Tolvajok társasága 15. rész

Másik opció

 Sütött a nap. Valóban egész jó idő uralkodott. Négy, talán öt nagydarab angeloid vett körül, előttem Rolfoval. Nem volt túl szívderítő látvány a diadalittas feje.

 - Azt hiszed hogy lopsz valahonnan szárnyakat, és máris jobb vagy mint mi? Hát nagyon tévedsz Altemor. Semmivel se vagy több egy pondrónál. Egy emberi féregnél. Egy senki vagy aki most megszívta.

 Felvontam szemöldököm. Láthatóan nem tetszett neki a reakcióm, de nem szólt.

 - Most akarsz verést kapni, vagy miután elmondtad mi ért nem ölettél még meg?

 - Valaki nagyon biztos magában egy mocskos rovarhoz képest, de legyen. Nem akarlak megölni. Még. De nekem hozod el a Fekete Vizet. Különben ők ott lent – mutatott Linára és Lisára -, ők fognak pórul járni.

 - Aljas rohadék vagy. – Nem tudott érzelmeket kelteni bennem a velejéig romlott karaktere. Ráadásul angeloid. Sok démonoidon túltesz. – Miből gondolod, hogy megteszem?

 - Hát nem fontos számodra a démonoid? Vagy az, aki pár éve a Te hibádból halt meg? Azt hittem nem akarod újra végignézni, ahogy valaki meghal. Miattad.

 Gonosz, győzelemittas vigyor húzódott végig arcán. A marconák gyűrűje szorult kicsit. Hirtelen dühöt éreztem lobbanni. Nem félelmet, mint elvárta volna.

 Lágy szellő kezdett lengedezni. Agyam járt, arcom érzelemmentes volt. Bár mindegy is volt, gondolkodok-e vagy sem, már tudtam mit fogok tenni.

 Hajam lengedezni kezdett, kezeim ökölbe szorultak.

 - Mi van, ha most ellenállok? – kérdeztem továbbra is teljesen higgadtan.

 - Szarrá verünk és utána a nőket is. És muszáj leszel nekem elhozni a Fekete Vizet.

 - Hmmm… - Már eldöntöttem mit teszek következőnek. Kezeimen és lábaimon feltűntek a kék lángok. Vígan lobogtak, bár igazi akcióban most használtam őket először. – Akkor lássuk mi történik.

 Már csak Rolfo volt velem szemben. Ijedten, hápogva elkerekedett szemekkel hátrált a peremig. Tudta, esélye sincs menekülni mindúgy földön, mint levegőben.

 Szaporán szedte a levegőt. Arcán félelem leledzett, melyet talán még soha nem érzett. Nem érdekelt különösebben. A verőlegényeket csak kiütöttem, de különös vágyat éreztem arra, hogy vérét ontsam ennek a szemét állatnak.

 Meglepődtem, hogy ennyire finoman fejeztem ki magam. Normális esetben kisebb dolgokért is sokkal keményebb szavakat használok. Ezek szerint annyira se méltattam, hogy szidalmazzam.

 - Nem úgy értettem… Kérlek kegyelmezz… Beszéljük meg… Fizetek, csak hagyj… Elsimítom az ügyeid és újra szabad lehetsz…

 Habogott. Nem tudott meghatni az ígérgetése. Megmarkoltam mellkasán a ruháját, s átdobtam a tető közepére nem túl finoman. Felült, s úgy sírt mint egy gyerek, de továbbra sem tudott meghatni. Nem tudom mennyire voltam ura magamnak, és mennyire nem, de valószínűleg teljes önkontrollban is ugyanezt tettem volna.

 Visszasegítettem fekvésbe talpammal, majd felugrottam, s vígan lobogó öklömmel teljes erőből az arcába vágtam. Csontok roppanását hallottam, s vér fröccsent szinte mindenhova.

 Felálltam, s felreppentem. Undorító látványt keltett művem, de tudtam megérdemelte. Rosszabb lett, mint a démonok legtöbbje. Megérdemelte a sorsát. A verőlegényeket ellenben csak kiütöttem, így egy-kettő már ébredezni kezdett. Elég magasan voltam már, így nem voltam benne biztos, de talán elégtételt és mosolyokat láttam arcukon meghúzódni.

 Nem volt időm tovább foglalatoskodni velük. A magasban tovaszálltam, s a városon kívül maradtam sötétedésig.

 Akkor bementem a külvárosba, ahol autót loptam, s a lakásomra vezettem. Hála a dupla falú szekrénynek nem találta meg a kardom és a pisztolyom a nem túl alapos rendőrség. Ennek örültem kicsit.

 Felszedvén elengedhetetlen kellékeim visszaültem a Mazdába, amit csórtam s egyenesen egy telefonüzlet elé hajtottam. Alpári kezdő módon egy szimpatikus téglával bevertem a kirakatot, s egy szimpatikusnak tűnő mókuskerék gyorsítót magamhoz vettem.

 Ez után csak cirkáltam a városban, s a „fedélzeti” töltőről üzemeltem be a kis kütyüt. Tárcsáztam a saját számom, de nem vették fel. Valószínűleg már aludtak a lányok. Igen, így az órára pillantva már igencsak elmúlt hajnal kettő is.

 Bevillant Rolfo összetört képe, és a sokktól félrerántottam a kormányt. Majdnem áthúztam a másik sávba, bár így késő éjjel – vagy kora hajnalban – senki nem jött szembe.

 Valóban én tettem azt? Valóban én voltam az az ember? Ember vagyok én még egyáltalán? Disturbed-et kapcsoltam lejátszómon ami szinte mindig a fülemben volt, így most is nálam leledzett. Le kellett nyugodnom.

 Félre is húzódtam, s egy sikátorba parkoltam.

 Reggel arra ébredtem, hogy elképesztő rikácsolással sípol és villog a mobil amit csórtam. Vakon nyúltam érte, s vettem fel.

 - ALEN TE ROHADÉK AZT HITTED HOGY ELLOPSZ EGY TELEFONT ÉS NEM TUDUNK ELŐKERÍTENI?!?!?! – szólt bele nem túl kedvesen és felettébb hangosan Dante hangja. – LEVADÁSZLAK TE SZEMÉT….

 - Figyu Dan. Nekem erre kurvára nincs időm és kedvem. Majd ha akarok tőled valamit előkerítelek én. Addig takarodj vissza a többi kutyához a kenneledbe – tettem le egyből a telefont.

 Fejem enyhén fájt, mivel keveset is aludtam, és ez az ordibálás se tett túl jót. Kiszálltam. Nem kockáztattam meg hogy fényes nappal is lopott kocsival száguldozzak, ami ráadásul elég vacak állapotú volt így adott helyzetben még meg se tudtam volna lógni vele.

 Inkább elkötöttem egy sokkal szebb, metálkék M3-as BMW-t és azzal indultam el a Rex által mondott irányba.

 Nem siettem, mert tudtam: bármi van is ott megvár majd engem. Az autónak szép hangja volt, bár kicsit nehezen fordult. Ismét hiányolni kezdtem a Suprám.

 Nem sokkal miután elhagytam az utolsó házat megcsörrent a telefonom. A saját számom villant fel, így gondolkodás nélkül felkaptam.

 - Alen jól vagy? – hallottam Lina hangját. – Merre voltál? Mi van veled? Merre vagy?

 - Jól vagyok minden rendben. – Nem tehettem róla, de enyhe mosolyra húzódott a szám. – Minden okés. Majd pár nap talán egy-két hét múlva előkerülök. Akkor majd mindent elmesélek. Rendben?

 - Nem nincs. Merre vagy? – Nem válaszoltam. – Alen? Ott vagy még?

 Nem volt szívem elmondani neki hova voltam úton. Tudtam, úgyis velem akarna jönni annak ellenére hogy megtiltom neki. De számomra mindennél fontosabb volt az Ő és a Lisa biztonsága. Csak kinyomtam a telefont, és kikapcsoltam, hogy még be se mérethessenek. Bár ha be tudtak volna mérni, elég valószínű, hogy már Dante nyomozó a nyakamon lett volna.

 Csendben hajtottam a célterület felé. Még rádiót se kapcsoltam, bár a semmi közepén kedvenc adóim elég nagy valószínűséggel nem is sugároztak.

Mikor a hegymaradványokhoz értem fülembe tettem a dugaszokat, s zenét kapcsoltam. Vegyes listám szólaltattam meg kivételesen mely Paramore-t, Papa Roach-ot, Thousand Foot Krutch-ot, Skillet-et és még sok hasonló zenekar számomra legkedvesebb számait foglalta magába. Ez a lista csak akkor szólt, ha aludni akartam, vagy ha nagyon komoly munka előtt álltam. Nem voltam benne egészen biztos, hogy melyik előtt is állok konkrétan.

 Több óráig kerestem a barlang száját, már egészen sötét volt mikor fel akartam adni. Akkor hirtelen beszakadt alattam minden. Rám éppen nem esett semmi, de egy két méteres esés nem esett jól. Fenekem és hátam pokolian fájt, mivel azok fogták fel az esés nagy részét, és fejem is beütöttem. Utóbbi emlékezetvesztéssel is járhatott mivel a napfényre keltem ami a szemembe vágott. A zene legalább rendületlenül szólt.

 Feltápászkodtam, s elindultam az egyik irányba. Fényforrás híján két kezem lángjaival világítottam, ami egész praktikusnak tűnt jelen helyzetben.

 Meglepetésemre gyorsan haladtam, minden fennakadás nélkül. Vajon hova lettek azok a védelmezők, akikről már oly sok jót hallottam?

 Ezen járt az agyam, mikor egy tágasabb csarnokba értem közepén egy kúttal.

 Beléptem a térbe s szinte rögtön lángra lobbant minden világítóeszköz megvilágítva egy hatalmas, embernél körül-belül kétszer nagyobb szobrot egy számomra ismeretlen lényről.

 Közelítettem a kúthoz, de szemem nem tudtam levenni a szoborról. Nem keltett túl biztonságos érzést, és nem is nézett ki túl barátságosan. Két feje vadmacskáéhoz hasonlatos s mindkettőn dupla adag szem, teste hatalmas, erős. Lábai szintén masszívak voltak karmos mancsokban végződve. Farka oldalra volt csapva így arra is ráláthattam: elég csúnya, buzogányszerű gömbben végződött. Gerince mentén is végig tüskék álltak ki. Mindent összevetve elég brutálisnak tűnt.

 Elővettem a két kulacsot, amiket meg akartam tölteni a vízzel. Valóban a szökőkút fekete színű folyadékkal volt megtelve. Kinyitottam az elsőt, s belemerítettem a folyadékba. A szobor szinte azonnal életre kelt, s aranyszínűvé vált.

 Mindkét fej minden szeme rám szegeződött. Nem volt túl kellemes érzés, de vártam a reakciót, ami nem is késlekedett:

 - Mit akarsz a Fekete Vízzel? – Kérdezte a két fej egyszerre mély, döngő hangon, hogy beleremegtek a falak.

 - Mifelénk szokás üdvözölni valakit mielőtt nekiszegezünk egy kérdést – dacoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet egy ilyen lénnyel szemben. – Legalábbis az illem úgy kívánja.

 - Mert rád vonatkoznak is a hétköznapi szabályok ugye Alen? – Mondta a jobb oldali fej.

 - Honnan tudod a nevem?

 - Nem lenne jó ötlet verekedned velünk. Nem a mi szintünkön vagy még a Lilith szárnyakkal és a Hideg Tűzzel sem – mondta most a másik.

 - Tehát az egyik fejed belelát az enyémbe, a másik pedig a testembe.

 - Gyorsabban reagálsz mint akik eddig jártak itt – jött a válasz egyszerre. – De még egyszer meg kell kérdeznünk: mit akarsz a Fekete Vízzel?

 Elgondolkodtam. Tulajdonképpen mit is akarok? És nem látnia kellene ezt, ha belelát a fejembe?

 - Nem tudom. Nem gondolkodtam eddig rajta. Miért olyan fontos ez nektek?

 - A Fekete Víz képes a holtat életre kelteni, az élőt pedig félistenné tenni. Te melyiket akarod?

 - Egyiket se. Csak elvinni két kulaccsal belőle. – Az agyam járt. Ha ez most nekem támad, valószínűleg mindennek vége.

 Felém mozdult, lelépett az emelvényről. Lassan körbejárt, én nem mozdultam. Nem zavart, hogy a hátam mögé kerül, tudtam, amíg nem kap számára is kielégítő választ addig nem támad vagy enged el.

 Bedugaszoltam az egyik kulacsot, s hátimba süllyesztettem s a másikat pattintottam fel majd merítettem a vízbe. Mikor azt kivettem, már ismét velem szemben volt.

 - Utoljára kérdem: mit akarsz a Fekete Vízzel? Akik eddig idejöttek csak erőt akartak, hogy legyőzzék ellenségeiket, kivéve egyet. Hozzád hasonlóan Lilith szárnyaival rendelkezett, s egészen hasonlított is hozzád.

 A falak omladoztak, és nem akartam élve eltemetődni. Eltüntetem a másik kulacsot is.

 A Fekete Víz – kezdtem – számomra semmi több mint valami, amit meg kellett szereznem valakinek. Én semmit nem akarok vele. Bár ezen döntésem még megváltozhat míg odaérek hogy átadjam.

 - Miért két kulacs? Miért kell a másik?

 - Ha az, akinek viszem elharapódzna kell valaki aki megállítja nem?

 - És ez a valaki te lennél? – tett fel keresztkérdést.

 - Nem tudom – feleltem egyszerűen. – Az, aki a legalkalmasabb rá. Ha ez én vagyok, ám legyen. Ha nem, akkor annak adom oda, aki alkalmasabb nálam.

 - Válaszaid tiszták és igazak. Nem hazudtál nekünk. – Elégedettség csengett a hangjában.

 - Miért tenném? Nincs rá okom hogy olyannak hazudjak, akit életemben először és utoljára látok. Különben is. Hazudni bűn.

 - Mondja ezt egy tolvaj? – bökött rá a lényegre. – Te ellopni jöttél a Fekete Vizet. De egy helyett két kulaccsal lopsz, hogy biztonságban tudd azokat akiket szeretsz. De mások, akiket talán nem is ismersz nem érdemlik meg ugyanezt? Nem gondolod hogy más célokra is felhasználhatnád a Fekete Vizet ha kiviheted innen?

 - Nincs vele célom. Leadom a megrendelőnek és kész. – Hangom hirtelen hidegre váltott. Ezzel magam is megleptem. Bár nem csodálkoztam sokáig, mert kezdett idegesíteni a lény. – Tolvaj vagyok. A lopás a mesterségem. Ha felbérelnek elviszem amit kérnek bármi áron. Tekintettel arra, hogy angeloidok és démonoidok a fő megrendelőim, csak még egy indokom van a pontosságra és a gyorsaságra. Mindemellett nem vagyok túl érzékeny típus. Nem izgat különösebben a környezetem, csak szűk értelemben véve. De ha a helyzet komolyra fordulna, igen. Másokat, akiket nem is ismerek, megvédeném őket. Mert ilyen vagyok. – Elgondolkodtam pár pillanatra. A lény ezalatt érdeklődve figyelt engem. – Tégy ahogy akarsz, de én innen kiviszem mindkét kulacsot.

 Nem felelt, csak visszaállt az emelvényre, s mint egy ragadozó támadó állásba helyezkedett, mintha el akart volna rugaszkodni.

 - Ám legyen. Előtted csak erőért jöttek egy kivételével. Azokat mind egy szálig elpusztítottuk. De te Alen. Te cél nélkül, érzelmek nélkül élsz egyelőre. Hát legyen. Tégy egy próbát.

 Mondandóját befejezve újra megkövült. Ha lehet, még ijesztőbb volt, mint mikor érkeztem. Kifelé menet a szavain gondolkodtam, de nem volt sok kedvem a gondolkodáshoz, úgyhogy feltekertem a társalgás idejére levett hangerőt, s átengedtem magam a zenéknek.

 Autóba ülve Barathustra lakja felé vettem az irányt, a bunkerbe a semmi közepén, a város másik oldalán. Nem volt túl rövid túra, de legalább mire kiértem ismét sötét lett így az éj leple alatt utazhattam továbbra is.

 Odaérve döngetni kezdtem a hatalmas vasajtókat.