, és oka se nagyon volt arra, hogy hazudjon nekem. Lina és Dan megbíztak benne, ami nekem bőven sok volt ahhoz, hogy ugyanígy tegyek.

 Napok teltek el ezekkel a gondolatokkal. Mégse tudtam túltenni magam a helyzeten. Nem tudtam megérteni, hogy miért kell a háború. Miért kell a gyilkolás, mikor az senkinek sem érdeke. Miért kell a halál, mikor az csak bosszút szül, ami újabb halálokat.

 Úgy döntöttem, hogy visszatérek régi városomba, Saranith-be. Ott talán többet megtudok, és a térképeket elnézve, az ember kézen volt. Talán nem szúrnak ki.

 Bepattantam a Suprába, és bőgettem egy kicsit a motort. Kedvesen duruzsolt és morgott a gázpedál nyomogatására. Aztán megindultam az alagútban, s a végén egy vízesés mögül robbantam ki a füves mezőre. Itt a legközelebbi útra vetettem magam, s tövig nyomtam a gázt, váltottam, s újra tövig nyomtam a gázt. Addig ismételgettem, amíg csak a kocsi bírta, majd mikor már nehézkesen gyorsult, megnyomtam az egyik piros gombot a kormányon, minek hatására a szerkezet dinitrogén-oxidot fecskendezett autóm motorjába, s az újfent meglódult. Mire észrevettem, már az országúton repesztettem.