Genezis 3. rész - Halálfélelem

Na. Ezentúl már csak Genezis néven lesznek az új részek a bejegyzések címében közzétéve, hogy ne kelljen annyit írnom mert lusta vagyok. ..i..

3. rész

Halálfélelem

 Hetek óta bujkáltunk, kerülgettük az őrjáratokat. A többiek szakadatlanul áskálódtak az „ellenség” ellen, míg én többnyire csak céltalanul lődörögtem a búvóhelyeken. Nem volt mit lopni, vagy legalábbis nem kellett, valamint harcolás helyett is a menekülést, bujkálást választottuk így ebben se érvényesülhettem. Egyszer-egyszer el kellett vernem apróbb őrjáratokat, de szigorúan csak olyanokat, amikben nem volt kutató.

 Féltettek. Nem mondom, hogy nem esett jól, de zavaró volt. Nem mozoghattam szabadon, amit utáltam.

 Clair is eltűnt, amint biztonságos helyre értünk, s nem is hallottam felőle. Mondhatni egy roncs voltam, ami felújításra várt, célra, hogy használják, hogy érvényesüljön, esetleg megmutassa mire is jó.

 Épp egy tetőn nézelődtem. Szokásommal nem tudtam szakítani. Jólesett legalább ebben a formában érezni a szabadságot, mert mi tagadás: a bujkálós, bújócskázós, rejtőzködős dolog eléggé megkeserített. Nem mintha nem lettem volna korábban ilyen helyzetben, de ennél még Tartarosz is nagyobb szabadságot biztosított a maga módján.

 Nem kellett semmilyen érzék, vagy ilyesmi, hogy tudjam, Dante lépked lassan mellém. Nazekan, akárcsak én. Ám jellemünk majdhogynem szögegyenest eltérő, mégis remekül megértjük egymást.

 - Rodhar szerint nem tanácsos így nézelődnöd – kezdte. – Szerintem se nagyon, hacsak nem balhézni akarsz.

 - Rodhar szerint semmi sem helyes, amit tettem. Saranithi kiruccanásom se tetszett neki. A z se, hogy renegát angyalokat vertem laposra. Az se, hogy a nyomaim tűntettem el. Gyakorlatilag mintha én magam nem tetszenék neki.

 - Nanáhogy – vigyorgott az. – Rodhar fenyegetést érez felőled. Erőd vetekszik az övével, ráadásul te vagy az egész mozgalmunk jelképe. Az emberek, nazekanok, lázadó démonoidok és angeloidok feléd hajlanak inkább. Te már nyíltan kimutattad nemtetszésed minden ellen, küzdtél is értük. Még ha nem is szándékosan. Míg Rodhar csak úgy előkerült a semmiből, mondván lázad, és csatlakozni kíván. Ne csodálkozz.

 - Talán tudják a nevemet. Talán ismerik az arcomat. De nem ismerik a történetemet.

 - Dehogynem – vágott a szavamba. – Mindenki arról beszél szabadidejében, hogy miként lettél azzá amivé. Hogy miért lettél az, ami.

 - Igen. Egy baj van. A történetek idővel színesednek. Változnak. Míg végül semmi közük a valósághoz. Nem emlékszem például, hogy valaha is arany szárnyaim lette k volna, vagy kardom az igazság mágikus pengéje lenne. Csak egy régi fémdarab, ami kitart ha szükségem van rá, szárnyaim pedig felemásak. Máris eltorzult a valóm, pedig két év telt még csak. Mi lesz, ha még sok-sok évig kell ezt a játékot űznünk?

 - Igazad van, látom az értelmét szavaidnak – felelte megadóan. – De te az igazságért, az egyenlőségért küzdesz.

 - Igazságért küzdeni annyi, hogy mások igazságát tiporod el két talppal. Harcolni békéért olyan, mint szeretkezni a szüzességért. Édesmindegy mit miért teszel, amíg az az ellen való, amiért teszed. Én nem harcolni jöttem vissza. Sőt. Visszakívánkozok Tartaroszba.

 Néma csend borult mondandóm után ránk. Mivel nem fordultam meg, nem láthattam az időközben feljött Linát sem, aki hüledezve állt mögöttem. Ezt szapora légzéséből ítéltem meg, s mikor mégis megfordultam, tényleg így volt.

 - Szóval te nem akarod, hogy itt béke legyen? Hogy nyugodtan élhessünk? – nézett rám elképedve.

 - Szó sincs róla – kezdtem magyarázatom. – Közhelyekkel tudok csak felelni: erőszak erőszakot szül, amíg szemet-szemért alapon működünk. Nem kívánom levenni a hátamról soha a pengét. Ha mégis, akkor alapos indokom van rá. Nyugodt életre vágyok természetesen, mint bárki más. Békére, hogy ne kelljen aggódnom mások miatt. De nézz körül. Ez lehetetlen.

 Nézd meg ezt a várost is. Mikor legutóbb itt voltam, Krieg még egy virágzó, gazdag város hercege volt. Most meg? Romos, poros, alig-alig emlékeztet arra, ami egykoron volt.

 - A bezártság megőrjített – nyugtázta a lány. – Már nem az vagy, akit kedveltem…

 Hangja hidegzuhanyként hatott rám, révületemből magamhoz tértem, s rájöttem, miként is hathatott a lányra az, amit mondtam. Sajnáltam a következményeket. Segítséget kérőn Dantéra néztem, ám ő félrefordult, tudatván: ebbe most nem kíván beleavatkozni.

 - Visszasírom a régi, szép időket, amikor még te kergettél fel s alá a városban, amikor még annyi volt az összes bajom, hogy hogy török be valahova.

 - Sírd is Altemor. Mert ilyenre már nemigen lesz lehetőséged – vetette oda nekem a lány, majd sarkon fordult, és elröppent.

 Pár nappal később Clair ismét megjelent. Csak velem volt hajlandó beszélni, másnak szinte még nem is köszönt. Mikor megjött, éppen Rodharral tartottunk megbeszélést a következő lépésekről, és hogy melyik város felé vegyük az irányt.

 - Ó helló – köszönt a lovas kedveskedő hangon. Szemét le se tudta venni az ezúttal szoknyát és atlétát viselő, könnyű edzőcipőben érkezett nőről.

 Ő csak felvonta a szemöldökét, hozzám sétált, és átölelt jelezvén: nem igazán érdekli a lovas. Ezután könnyeden a falhoz lépkedett, annak támasztotta hátát, s ölbe tett kézzel várta, hogy befejezzük tanácskozásunk.

 Körül-belül másfél órán át hallgatta vitáinkat, érveinket, összenevetéseinket, fenyegetőzéseinket, és egyéb agymenéseinket, mikor végül kifelé indultam.

 Rögtön mellém sietett, s belekarolt jobbomba. Szó nélkül mentem fel egy tetőre, ő követett. Onnan gyönyörködtem ismét a tájban.

 - Mit akarsz? – kérdeztem végül.

 - Még mindig nyers vagy. Nem is köszöntél. Még lent se – szúrt le.

 - Annyira hiányoztál kedves Carmilla – kezdtem cinikus hangon , ám félbeszakított.

 - Clair. Mondtam hogy úgy hívj.

 - Mindegy. Szóval ott tartottam, hogy majd beleőrültem a hiányodba – folytattam ömlengésem. – Nem is tudtam lehunyni a szemem,  nem tudtam rendesen aludni. Hát szervusz édesszép virágszálam. Hát úgy örülök neked. Hát mi szél hozott mondca erre? – fejeztem be. – Így jobb? – kérdeztem újra normális hangnemben.

 - Mérföldekkel. – Szarkasztikus megjegyzését nem tudtam nem meghallani, bármennyire is halkan mondta őket. – Végül is, mindegy. Te már nem hiszem hogy változnál.

 - Nemigen áll szándékomban – feleltem a távolt fürkészve. – De tényleg. Miért jöttél?

 - Saranithet lerohanták és elpusztították. Az angeloid renegátok ráuszították a kutatókat, aztán errefelé küldték őket. Ha figyeled a horizontot, már láthatod is a közelgő előőrs közeledtét.

 Meresztgettem szemem, és valóban. Négy apró, fekete pötty közeledett, egyre növekedvén, mígnem már láthatóan két angeloid és démonoid rajzolódott ki.

 Több se kellett, levetettem magam a tetőről, szárnyat bontottam, s feléjük indultam.

 Még hallottam, ahogy a lány utánam kiáltja, hogy azok ott kutatók, aztán már csak a szél süvített fülembe.

 Nem köszöntek, rögtön harci alakzatot vettek fel, és úgy közeledtek felém. Én se lepleztem magam, lángjaim égtek, a lánc vadul pörgött jobbomon,balommal először barettám sütöttem el párszor, minek következtében alakzatuk bontották, s egy golyó elkaphatta az egyik angelidet, mert az eszméletlenül zuhant a talaj felé.

 A pisztolyt visszaszúrva helyére kardom került másik kezembe. Tudatomon nyomást éreztem, bal vállamon seb nyílt. A fájdalom oly hirtelen ért, hogy pengém elejtettem, s az az angeloid után vette az irányt.

 Nem cicáztak, hiszen nazekan vagyok, s ők elsődlegesen a mi irtásunkra tették fel életük, hogy elpusztítsák ír magunkat is.

 Lassan olyan közel értünk egymáshoz, hogy kivont fegyvereikkel már-már elértek, mikor hirtelen az egyik fölé kerültem. Nem tudták követni mozgásom, így a láncot könnyedén a nyakára tekerhettem, s azon lerántva magam két talppal a hátába szálltam. Ennek következtében a démonoid zuhanni kezdett velem együtt, mivel a lánc nem engedte.

 Kétségbeesetten rángattam az eszközt, aminek következtében a fej fokozatosan elvált a testtől, majd amint teljesen külön kerültek, s én már lebegtem, feltartott balom porrá hamvasztotta a testet.

 Balszerencsémre a másik kettő sem maradt tétlen. Ahogy feléjük fordultam, még időben ránthattam fel a félig-meddig óvó láncos jobbom a közeledő csapás elé. Az még mélyebbre nyomta  a szemeket alkaromban, dülledő bicepszem is újra vérezni kezdett. Az óvatlan angeloid vigyorát hamar letörölte az érkező fejem, s távolabb került a levegőben. Újabb nyomást éreztem elmémen, s ezúttal mellkasomon nyílt éktelen seb, szétszaggatva és apró darabokra cincálva pólóm elejét.

 - A kedvenc pólóm rohadékok… - szisszentem.

 Mire észbe kaptam, már három lánggyűrű vett körbe. Menekülési esélyt nem adva szűkültek.

 Gyorsan kapcsoltam, s akár csak első Vargol elleni küzdelmem során lángjaim egész testemre kiterjesztve védekeztem. Helyjel-közzel sikert is arattam, mert csak a sérült felületek pörkölődtek meg kicsit, valamint farmerom feketedett meg itt-ott.

 Kettő az egy ellenben még veszélyesebbnek bizonyultak a kutatók, mint mikor többen voltak. Már komolyan vettek, s nem félvállról. Rájöttek, hogy nem egyszerű nazekan vagyok.

 Megfontoltabbak lettek, lassabban közelítettek, aljas trükkökkel próbálkoztak. A vagdalások ellen már megtaláltam a védelmet, ám amikor jégszilánkok kezdtek el záporozni az angeloid felől, a démonoid pedig pengével tört rám, teljesen elvesztettem a fonalat.

 Jobb híján abbahagytam szárnyaimmal a csapkodást, s zuhanni kezdtem elkerülendő a találatokat.

 Az ötlet addig volt csak tetszetős, mígnem már túl közel került a talaj. Ekkor kitártam ismét szárnyaim, pördültem egyet, s alig fél méter magason siklottam. Ellenfeleim valamivel magasabban követtek engem. Cikáztunk, fogócskáztunk a város utcáin, sikátoraiban, mígnem megtaláltam a kardom, s röptömben szedtem azt fel.

 Rájuk fordultam, ők lassítottak sebességükön, s mindkettő ajka egyszerre mozgott, ugyanazon szavakat formálva.

 Esélyt sem láttam menekülésre a zsákutcából.

 Ekkor hirtelen Dante hullott alá zuhanórepülésben egy lándzsával a démonoidra, akit a földhöz is szögezett teste középpontjánál.

 Rögtön utána érkezett Rodhar is egy hatalmas kétkezessel, ám ő hátba könyökölte az angeloidot, aki eszméletlen sebességgel zúgott kitett alkaromba, majd pörögve-forogva a tűzfalba kenődött.

 A lovas nem állt meg, majdnem ugyanazzal a lendülettel immár kardját döfte a falba passzírozódott ellenfél fejébe. A penge gyakorlatilag kettéválasztotta a testrészt.

 A démonoid még éppen élt. Szökni próbált, ám nem tudott a hátából kiálló lándzsa miatt.

 - Nocsak, nocsak. – Rodhar feléje lépkedett, pengéjét vészjóslóan tartotta. – Te még itt élsz?

 - Rodhar – szóltam a lovasra, ám az nem reagált. – Rodhar! – ismételtem emeltebb hangon. – Ha megölöd semmivel se lesz jobb. Mi többek vagyunk mint ezek a rohadékok.

 - De egyel kevesebb fog ránk vadászni. – Ezzel a zárómondattal lesújtott, a testet hosszában szabta ketté.

 Eltűntem a színhelyről.

 Magamba roskadva ültem a szobámban. A sötétítők is be voltak húzva, fény jóformán annyi volt, mint amit behunyt szemmel láthat bárki. Éppen körvonalazódott az ágy, aminek szélén helyezkedtem, az asztal, a szék, a szekrény a ruhákkal.

 Gondolataim a minapi összecsapáson jártak. Valóban a kutatók erőben egyesével nyomomba se érnek, de már kettővel is problémám akadt. Elég erős vagyok én ehhez?

 Mindegy is. Erősnek kell lennem, mert egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek, hogy mások megsérüljenek miattam. Ha már visszahoztak, ennyivel tartozok nekik. Vagy talán pont emiatt hoztak vissza?

 Kopogtak. Beinvitáltam az illetőt, a nyíló ajtó fénye picit elvakított. Nem láttam ki jön be, mert szinte egyből be is tette maga mögött az ajtót. Gondolataim visszaterelődtek arra, hogy mennyire gyűlölök harcolni, mégis milyen hévvel és elánnal indultam a kutatók ellen. Ez nem normális.

 - Hős vagy – hallottam Clair hangját. – Akként tekintenek rád. Nem illene idebent depülnöd.

 Arra se éreztem elég erőt, hogy visszavágjak neki. Éppen nyögtem egyet, majd hátradőltem. Figyelmetlenségemből következően sikeresen bevertem sérült jobb vállam a támlában, amit hangos szisszenéssel nyugtáztam, majd elhelyezkedve a sötét plafont bámultam.

 - Nem akarok hős lenni – nyöszörögtem.

 - Akkor mi értelme van a cselekedeteidnek? Miért mentél magad a négy kutató ellen?

 - Mert nem akartam, hogy más is megsérüljön. De ott, a sikátorban. Mikor a halálommal néztem farkasszemet. Nem igazán érdekelt más. Nem igazán érdekelt, hogy túléljem. Talán túl se akartam.

 - Túl depressziós vagy – jegyezte meg, majd felállt, s magamra hagyott.

 Békés, mély álom nyomott el.