Genezis 4. rész - Husi

4. rész

Husi

 - Egy hős vagy – szólítottak meg újabb pár nap elteltével. Meglepetésemre egy  gyerek volt az, aki mellém zárkózott mikor – újfent – céltalanul lődörögtem. – Egy nagy hős számunkra.

 Átölelte a derekam, éppen felért addig a tíz éves forma kissrác.

 - Nem szeretek hős lenni – feleltem neki.

 - De miért? – kérdett könnybe lábadó szemekkel.

 - Nos… Vegyük például, ha neked van egy nagy húsod, és hős vagy, akkor megosztod másokkal. Én akarom az egész húst. Nem osztozok.

 Hangnemem annyira játékos és kedves volt, hogy a gyereket megmosolyogtatta, s könnyei immár inkább a nevetéstől, mint a szomorúságtól potyogtak.

 - Vicces vagy! – kiáltott, majd elszaladt.

 Az érzés azonban maradt. Nem is az osztozkodós dolog zavart abban, hogy ekként tekintenek rám. Azt még valahogy kibírnám, ha adni kéne valakinek a húsomból. Hanem egyszerűen nem akartam, hogy ennyi sokan érezzenek közel magukhoz. Vegyük például a kutatókat. Csak én és Clair voltunk kint, én mégis gondolkodás nélkül nekik vetettem magam esélyt adva a lánynak ezzel arra, hogy eltűnjön. Szerencsémen múlott csak, hogy segítségért ment.

 Szembesültem azzal, hogy én se vagyok győzhetetlen. Egy az egy ellenben természetesen bárkivel felveszem jelenleg a versenyt, de ékes példája volt a kutatókkal vívott párharcom annak, hogy akár egy kisebb túlerő ellenében is elbukhatok. Túl könnyedén.

 Újra a nagyteremben voltunk, terveink szerint pár nap, maximum egy hét, és elhagyjuk a várost, a következőbe költözünk. A lázadók, akik mellénk álltak berendezkedtek, alkalom adtán meg tudják magukat védeni, tehát a mi dolgunk itt véget ért.

 - Hallom nem szereted ha osztozni kell a húson Al – mondta végül Rodhar.

 - Mit vársz egy tolvajtól lovasom? – kérdezte őt Dante, azzal a csillogással a szemében, amivel anno engem üldözött az utcákon és más egyéb helyeken. – Kutyából nem lesz szalonna.

 A mondás annyira témába vágott, hogy kicsiny gyülekezetünk nem állhatta nevetés nélkül.

 - Éhes fajta vagyok na – mondtam fásultan. – De neked talán odadobnám a csontot Dan. Csak mert olyan szép kiskutyaszemeid vannak.

 Így indult a baráti társalgás és csipkelődés, és elég sokáig kitartott a jó hangulatban, a mosolygásban. Talán először voltam önfeledten boldog, mióta kijöttem „börtönömből.” Jól esett.

 Ami még jobban esett, hogy Lina már kevésbé neheztelt rám a tetőn lefolytatott diskurzus miatt, bár továbbra is távolságtartó volt.

 Szintén kellemes meglepetésként ért, hogy Clair még maradt velünk egy kicsit, így nem éreztem magam annyira egyedül, hiszen ha észrevette hogy egyedül ténfergek, lecsapott rám, és lefoglalt, szórakoztatott, beszéltetett. Eleinte nem volt túl príma a dolog, aztán szépen lassan rájöttem: ő is aggódik értem. Csak ő másként, és másként is fejezi ki. Meg ő nem a testi épségemért – mint annyian -, hanem a fejemért. Különösen a húsos megnyilvánulásom óta.

 Szó mi szó, napokat töltöttem azzal, hogy neki meséltem. Mindegy volt miről, csak beszélgessünk mottóval érkezett a nő.

 Aztán eljött az indulás napja. Saját autóm ilyenkor én soha nem vezethettem. Sőt általában nem vezethettem, mondván túl labilis vagyok, és életveszélyes a vezetési stílusom. Ezen megsértődtem, s inkább fölöttük szállva közlekedtem ilyenkor. Riogatásaik ellenére többnyire gond és feltűnés nélkül sikerült helyet változtatnunk. Azt mondták ez azért van, mert direkt olyan időpontokat választanak, amikor ez így lehetséges. Valahogy nem érdekeltek a magyarázatok. Ha már fent voltam, legalább tudtam gyönyörködni a tájban. Ha volt miben, és egy-egy ádázabb összecsapás nem pusztított le mindent. Furcsa mód az elemekkel felruházott angelidek és démonoidok kevesebbet mutatkoztak, mint az állítólag oly alacsony létszámú kutatók.

 Beértünk végül Rangervillebe, ahonnan szőnyeget, ilyesmit loptam még pályafutásom kezdetén, mikor még nem voltam herceg. Gyorsan mozogtunk, amint tudtunk lementünk a föld alá hogy eltűnjünk szem elől. Én szokásomhoz híven ledobáltam a cuccai ma számomra kijelölt szobába, majd felmentem egy magas tetőre bámészkodni, memorizálni a város utcáit, épületeit, ilyesmiket.

 Majd – mily nosztalgikus -, levetettem magam a tetőről, s átadtam magam a zuhanás kellemes érzésének Tudtam, ha becsapódok attól még éppen meg nem halok, de nagyon fájna, és hetekbe telne teljesen felépülnöm míg annak ellenére is, ami vagyok. Így az utolsó pillanatban szárnyakat bontottam, s csak siklottam a talaj felett pár centire. Eszméletlenül felemelő érzés volt, ahogy a zuhanás, majd a fékevesztett száguldás közben az adrenalin elárasztotta a testem. Minden porcikám remegett az izgalomtól, s én kedvtelve adtam meg nekik amire vágytak. Gyors egymásutánban száguldottak betontömbök, otthagyott autók, kereszteződések mellettem, s mindezt olyan közel a talajhoz, hogy ha David Hasselhoff lennék akkor valószínűleg lekopott volna a mellszőröm a mellkasomról a cowboyinggel együtt. De mivel nem ő vagyok, ezek a veszélyek nem fenyegettek.

 Rangerville amúgy egy kisebb metropolis volt régen. Felhőkarcolóktól megkezdve hiper-, szuper-, ultra-, és egyébmarketek bőséggel megtalálhatóak voltak, sőt többségük még most is áll. Száguldozásom közepette egy óvatlan, éles kanyar után sikerült az egyik még álló relikvia üvegtábláit szilánkos formába önteni, majd a lendülettől továbbhordva a szilánkokon szánkázva egészen az első pultig csúszni, amit sikeres telibefejeléssel koronázván végül megálltam, nem mozogtam.

 Mindenem fájt. Még tán az is, amim nem volt. Nem volt se kedvem, se erőm felállni, így csak feküdtem az apró tűkként és hatalmas késekként bántó üvegdarabokkal testemben, lassan, de biztosan csordogáló véremben.

 Mikor elég elszántságot és miegymást szedtem össze ahhoz, hogy felálljak, a felületi karcolások, zúzódások már sehol se voltak. Ha mázlim van, akkor mire visszajutok a bázisra, semmi se látszik majd – gondolkodtam.

 Körbenézvén semmit se láttam. Állítólag ez egy emberek lakta város, ergó számomra evidens, hogy ilyen nagyobb épületekben húzódnak meg, összetömörülve egységbe. Munkamegosztás, meg egyebek. Talán csak rossz brutálmarket üvegébe csapódtam.

 Kifelé fordultam, mikor egy árnyalak futott keresztül egy butikon. Éppen szemem sarkából láttam, ám eléggé láttam ahhoz, hogy biztos legyek benne: ott volt, és élő volt.

 Óvatosan lépkedtem a boltba. Lassan, készen arra, hogy ugorjak, üssek, rúgjak, harapjak, csokit kínáljak. Balszerencsémre a zenehallgatási szokásom most akadályozott: Skillet döngött a fülembe így a külvilágot csak két szám között, a pár másodperces szünetben hallhattam. Eleddig nem éreztem zavarónak. Most is csak azért, mert egy kés kezdte lassan, ám határozottan nyomni a hátam.

 - Nem épp a legmegfelelőbb módja az ismerkedésnek – mondtam lassan, miután kifittyentette egyik fülemből a döngő zenét. – Esetleg ha megbeszélhetnénk…

 - Minek? – Női hang, a derekamhoz szúrt pisztolyt húzta kifelé, pengémmel nem törődött. – Lőfegyver… Kíváncsi vagyok hogy két évvel a kataklizma után és egy évvel a bevonásuk után egy: hogy jutottál hozzá, kettő: mi a francnak van még nálad?

 - Ha visszaadod, és normális körülmények között beszélgetünk, még tán el is mondom.

 Hallottam ahogy elereszt egy sóhajt, majd éreztem, hogy a bökő kevésbé nyomja a hátam. Megfordultam, s egy húsz év körüli, fiatal nő állt ott. Majd’ derékig érő, fekete, egyenes szálú haja kopottas volt, írisze kívül tengerkék, befelé átmenetet képzett a zölddel, míg legbelül már méregzöld volt. Tojásdad fején azok a szemek kicsit oldalra lettek elhelyezve, míg orra annyira pici volt, hogy már nem is kelhetett versenyre a figyelemfelkeltésért, akárcsak keskeny ajkai. A természet mellmagasságban is szűkösen bánt vele, bár ez utóbbit bő ruháiból nehéz volt megítélni.

 - Kristen Adams – mutatkozott be. – Exzsaru, exfeleség, exminden. Éppen anya még nem voltam.

 - Alen Chain – viszonoztam a gesztust. – Lássuk csak. Nem voltam házas, de tolvajnak tolvaj voltam. A kataklizma, ahogy nevezted anno miattam váltódott ki. Aztán most két év után előkerültem Tartarosz fogságából, s ím, itt leledzek mint extolvaj.

 Felvonta szemöldökét.

 - Bilincset nem akarsz adni? – tartottam megadóan csuklóim. Kapott az alkalmon, rájuk is pattintotta a karpereceket. – Köszönöm. Most megyünk a bíróságra? – kérdeztem könnyedén, majd szétfeszítettem az ékszereim.

 - Nos Alen, amennyire emlékszek téged Dante Jobson letartóztatott egy parádés autókázás után.

 - Bocsi nincs nálam igazolvány. Manapság már nemigen van rá szükségem. De régebben akár öt-hatot is tudtam volna mutatni kiskegyednek, hogy kielégíthessem igényeit.

 A penge élces megjegyzésem hatására a gyomromba szaladt.

 - Anyáddal szórakozz – vetette a képembe, én pedig egy pillanatra összeestem.

 Majd ahogy elszorítottam a vérzést, amit nem mellékesen a recés pengéjű vadásztőrrel okozott, a seb elkezdett hegedni.

 - Hát ez nem volt túl szép – mondtam immár a nő hátának. – Nem elég, hogy egy kirakaton keresztül érkeztem be, végigcsúsztam minden szaron, üvegszilánkon, most még egy kibaszott kést is a hasamba böknek. Vendéglátásból mindenképpen megbuktatom hölgyem.

 Lassan fordult meg, szemén egy pillanatig őrület villant át. Nem tudtam, mi lesz a következő lépése, bár arra számítottam, hogy iménti cselekedetét megismétli még párszor, és én napestig itt fetrenghetek a saját véremben. Nem volt túl kecsegtető kilátás.

 - Hallottam, hogy Altemor képes túlélni ilyesmit. Hallottam, hogy ereje vetekszik a kutatókéval. De nem hittem el, mikor rebesgetni kezdték hogy visszatért – térdre rogyott, így fejünk nagyjából egy magasságba került. – Sajnálom. – Ezután sírva fakadt.

 Ekkor pillantottam meg a fehér szárnyakat a háta mögött. Különösmód eddig észre se vettem őket.

 - Semmi gond. Gyere Kristen. Megyünk haza. Amennyiben felsegítesz és támogatsz egy darabig… - vígasztaltam. – Hazád ott, ahol a lázadók. Vagy mik is vagyunk.

 Haza is támogatott, ahol új szerzeményem érdekesen fogadták. Nem kértek magyarázatot, csak egy rozzant és kisírt szemű angeloidot láttak. Igaz, kaptam elismerő, szúró, vágó, egyéb módon sebző pillantást is.

 Másnap Rodhar érdeklődött csak az felől, hogy hogyan sikerült összeszednem egy angeloidot, és hogy miként maradtam észrevétlen a városban lapulók előtt. Az angeloid történetét el tudtam mondani, de a másik kérdésre már nem válaszoltam.

 Dante megveregette a vállam, és kért, hogy legközelebb őt is vigyem magammal. Megígértem neki, hogy így lesz, mire azt felelte, hogy fenemód ki akarja próbálni az új landolási technikám. Középső ujjammal jutalmaztam érte.

 Később kimentem ismét a tetőre, bár nem terveztem újra száguldozni szárnyaimon. Autózni akartam, de nem engedték, így csak gondolkodtam.

 A minap végre sikerült többé válnom, mint amiért visszahoztak. Nem öltem meg valakit, aki egyértelműen az életemre tört. Ez jó érzéssel töltött el. Embernek éreztem magam tőle. Végül is, minden jogom megvolt hozzá, hiszen emberként nevelkedtem fel. Arról már nem tehetek, hogy kiderült: mégse az vagyok.

 Ráeszmélvén erre kedvem jobb lett, mígnem Dante megjelent mellettem.

 - Hé Alen.

 - Mondd.

 - Az az angeloid. Husi kis alakokat tud felvenni. De amiért most utánad jöttem már más tészta. Mesélte, hogy egyszer már találkozott veled, csak akkor nagy örömében elfelejtette az arcod. Valami olyasmit mondott, hogy ajándékba adták neked, és hogy te felruháztad, aztán szélnek eresztetted.

 - Tényleg – mosolyodtam el. – Akkor nagyon bepöccentem. Az asszem a koronaékszeres balhé után volt. Valamikor. Az már elég régen volt. Lassan három éve…

 - Igen. De híreket is hozott. Egy kutatócsoportot követve jutott el hozzád. Pontosabban amíg te kergemarha módjára röpködtél, ő nyomod vesztette ott körül, aztán bement, hátha bent vagy, végül beszakadtál az üvegen. Azt mondja egy csapat kutató kergetett. Nem egy-kettő, vagy négy, ahogy szoktak. Egyenesen egy csapat. Nyolcan vagy tízen voltak, nem tudta megszámolni.

 - Ezek szerint nem csak én tudok előlük elrejtőzni, hanem ők is előlem. De miért nem támadtak meg? Miért nem végeztek velem addig, amíg az áruházban a földön fetrengtem az üvegen? Könnyedén megtehették volna, néggyel se bírtam, nemhogy többel.

 - Nem tudom testvér. Tudom, hogy szabad jellem vagy, ezért nem mondom hogy ne mozdulj ki. De vigyázz magadra ha kint vagy.

 Elgondolkodtam. Reális esélyem maximum két kutató ellen lenne, máskülönben csak repkedhetnék, futkoshatnék, fogócska-bújócskázhatnék velük. Nem tetszettek a kilátások.

 - Francba. Hozz egy üveg piát. Vagy többet. Töményet.

Genezis 3. rész - Halálfélelem

Na. Ezentúl már csak Genezis néven lesznek az új részek a bejegyzések címében közzétéve, hogy ne kelljen annyit írnom mert lusta vagyok. ..i..

3. rész

Halálfélelem

 Hetek óta bujkáltunk, kerülgettük az őrjáratokat. A többiek szakadatlanul áskálódtak az „ellenség” ellen, míg én többnyire csak céltalanul lődörögtem a búvóhelyeken. Nem volt mit lopni, vagy legalábbis nem kellett, valamint harcolás helyett is a menekülést, bujkálást választottuk így ebben se érvényesülhettem. Egyszer-egyszer el kellett vernem apróbb őrjáratokat, de szigorúan csak olyanokat, amikben nem volt kutató.

 Féltettek. Nem mondom, hogy nem esett jól, de zavaró volt. Nem mozoghattam szabadon, amit utáltam.

 Clair is eltűnt, amint biztonságos helyre értünk, s nem is hallottam felőle. Mondhatni egy roncs voltam, ami felújításra várt, célra, hogy használják, hogy érvényesüljön, esetleg megmutassa mire is jó.

 Épp egy tetőn nézelődtem. Szokásommal nem tudtam szakítani. Jólesett legalább ebben a formában érezni a szabadságot, mert mi tagadás: a bujkálós, bújócskázós, rejtőzködős dolog eléggé megkeserített. Nem mintha nem lettem volna korábban ilyen helyzetben, de ennél még Tartarosz is nagyobb szabadságot biztosított a maga módján.

 Nem kellett semmilyen érzék, vagy ilyesmi, hogy tudjam, Dante lépked lassan mellém. Nazekan, akárcsak én. Ám jellemünk majdhogynem szögegyenest eltérő, mégis remekül megértjük egymást.

 - Rodhar szerint nem tanácsos így nézelődnöd – kezdte. – Szerintem se nagyon, hacsak nem balhézni akarsz.

 - Rodhar szerint semmi sem helyes, amit tettem. Saranithi kiruccanásom se tetszett neki. A z se, hogy renegát angyalokat vertem laposra. Az se, hogy a nyomaim tűntettem el. Gyakorlatilag mintha én magam nem tetszenék neki.

 - Nanáhogy – vigyorgott az. – Rodhar fenyegetést érez felőled. Erőd vetekszik az övével, ráadásul te vagy az egész mozgalmunk jelképe. Az emberek, nazekanok, lázadó démonoidok és angeloidok feléd hajlanak inkább. Te már nyíltan kimutattad nemtetszésed minden ellen, küzdtél is értük. Még ha nem is szándékosan. Míg Rodhar csak úgy előkerült a semmiből, mondván lázad, és csatlakozni kíván. Ne csodálkozz.

 - Talán tudják a nevemet. Talán ismerik az arcomat. De nem ismerik a történetemet.

 - Dehogynem – vágott a szavamba. – Mindenki arról beszél szabadidejében, hogy miként lettél azzá amivé. Hogy miért lettél az, ami.

 - Igen. Egy baj van. A történetek idővel színesednek. Változnak. Míg végül semmi közük a valósághoz. Nem emlékszem például, hogy valaha is arany szárnyaim lette k volna, vagy kardom az igazság mágikus pengéje lenne. Csak egy régi fémdarab, ami kitart ha szükségem van rá, szárnyaim pedig felemásak. Máris eltorzult a valóm, pedig két év telt még csak. Mi lesz, ha még sok-sok évig kell ezt a játékot űznünk?

 - Igazad van, látom az értelmét szavaidnak – felelte megadóan. – De te az igazságért, az egyenlőségért küzdesz.

 - Igazságért küzdeni annyi, hogy mások igazságát tiporod el két talppal. Harcolni békéért olyan, mint szeretkezni a szüzességért. Édesmindegy mit miért teszel, amíg az az ellen való, amiért teszed. Én nem harcolni jöttem vissza. Sőt. Visszakívánkozok Tartaroszba.

 Néma csend borult mondandóm után ránk. Mivel nem fordultam meg, nem láthattam az időközben feljött Linát sem, aki hüledezve állt mögöttem. Ezt szapora légzéséből ítéltem meg, s mikor mégis megfordultam, tényleg így volt.

 - Szóval te nem akarod, hogy itt béke legyen? Hogy nyugodtan élhessünk? – nézett rám elképedve.

 - Szó sincs róla – kezdtem magyarázatom. – Közhelyekkel tudok csak felelni: erőszak erőszakot szül, amíg szemet-szemért alapon működünk. Nem kívánom levenni a hátamról soha a pengét. Ha mégis, akkor alapos indokom van rá. Nyugodt életre vágyok természetesen, mint bárki más. Békére, hogy ne kelljen aggódnom mások miatt. De nézz körül. Ez lehetetlen.

 Nézd meg ezt a várost is. Mikor legutóbb itt voltam, Krieg még egy virágzó, gazdag város hercege volt. Most meg? Romos, poros, alig-alig emlékeztet arra, ami egykoron volt.

 - A bezártság megőrjített – nyugtázta a lány. – Már nem az vagy, akit kedveltem…

 Hangja hidegzuhanyként hatott rám, révületemből magamhoz tértem, s rájöttem, miként is hathatott a lányra az, amit mondtam. Sajnáltam a következményeket. Segítséget kérőn Dantéra néztem, ám ő félrefordult, tudatván: ebbe most nem kíván beleavatkozni.

 - Visszasírom a régi, szép időket, amikor még te kergettél fel s alá a városban, amikor még annyi volt az összes bajom, hogy hogy török be valahova.

 - Sírd is Altemor. Mert ilyenre már nemigen lesz lehetőséged – vetette oda nekem a lány, majd sarkon fordult, és elröppent.

 Pár nappal később Clair ismét megjelent. Csak velem volt hajlandó beszélni, másnak szinte még nem is köszönt. Mikor megjött, éppen Rodharral tartottunk megbeszélést a következő lépésekről, és hogy melyik város felé vegyük az irányt.

 - Ó helló – köszönt a lovas kedveskedő hangon. Szemét le se tudta venni az ezúttal szoknyát és atlétát viselő, könnyű edzőcipőben érkezett nőről.

 Ő csak felvonta a szemöldökét, hozzám sétált, és átölelt jelezvén: nem igazán érdekli a lovas. Ezután könnyeden a falhoz lépkedett, annak támasztotta hátát, s ölbe tett kézzel várta, hogy befejezzük tanácskozásunk.

 Körül-belül másfél órán át hallgatta vitáinkat, érveinket, összenevetéseinket, fenyegetőzéseinket, és egyéb agymenéseinket, mikor végül kifelé indultam.

 Rögtön mellém sietett, s belekarolt jobbomba. Szó nélkül mentem fel egy tetőre, ő követett. Onnan gyönyörködtem ismét a tájban.

 - Mit akarsz? – kérdeztem végül.

 - Még mindig nyers vagy. Nem is köszöntél. Még lent se – szúrt le.

 - Annyira hiányoztál kedves Carmilla – kezdtem cinikus hangon , ám félbeszakított.

 - Clair. Mondtam hogy úgy hívj.

 - Mindegy. Szóval ott tartottam, hogy majd beleőrültem a hiányodba – folytattam ömlengésem. – Nem is tudtam lehunyni a szemem,  nem tudtam rendesen aludni. Hát szervusz édesszép virágszálam. Hát úgy örülök neked. Hát mi szél hozott mondca erre? – fejeztem be. – Így jobb? – kérdeztem újra normális hangnemben.

 - Mérföldekkel. – Szarkasztikus megjegyzését nem tudtam nem meghallani, bármennyire is halkan mondta őket. – Végül is, mindegy. Te már nem hiszem hogy változnál.

 - Nemigen áll szándékomban – feleltem a távolt fürkészve. – De tényleg. Miért jöttél?

 - Saranithet lerohanták és elpusztították. Az angeloid renegátok ráuszították a kutatókat, aztán errefelé küldték őket. Ha figyeled a horizontot, már láthatod is a közelgő előőrs közeledtét.

 Meresztgettem szemem, és valóban. Négy apró, fekete pötty közeledett, egyre növekedvén, mígnem már láthatóan két angeloid és démonoid rajzolódott ki.

 Több se kellett, levetettem magam a tetőről, szárnyat bontottam, s feléjük indultam.

 Még hallottam, ahogy a lány utánam kiáltja, hogy azok ott kutatók, aztán már csak a szél süvített fülembe.

 Nem köszöntek, rögtön harci alakzatot vettek fel, és úgy közeledtek felém. Én se lepleztem magam, lángjaim égtek, a lánc vadul pörgött jobbomon,balommal először barettám sütöttem el párszor, minek következtében alakzatuk bontották, s egy golyó elkaphatta az egyik angelidet, mert az eszméletlenül zuhant a talaj felé.

 A pisztolyt visszaszúrva helyére kardom került másik kezembe. Tudatomon nyomást éreztem, bal vállamon seb nyílt. A fájdalom oly hirtelen ért, hogy pengém elejtettem, s az az angeloid után vette az irányt.

 Nem cicáztak, hiszen nazekan vagyok, s ők elsődlegesen a mi irtásunkra tették fel életük, hogy elpusztítsák ír magunkat is.

 Lassan olyan közel értünk egymáshoz, hogy kivont fegyvereikkel már-már elértek, mikor hirtelen az egyik fölé kerültem. Nem tudták követni mozgásom, így a láncot könnyedén a nyakára tekerhettem, s azon lerántva magam két talppal a hátába szálltam. Ennek következtében a démonoid zuhanni kezdett velem együtt, mivel a lánc nem engedte.

 Kétségbeesetten rángattam az eszközt, aminek következtében a fej fokozatosan elvált a testtől, majd amint teljesen külön kerültek, s én már lebegtem, feltartott balom porrá hamvasztotta a testet.

 Balszerencsémre a másik kettő sem maradt tétlen. Ahogy feléjük fordultam, még időben ránthattam fel a félig-meddig óvó láncos jobbom a közeledő csapás elé. Az még mélyebbre nyomta  a szemeket alkaromban, dülledő bicepszem is újra vérezni kezdett. Az óvatlan angeloid vigyorát hamar letörölte az érkező fejem, s távolabb került a levegőben. Újabb nyomást éreztem elmémen, s ezúttal mellkasomon nyílt éktelen seb, szétszaggatva és apró darabokra cincálva pólóm elejét.

 - A kedvenc pólóm rohadékok… - szisszentem.

 Mire észbe kaptam, már három lánggyűrű vett körbe. Menekülési esélyt nem adva szűkültek.

 Gyorsan kapcsoltam, s akár csak első Vargol elleni küzdelmem során lángjaim egész testemre kiterjesztve védekeztem. Helyjel-közzel sikert is arattam, mert csak a sérült felületek pörkölődtek meg kicsit, valamint farmerom feketedett meg itt-ott.

 Kettő az egy ellenben még veszélyesebbnek bizonyultak a kutatók, mint mikor többen voltak. Már komolyan vettek, s nem félvállról. Rájöttek, hogy nem egyszerű nazekan vagyok.

 Megfontoltabbak lettek, lassabban közelítettek, aljas trükkökkel próbálkoztak. A vagdalások ellen már megtaláltam a védelmet, ám amikor jégszilánkok kezdtek el záporozni az angeloid felől, a démonoid pedig pengével tört rám, teljesen elvesztettem a fonalat.

 Jobb híján abbahagytam szárnyaimmal a csapkodást, s zuhanni kezdtem elkerülendő a találatokat.

 Az ötlet addig volt csak tetszetős, mígnem már túl közel került a talaj. Ekkor kitártam ismét szárnyaim, pördültem egyet, s alig fél méter magason siklottam. Ellenfeleim valamivel magasabban követtek engem. Cikáztunk, fogócskáztunk a város utcáin, sikátoraiban, mígnem megtaláltam a kardom, s röptömben szedtem azt fel.

 Rájuk fordultam, ők lassítottak sebességükön, s mindkettő ajka egyszerre mozgott, ugyanazon szavakat formálva.

 Esélyt sem láttam menekülésre a zsákutcából.

 Ekkor hirtelen Dante hullott alá zuhanórepülésben egy lándzsával a démonoidra, akit a földhöz is szögezett teste középpontjánál.

 Rögtön utána érkezett Rodhar is egy hatalmas kétkezessel, ám ő hátba könyökölte az angeloidot, aki eszméletlen sebességgel zúgott kitett alkaromba, majd pörögve-forogva a tűzfalba kenődött.

 A lovas nem állt meg, majdnem ugyanazzal a lendülettel immár kardját döfte a falba passzírozódott ellenfél fejébe. A penge gyakorlatilag kettéválasztotta a testrészt.

 A démonoid még éppen élt. Szökni próbált, ám nem tudott a hátából kiálló lándzsa miatt.

 - Nocsak, nocsak. – Rodhar feléje lépkedett, pengéjét vészjóslóan tartotta. – Te még itt élsz?

 - Rodhar – szóltam a lovasra, ám az nem reagált. – Rodhar! – ismételtem emeltebb hangon. – Ha megölöd semmivel se lesz jobb. Mi többek vagyunk mint ezek a rohadékok.

 - De egyel kevesebb fog ránk vadászni. – Ezzel a zárómondattal lesújtott, a testet hosszában szabta ketté.

 Eltűntem a színhelyről.

 Magamba roskadva ültem a szobámban. A sötétítők is be voltak húzva, fény jóformán annyi volt, mint amit behunyt szemmel láthat bárki. Éppen körvonalazódott az ágy, aminek szélén helyezkedtem, az asztal, a szék, a szekrény a ruhákkal.

 Gondolataim a minapi összecsapáson jártak. Valóban a kutatók erőben egyesével nyomomba se érnek, de már kettővel is problémám akadt. Elég erős vagyok én ehhez?

 Mindegy is. Erősnek kell lennem, mert egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek, hogy mások megsérüljenek miattam. Ha már visszahoztak, ennyivel tartozok nekik. Vagy talán pont emiatt hoztak vissza?

 Kopogtak. Beinvitáltam az illetőt, a nyíló ajtó fénye picit elvakított. Nem láttam ki jön be, mert szinte egyből be is tette maga mögött az ajtót. Gondolataim visszaterelődtek arra, hogy mennyire gyűlölök harcolni, mégis milyen hévvel és elánnal indultam a kutatók ellen. Ez nem normális.

 - Hős vagy – hallottam Clair hangját. – Akként tekintenek rád. Nem illene idebent depülnöd.

 Arra se éreztem elég erőt, hogy visszavágjak neki. Éppen nyögtem egyet, majd hátradőltem. Figyelmetlenségemből következően sikeresen bevertem sérült jobb vállam a támlában, amit hangos szisszenéssel nyugtáztam, majd elhelyezkedve a sötét plafont bámultam.

 - Nem akarok hős lenni – nyöszörögtem.

 - Akkor mi értelme van a cselekedeteidnek? Miért mentél magad a négy kutató ellen?

 - Mert nem akartam, hogy más is megsérüljön. De ott, a sikátorban. Mikor a halálommal néztem farkasszemet. Nem igazán érdekelt más. Nem igazán érdekelt, hogy túléljem. Talán túl se akartam.

 - Túl depressziós vagy – jegyezte meg, majd felállt, s magamra hagyott.

 Békés, mély álom nyomott el.

Tolvajok társasága /Genezis/ - 2. rész, Új hullám

 Hajtottam. Tolvaj vagyok, a szakmám, hogy csendesen besurranok, és ellopom ami kell. Feltűnés nélkül. Vért soha nem ontottam. Egy-két kivétel természetesen volt, mikor összetűzésbe keveredtem őrökkel, ilyesmikkel, de soha az eddigi életemben nem öltem meg senkit pár kivétellel – bár azok mind megérdemelték, vagy csak önvédelem volt. Most se állt másképp a helyzet. Kihoztak, hogy öljek. Hogy öljem meg azokat, akik egyesek céljainak nem felelnek meg. Nem tehetem meg, hogy nem állok ki. Nem bújhatok csak úgy el.

 Megcsörrent a telefonom. Jellegzetes hangjára összerezzentem elmélyült gondolataim közepette, de mégse szenteltem neki nagyobb figyelmet. Tudtam ki az, tudtam mit akar, és nem volt kedvem sem veszekedni, sem letolások özönét hallgatni. Csak vezetni akartam, száguldani, és gondolkodni. Minden... Vagy mindenki más? A lényeg, hogy semmi sem érdekelt, minden mindegy volt.

 Észre sem vettem, hogy egy Corvette zárkózik mellém. Az út pedig széles és kihalt volt. Nem tűnt fel egészen addig, míg finoman az én kocsim jobb oldalához nem koccantotta az övét. Reflexből rántottam rá a kormányom, váltottam, s még jobban nyomtam a gázt.

 Ismét megcsörrent a telefonom. Ezúttal már fel is vettem.

 - Lassíts már hülye – szólt egy ismerős hang.

 - Miért tenném? Te mit akarsz tőlem? – vetettem oda ingerülten.

 - Tíz percre innen van egy mellékút. Menj le oda, és elmondom. Utána arra robogsz tovább amerre nem állítanak meg a kutatók meg az egyéb rohadékságok.

 Leálltam. Poros út volt, autóm feketesége meghalványult, csak úgy, ahogy az aranybarna Corvette is fakult, pláne, hogy mögöttem jött.

 Női alak szállt ki belőle. Könnyed short, egy mély kivágású top. Vállig érő, vörös haj, és méregzöld szemek. Carmilla nem változott. Az egyetlen tolvaj volt a hercegek közül, akiknek nem tudtam a valódi nevét is.

 - Helló Alen. – Köszöntése kellemes volt, hangja kedves, hasonlítani nem tudnám mihez, de nyugtatott. – Látom kihoztak Tartaroszból.

 - Már pár napja. Szia Carmi – köszöntöttem én is. Nem akartam megbántani, ezért kivételesen modorom is barátságos volt.

 - Gondolom az érdekel, miért állítottalak félre…

 - Nem egészen. Először is, hogy hogy, s mint vagy. Mi történt veled az elmúlt két évben míg… „Nyaraltam.”

 Elmosolyodott. Meleg, baráti mosoly. Nem is számítottam másra. Az egyetlen herceg volt, aki nyíltan, és mindig is mellettem állt. Nem voltak kételyeim afelől, hogy bármikor segít, még ha sajátosan is. Feltéve ha úgy ítéli, hogy tényleg szükségem an a segítségére.

 - Nem tudod az igazi nevem ugye?

 - Nem igazán. Bár az enyémet se tudták míg ki nem tört az őrület.

 - A Tolvajok társaságának történetéről se tudsz ugye?

 - De igen. Néhány saranithi tolvaj felosztotta maguk közt a várost, és volt egy vezéregyéniség. Az fogadta el az alvilági megbízásokat, és osztotta el a város egyes területein tevékenykedő legényeknek. Idővel ez a szervezet bővült, befolyása nőtt, mígnem már a legnagyobb maffiások is velük csináltatták a munkákat, akár más városokban. Saranith ki lett nőve, hát tovább terjeszkedtek. Lassan a környező városokat és településeket is magukba kebelezték, a tolvajok pedig annyian lettek, hogy a legjobbaknak vizsgát állítottak, s köztük osztották fel a területeket. És itt tartottunk mi, mielőtt kitört volna a parasztgyalázat.

 - Igen. Helyes. De nem is érdekel az igazi nevem?

 - Őszintén? Miért érdekelne?

 - Mert mindenkiét tudtad? Mert még Vargolét is tudtad? Mert te voltál mindőnk közül a legjobb?

 - És? – hajtottam le a fejem. – Számít ez már valamit? A világ rendje megváltozott. Már soha nem lesz ugyanaz. Akkor meg? Nem mindegy, ha Carmillának, vagy tudom is én minek hívlak?

 Elgondolkodott. Tudta: igazam van. Ugyanakkor valami mást is akart. Talán csak megosztani valakivel amire talán már csak ő emlékezett, amiről talán már csak ő tudott? Még ha ilyen apróság is, elég nyomasztó tud lenni. Talán csak beszélgetni akart. Talán csak kellett neki valaki, aki meghallgatja. Minden esetre a következőt mondta:

 - Clair. Clair Stevens.

 - Mit kezdjek vele?

 - Ez az igazi nevem. Szeretném, ha ezúttal Clair-nek szólítanál.

 Mi tagadás. Meglepett. Nem gondoltam volna, hogy az oly alapos, oly remek Carmilla ezt kéri valaha is valakitől, nemhogy tőlem, egy senkiházi nazekantól.

 - Ahham – vakargattam állam. – De gondolom nem csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem.

 - Miből gondolod? – kérdett.

 - Mindig van másik célod is.

 Bólintott.

 Hirtelen furcsa hang ütötte meg a fülünket. Magamhoz rántottam, s átszorítottam.

 - Mit csinálsz? – sopoánkodott.

 - Csend. Ezek kutatók. El tudom rejteni magunkat egy rövid időre előlük. Pár percre. Míg elmennek.

 Felettünk szinte rögtön el is szállt néhány a környéket fürkészve. Acélos fényű szárnyaikat először láttam, de rögtön félelmet csiholtak bennem. Nem éreztem hogy félnék, csak a szagát éreztem, s tudtam, hogy belőlem árad.

 - Te remegsz – szólt meglepetten a nő, mikor elillant a veszély, s elengedtük egymást. – Nem is. Rettegsz. De mitől?

 Legyintettem. Nem kell mindenről tudnia, úgy voltam vele.

 Egy óra múlva már mellettem ült, s úgy téptünk újra Saranith felé. Könnyed öltözékéhez kapcsolódtam én is: fekete térdnadrág és póló, valamint egy sötét, kockás kapucnis pulcsi.

 A táj nagyban megváltozott. A területen mintha bombák robbantak volna, a természet maga kihalódni látszott. Elvétve egy-két fa és bokor küzdött még az elsivatagosodott földön.

 Az utat is alig láttam, a por úgy belepte. Jószerével a kordonhoz viszonyítottam a helyzetünket több-kevesebb sikerrel.

 A város messziről látszott. Hatalmas falakkal vették körül, orbitális kapu várt az út végén. Az egész olyan érzést keltett bennem, mintha öt-hatszáz évvel ezelőtt élnénk, s én egy lovag lennék, aki éppen befut a megmentett nővel. Ezen érzéseimet útitársam tudtára is hoztam, aki egy mosollyal vegyített fejingatást adott jutalmul. Szavak nélkül is leszánalmasított, meglehetősen csúnyán. A rádióval is próbáltam babrálni, de azon már rég nem sugároztak. Azt mondták úgy egy éve beszűnt a műsor.

 A kapuhoz érve dudáltam, bebocsájtást kértem. Mogorva, meglehetőst érdekes személy jött elénk. Végigmérte először a nőt, majd engem.

 - Osz hunnan gyüttetek? – kérdett. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjem el szívatni, és ne kezdjek el dőlni a nevetéstől.

 - Tyrnarból szöktünk el. Volt ott egy kis zűrzavar, mikor Alen Chaint kiengedték. Mi ezt használtuk ki, hogy meglógjunk. Szerencsére ott elég nagy bált rendeztek így velünk egyáltalán nem foglalkoztak – felelt helyettem Clair. Furcsamód egyből megszoktam, hogy így hívjam, nem kellett „szoktatni.” – Menekültek vagyunk, akik menedéket kérnek.

 - Étem én aztat. De most ilyen karám vagy mifene van a városon. Nem gyüszhettek béjebb.

 - Karanténra gondolsz? Miféle karantén? – vettem át a szót.

 - Há amolyan nagyfőnökös engedély kell hogy gyühessetek belülre.

 Elgondolkodtam. Éjjel simán besurranhatnék, megszerezhetném ami kell nekem, és már itt sem lennék. Ám Clairnek is volt valami dolga odabenn, így nem tehettem meg. Más utat kellett keresni befelé, ráadásul úgy nézett ki, hogy csak az az egy van, amit a kapuőr mondott.

 - Nincs valami más módja? – nézett rá a nő kiskutya szemekkel. Nem csodálom, hogy talált más módot a fickó, ilyen szemek láttán még én is képes lette m volna megenyhülni és más megoldást keresni.

 - Hát, a főnöknek meggyűtt a baja pár ilyen fehér csirkeszárnyas repkedőizével.

 - Angyallal? – kérdeztem.

 - Igen avval. Innen egy óra a négykerékkel. Amerre kél a nap. Arra kő menni. Oszt ott lesz egy ilyen táborféleség. Oszt ott leszen a sok fehércsirkeizé.

 - Köszönjük. Viszlát.

 Beültünk a kocsiba, és az adott irányba vettük utunkat.

 - Nem fogod engedni hogy az angeloidok megtámadják szeretett városkádat ugye? – kezdeményezett a nő.

 - Nézd Carmi…

 - Clair. Megkértelek, hogy így szólíts Altemor.

 - Alen. Visszatérve a lényegre: tényleg nem fogom engedni, még ha onnan oly sokszor ki is kergettek, kiutáltak, kitiltottak, stb. Az az én városom. Rajtam kívül senki nem randalírozhat ott.

 - Mélyek az érzéseid. De miért?

 - Miért akarsz bejutni oda?

 - Te miért?

 - Kérdésre nem illik kérdéssel felelni – szúrtam le.

 - Te kezdted…

 Igaza volt, én kezdtem, így elé tártam, hogy a tolvajok tornyába akarok elmenni, és elhozni onnan pár cuccot, többek között azokat az iratokat és feljegyzéseket, amelyek a munkásságomról szólnak, amik a megbízásaim listáját képezik, a fizetést értük, és minden egyebet ami velem kapcsolatos.

 Valami hasonlót akart ő is, nyomot eltüntetni. Csak a maga sajátos módján: robbantásokkal, gyújtogatásokkal. Nem igazán zavart. Nem ütközött a célomba, és őt ismervén úgyis megteszi, amit eldönt magában.

 Rövidesen megláttuk az a tábort. Leállítottam az autót, s kiszálltam. Hiába bíztam Carmiban, megkértem, hogy maradjon a kocsiban, esetleges kutatók miatt. Még én csak-csak elbírok velük, de ő már valószínűleg nem. És egy harcban, legyen az bármilyen, mindig a gyengébbeket pécézik ki először. Nem akartam, hogy bántódása essen.

 Ahogy közeledtem a táborhoz, jókedv hangjait hallottam. Vagy felöntöttek a garatra, vagy nagyon jól szórakoztak valamin. Amint kicsit közelebb értem, kiderült, hogy ezek renegát angeloidok. A szórakozásuk témája viszont már annál inkább érdekelt, és idegesített. Egy kisgyerek, és a korukból nézve a nővére lehetett ott a gyűrűjükben. Ruháik szakadozottak voltak, szemük félelmet sugárzott. Látszott, hogy nem ma kezdődött ez a mizéria.

 Közelebb osontam, s próbáltam felbecsülni ellenfeleim számát, felmérni erejüket. Arra jutottam, hogy túlságosan is hasonlítanak egymásra, és túl sok sátor van, amibe ki s be járkálnak, így pontosan nem tudtam megállapítani számukat.

 Közelebb léptem, páran felfigyeltek rám, és oldalba bökték egymást. Végül már érdekesebb voltam számukra, mint a műsort nyújtó srác és lány.

 - Mit akarsz? – dörrent az egyik szokatlanul mély hangon. Hát persze. Bukottak. Árnyai önnön maguknak. – Takarodj innen.

 - Baj lesz ha nem teszed – tetézte egy másik.

 - Hmmm… - morrantam, s leakasztottam hátamról a kardom. – Két választásotok van. Az első, a békésebb: elhúzzátok a beletek a környékről és soha többé nem teszitek azt, amit ezzel a két szerencsétlennel. A másik a kevésbé békés: laposra verek egy tábornyi angelidet, és én magam veszem vissza a két szerencsétlent.

 Hatalmas, robajló kacagás suhant végig a tömegen. Egy-kettő fegyvert is rántott, s körbezártak.

 Kibontottam szárnyaim.

 - Utoljára figyelmeztettelek titeket: tűnjetek el.

 Páran meglepődtek. Rögtön tudták hogy nazekan vagyok, ennek ellenére mégis nekem rontottak, tudatában a túlerejüknek. Azt nem tudták csak, hogy én ittam Fekete Vizet, így erőm jóval felette állt túlerejüknek. Hullottak akár a legyek, egyik a másik után. Gyorsaságomhoz, erőmhöz talán csak akkor értek volna fel, ha mindegyikük képességei egy testbe gyúródnak. Mivel ez nem történt meg, röviden és gyorsan elrendeztem a dolgot.

 A lány és a fiú az első pengeváltáskor egymásra borultak, s lekuporodtak. Alig hittek a szemüknek, mikor én álltam mellettük megérintve az idősebbik vállát.

 - Ki vagy te? – kérdezte remegő hangon.

 - Az lényegtelen. Visszaviszlek titeket Saranithba. Ha szeretnétek.

 Sűrű bólogatás közepette felálltak, s én a kocsimhoz vezettem őket.

 - Ezek kik? – kérdezett Carmi. – Alen ugye tudod, hogy nem cipelhetjük magunkkal őket mindenhová?

 - Csak a városig visszük őket – feleltem, s a gázra léptem beindítván a motort.

 Az őr elképedt. Tudta, hogy a két fiatalt pár napja rabolták el. Nem hitte olna, hogy pont az angelidek, azt meg mégúgy se, hogy egy darabban térünk vissza.

 - Há, lényeg a lényeg, hogy megtettétek ami feltítel vót. Gyühettek be.

 A kapu kitárult, s behajtottam. Kicsivel beljebb ketten kiszálltak, Mi pedig Clairrel hajtottunk tovább, lévén dolgunk. A toronynál különváltunk. Megegyeztünk, hogy másnap reggel itt találkozunk, s indulunk dolgunkra.

 Nagylelkű voltam, s autóm odaadtam neki két kikötéssel: egyben hozza vissza, és minden tank tele lesz.

 Jómagam végignéztem, ahogy az első kanyarban eltűnik, majd a régi lakásomra mentem. Mit ne mondjak, elég poros volt. A rejtekfiókok azonban érintetlennek tűntek. Azok is voltak, tartalmuk ott volt, ahol hagytam. Valaki még a hátimat is visszahozta miután eltűntem, így most volt mibe pakolnom. Betettem pár tárat barettámhoz, egy-két tolvaj kütyüt, menekülő eszközt, ilyesmit.

 Napszálltakor aztán besurrantam a tolvajok tornyába, s tönkretettem a számítógépek merevlemezeit, az írásos vagy nyomtatott dokumentumokat pedig táskámba süllyesztettem. Ez nem telt egy órámba se, így hazafelé vettem utam.

 Otthon aztán lezuhanyoztam. Olyan érzésem volt, mintha egy baromi hosszú kirándulásról értem volna haza. Jól esett újra saját ágyamban feküdni, aludni. Az idillt a telefonom ébresztése törte meg, ami a reggelt jelezte, és hogy találkozóm van Clairrel. A kapuőr biztosított, hogy ezután szabad bejárásunk lesz a városba, aztán a maga módján elbúcsúzott: „Oszt gyüszjetek máskó’ is ám.”

Tolvajok társasága /Genezis/ - 1. rész Na ki van itt?

Hát, nem hittem volna, de eljött ez a nap is. Újra Tolvajok társaságát olvashattok. Alen Chain, azaz Altemor, kedvenc tolvajom kalandjai nem értek véget a tartaroszi kiruccanással. Olvassátok mi is, és hogyan történt.

 Két éve, hogy utoljára ezeket a földeket tapostam. Tapostam, és nem autóval száguldoztam. Mint utóbb kiderült ugyanis, elég sok dolog megváltozott távollétem alatt.  Az angeloidok és a démonoidok egyformán megerősödtek, s szövetségre léptek ellenünk, nazekanok ellen. Már nyíltan háborúznak velünk, emberekkel, és mindenki mással, aki az útjukat keresztezné és feltartaná a cél elérését. A Fekete vVz szinte mindenki számára elérhető lett, mióta egy arkangyal és fődémon csapatokból álló különítmény legyőzte az őrzőt. Most ilyenekkel erősítik magukat, igaz csak kis számban, de akkor is: a nazekanok hiába erősebbek mindkét félnél, a Fekete Vízzel még ők sem versenyezhetnek.

 Ezen kívül a járműveket szigorúan ellenőrzik, a lőfegyvereket betiltották. Jobbára előkerültek a régi lovagi és ilyesmi fegyverek, miután az emberek rájöttek, hogy a golyó nem fog a démonoidok és angeloidok testén. Többnyire. Ami meg fogna, előállításuk költséges, és időigényes.

 A háború kitört szinte pillanatok alatt. Egy hétre rá, hogy lementem a Tartaroszba már mindnki irtott mindenkit, kivéve a két szövetséges fajt. Nekünk, nazekanoknak ez nem adatott meg. Minket mindenki ölni akar minden helyzetben. Azon kevés démon és angyal kivételével, akik mellénk állnak ilyen-olyan okokkkal.

 Ezért kellett mindenképpen kihozniuk onnan. A célom tudták, hogy az ezzel, hogy minden hatalmas erőt kivonjak a világból, visszabillentve az egyensúlyt. Ehelyett teljes lett a káosz, és háború tört ki mindenütt. Vissza kellett térnem, mert ha elég erősnek bizonyultam az apokalipszis négy lovasának egyike ellen, elég erősnek kell lennem ahhoz is, hogy elbírjak a helyzettel, és másokkal, akik Fekete Vizet ittak.

 Nem akartam harcolni. Mikor kiléptem a Tartaroszból a napfényre, jól éreztem magam. Újra szabadon, újra kényelemben, újra élőnek. Abban a hitben jöttem ki, hogy minden rendben, és visszatérhetek régi szakmámhoz. Ám mégsem. Azt kell tennem, amit utálok. Ölni.

 Nem volt kellemes helyzet, mit tagadjam.

 Sétáltunk. Dante a balomon, Lina pedig a jobbomon, és alig tudtam elhinni, hogy újra élek, az élők világában vagyok?

 - Milyen volt odalent? – kérdezte Elaine.

 - Tartarosz. Nem egy kellemes hely. Nem telik az idő. Csak van. Nem érzed, hogy éhes lennél, nem vagy szomjas. Nincsenek igényeid. Mégis minden hiányzik. Egy pislantás, egy karcolás, minden. Mondjuk verekedhettem volna eleget odalent… Mégse tettem. Lent mindenki egyforma erővel rendelkezett, senki se volt se erősebb, se gyengébb mint a másik. Vége-hossza nincs napok teltek, nem volt időérzékem. Majd’ megőrültem odalent. Jobbára zenét dúdoltam, mivel odalent a technika becsődöl.

 - Szörnyű lehetett… - próbált együttérzeni.

 - Az volt, és nem. Volt időm gondolkodni is. Abban a hiszemben, hogy idefent minden a régi. És most… - kicsit elcsuklott a hangom. – Most olyan helyzetben vagyok, amit utálok.

 - Nincs más választásunk Alen – kapcsolódott be Dante is. – Ölj, vagy megölnek. Ez a szituáció állt elő itt. Csodálom, hogy még nem szúrtak ki minket.

 Mintha csak egy csapásra, hirtelen kürt harsant, s Dante rögtön felszisszent. Elszólta magát.

 - Gyerünk! – kiáltott, s Linával együtt futásnak eredtek.

 Én nem tudtam mire vélni a helyzetet. Nem is volt kedvem még tréningezni magam. Leengedtem jobbomon a láncot, balomba fogtam a fegyverem nyelét.

 Két angeloid és két démonoid szállt le.

 - Ki vagy? Igazold magad! – szólítottak fel. Némán álltam velük szemben, fegyvert húztak. – Utoljára figyelmeztetünk, igazold magad!

 - Hogy ki vagyok? – kérdeztem vissza, közben fülesem betettem helyére, s Papa Roach-ot kapcsoltam. – Az a nazekan, akiről nem most hallottatok utoljára.

 Összezavarodva álltak előttem. Félték a nazekanokat még mindig, és kijelentésem, tekintetem talán elárulta nekik, hogy kevesek lennének ahhoz, hogy kárt tegyenek bennem.

 - Várjatok – szólt az egyik. – Ez itt Altemor.

 - Nem lehet. Csak annak öltözött be. Altemor le lett zárva a Tartaroszba, és ott kushad.

 - És ha kihoztak onnan? – bizonytalanítottam el újra őket. égül mégis nekem estek. A lánc forgott, pengém összesen kettőt villant, s mind a négy ellenfelem a földön volt. Nem öltem meg őket, pusztán harcképtelenné tettem. – Menjetek és mondjátok meg az uratoknak, hogy Alen Chain, azaz Altemor visszatért – vetettem oda.

 Gyorsan társaim után siettem, akik a sarkon túl vártak. Rosszalló pillantásokat vetettek felém, én meg csak vállat vontam. Olyan helyre mentünk ez után, ahol életemen igen keveset jártam, tolvaj múltam ellenére is: a csatornába. Itt jutottunk el a helyi búvóhelyre.

 Kialudva ébredtem. Ettem, ittam, mindent csináltam szinte, ami a Tartaroszban töltött idő alatt hiányzott. Egyvalamit kivéve: a vezetést. Azt nem engedték, mivel a járműveket szigorúan ellenőrizték.

 Ettől függetlenül megvizsgáltam autóm, amire gondosan ügyeltek. A Suprám kifogástalan állapotban volt. Átfestették, fényes-feketére a mattságát, az első lámpáktól az oldalán vörös csík futott a hátuljáig. Az ajtókon törött kard alakú matrica sárgállott. Belül az ülések ébenfeketék voltak, ahogy az ülések is.

 - Golyóálló üveget kapott, amitől picit nehézkesebb lett, de átalakítottam ezt-azt és visszanyerte a hátrányt. Ezen kívül még beszereltem egy nitróadagolót is. Repeszthetsz majd vele alkalom adtán, mint a meszes – magyarázta büszkén Dante. – Igaz az ablakcsere csak elöl, és a sofőr, azaz a bal oldalon történt meg. Eleinte kicsi arra húzott. Maga a kasztni engedett annyi változtatást, hogy ezt kiküszöböljem.

 - Csodás – nyugtáztam.

 Végigsétáltam mellette, oldalán végighúztam kezem. Mintha egy régi barátot üdvözöltem volna, olyan öröm áradt szét bennem. Autóm egyszerűen gyönyörű lett. Igaz első dolgom volt, hogy a matricát leszedtem, s a motorháztetőre egy farkasfejet festettem pontos rajzolás és tervezés alapján, ezüst színből.

 Ezután bevezettek egy terembe, és megkértek várjak. Vártam, s közben azon gondolkodtam mire. Félhomályos terem volt. Nagyjából egy iskolai tornateremhez hasonlítható méretekkel rendelkezett. Jobb híján újra zenét toltam a fülembe, ezúttal Rise Against-et.

 Egyszer csak egy sötét, köpenyes alak mozdult a sötétben. Hátán hatalmas kard markolata mutatkozott. Amint ki tudtam venni, hogy ki az, rögtön neki támadtam.

 A háború lovasa gyors reakciókkal lépett, fegyvert rántott egy villanás alatt. Kezdetét vette a tánc. Ereje minden képzeletet felülmúló volt, még így is számomra, s azon gondolkodtam, hogy Dante hogy volt képes ellenállni a csapásainak.

 Oldalt lépett, s fejbe csapott hirtelen szabaddá tett kezével. Az ütés erejétől nemcsak hogy kicsattan a szám, egészen a falig repültem, s az fogta meg repülésem.

 Én jöttem, s szemmel követhetetlenül előtte termettem, s két talppal bele szálltam a mellkasába. Ő is a falig repült.

 Ezt követően egymásnak feszültek fegyvereink. A terem kellős közepén vívtuk erőpárbajunkat. Egyikünk se tudott a másik fölé kerekedni, mígnem mindketten fél kézzel nyomtuk, hogy balunkkal elementális ütést vihessünk be egymás arcára, minek következtében újra mindketten a falnak kenődtünk.

 Ekkor lépett be Lina és Dante.

 - Állj! – sikoltott rögtön a lány. – Al állj le. Rodhar segített kihozni Tartaroszból.

 Az említettre emeltem tekintetem. Az apokalipszis négy lovasa közül az egyik. Miért hozna ki engem, aki jelenleg a legnagyobb veszélyforrás vagyok?

 - Kifelé – parancsoltam az érkezettekre, akik vonakodva bár, de teljesítették kérésem. Ezután a lovas elé lépkedtem - kivont fegyverrel természetesen. – Miért hoztál ki? És ami még fontosabb: miért nem azt szolgálod, aki ural téged?

 - Fellázadtam. – Egyszerű válasz volt, ám mégse tűnt eléggé hihetőnek. – Mindig négy lovasnak kell lennie, bármi történjék is. Azzal, hogy kettőnket lezártad oda, két új született minden tudásával és tapasztalatával az előzőeknek. Ők amint kiléptek Tartaroszból elporladtak. Én viszont emlékeztem mindenre, és mindent láttam. Fellázadtam, mert nem tetszett a rendszer. Elárultak, átvertek, és most itt vagyok. Mindezt pár hónapja.

 Hangja mélyebb volt az enyémnél, de nem sokkal. Arcára árnyékot borított csuklyája, haja hosszú, ezüstös volt. Tartása volt a legérdekesebb. Erős, harcra kész, mégis nyugodt, és látszott rajta: ha ártani akarna megtenné.

 Megnyugodtam.

 - Mit tudsz azokról, akik ittak a Fekete Vízből? – kérdeztem.

 - Nem sokat. Erejük exponenciálisan megnőtt, akárcsak a tied. Bár nekik kevesebb jutott mint neked, csak kortyok, de erejük még így is kihívást jelenthet számodra. Az ő nevük a kutatók.  Megvan az erejük ahhoz, hogy kiszúrják a nazekanokat. Általában egy négy fős csapatot irányítanak és küldenek ránk, ami két angeloidból és két démonoidból áll.

 - Egy ilyen csapatot hagytam helyben tegnap ideúton. Nem voltak kihívás – vetettem közbe.

 - Elismerésem – nyugtázott. – Gondolom szóltál nekik, hogy ki vagy és hogy szóljanak a fejeseknek.

 - Igen – vigyorogtam rá. Ő is elvigyorodott.

 - Remek. Ez majd félelmet kelt bennük.

 - Mi is a pontos célunk? – kérdeztem.

 - Egyelőre? Gyengíteni az erőiket. A halál lovasa semleges, a másik kettő azonban ellenünk van. Tartarosz megidézésével a régi istenek is életre keltek, azonban erejük még közel sem elég ahhoz, hogy megdöntsék a jelenlegi hatalmat és visszaállítsák az egyensúlyt. Azon dolgozunk, hogy ez változzon.

 - Hogyan?

 - Hívőket gyűjtünk nekik. Megpróbáljuk eléjük vetni az emberek hitét. Bár ez igen nehéz, mert az elmúlt időszakban csak a kereszténység hódított, és a papok most belehúztak. Egyik nap szerzünk embereket, másik nap vesztünk. De összetettben pozitív állást mutatunk.

 - Értem.

 Gondolkodtam. Érdekes helyzet állt elő itt. Azt tudtam már, hogy háború dúl. De hogy még a régi istenek is? Megfordult a fejemben Tartarosz. Mi több, szinte csak azon járt az eszem. Khronosz és Prométheusz vajon tudják azt, hogy fogvatartóik már rég nem elég erősek ahhoz, hogy lent tartsák őket? Minden bizonnyal igen, csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy visszatérhessenek. De az vajon mikor jön el? Valószínűleg akkor, mikor a harc véget ért, és a győztes fél túl gyenge ahhoz, hogy megverjék őket.

 Másfelől, Rodhar szavai igaznak hangzottak, és oka se nagyon volt arra, hogy hazudjon nekem. Lina és Dan megbíztak benne, ami nekem bőven sok volt ahhoz, hogy ugyanígy tegyek.

 Napok teltek el ezekkel a gondolatokkal. Mégse tudtam túltenni magam a helyzeten. Nem tudtam megérteni, hogy miért kell a háború. Miért kell a gyilkolás, mikor az senkinek sem érdeke. Miért kell a halál, mikor az csak bosszút szül, ami újabb halálokat.

 Úgy döntöttem, hogy visszatérek régi városomba, Saranith-be. Ott talán többet megtudok, és a térképeket elnézve, az ember kézen volt. Talán nem szúrnak ki.

 Bepattantam a Suprába, és bőgettem egy kicsit a motort. Kedvesen duruzsolt és morgott a gázpedál nyomogatására. Aztán megindultam az alagútban, s a végén egy vízesés mögül robbantam ki a füves mezőre. Itt a legközelebbi útra vetettem magam, s tövig nyomtam a gázt, váltottam, s újra tövig nyomtam a gázt. Addig ismételgettem, amíg csak a kocsi bírta, majd mikor már nehézkesen gyorsult, megnyomtam az egyik piros gombot a kormányon, minek hatására a szerkezet dinitrogén-oxidot fecskendezett autóm motorjába, s az újfent meglódult. Mire észrevettem, már az országúton repesztettem.