Tolvajok társasága 14. rész

A múlt ölelése

 Felértem a tetőre. Meglepve tapasztaltam, hogy ott már állt valaki. Nő volt. Haja világos barna, úgy lapockáig érhetett. Nem vette észre, hogy felmentem. Nagyjából fél fejjel lehetett alacsonyabb nálam, térdig érő bőrkabátot, fekete nadrágot és csizmát viselt. Nyakában kockás sál szélét pillantottam meg, de továbbra sem tudtam azonosítani ki lehet az.

 Valami szokatlan volt abban, ahogy ott állt, és bámult, és annak ellenére hogy alacsonyabbnak saccoltam magamnál, felfelé kellett néznem, hogy láthassam tarkóját. Furcsállottam, de csak akkor jöttem rá mi a helyzet, mikor kicsit lesütöttem a szemem: a nő a párkányon állt.

 - Hölgyem – szólítottam meg kedvesen. – Nem kéne onnan lejönnie?

 - Maga ki? – Szólt riadtan, anélkül hogy megfordult volna. – Nem kéne itt lennie.

 Elgondolkodtam. Valóban nem itt kellett volna lennem. Úton kellett volna lennem Rexhez, hogy információt szerezhessek a fekete vízről, de az más kérdés volt, hogy mit kezdek a rendelkezésemre álló idővel, ha már oly sok adatott.

 - Biztosan így gondolja? – Kérdeztem, mire csak nyöszörögve bólogatott, én pedig lassan felé araszoltam, csendben, nehogy megijjedjen. – Mindenesetre, a nevem Altemor.

 A nevem hallatára újra összerezzent, nem tudtam mire vélni.

 - Minden rendben? – kérdeztem újra.

 - Csak azt hittem ismerem önt. Volt egyszer egy ismerősöm, akinek hasonlóan kezdődött a neve.

 - Csakugyan? – Megpróbáltam szóval tartani, míg kieszelem, hogy hozom le onnan. Végső esetben, ha leugrik, úgyis ott vannak a szárnyaim, de azt nagyon nem akartam. – Hogy hívták?

 - Alen… - válaszolt kelletlenül.

 Kicsit ledöbbentem. Az egyetlen Alen, akit ismertem, az én vagyok a városban. Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy másik Alen nem élt volna itt.

 - Alen? Milyen Alen? Ismerek egyet.

 - Tényleg? – Oly hirtelen örömmel fordult meg, hogy elvesztette egyensúlyát, s leesett a párkányról.

 Vetődtem, s pont a kinyújtott karjaimba esett a nő, szerencsére befelé billent, nem kifelé. Utóbbi esetben elég sok dolgot kellett volna megmagyaráznom neki.

 Féltérdről segítettem ülésbe, majd állásba.

 - Köszönöm.

 - Miért akarta levetni magát? – kérdeztem óvatosan.

 - Embereket látok szárnyakkal. Denevérekéhez, vagy madarakéhoz hasonlókkal. Minek is mondom el magának… Úgyse hisz nekem. De valakivel jó megosztani.

 - Hiszek önnek. Én is látom. Azokat. – Nekem esett, oly hirtelen ölelt át, hogy majdnem elestünk. – Hogy hívták az ismerősét?

 - Chain. Alen Chain. Ismeri esetleg?

 - Türelem. Maga kicsoda? Csak hogy meg tudjam szólítani.

 Elgondolkodott. Már elengedett, s az arcomat fürkészte.

 - Alen? – szólalt meg végül egységnyi csend után. – Te vagy az Alen?

 Nem tudtam hogy reagáljak. Ahogy jobban megnéztem az arcát, találtam ismerős vonásokat, sőt a szeme, mintha mindig is ismertem volna.

 - Lisa vagyok. Lisanna Clearsky.

 Elkerekedtek a szemeim, szavam elakadt. Nem tudtam mit mondjak. Ez egy név, amit az Alen Chainnel együtt rég eltemettem magamban. A személyről úgy tudtam halott, mi több, ezt meg is erősítették. Négy éve történt minden, mikor még nem tartoztam a hercegek közé.

 Egy balul sikerült akció képei, egy átvágott torkú lány arca, halálsikolyának éle, utolsó tusájának hangjai. Szörnyű, rossz emlékek. Beleborzongtam, ahogy rám törtek.

 - De… Hogy? – Ez volt minden amit ki tudtam nyögni. Még mindig nem hittem a szememnek.

 Szirénákat hallottam lentről.

 - Al? – nézett aggódva.

 - Ideje mennünk – nyögtem halkan, érzelemmentesen.

 Száguldottam, nem érdekelt hogy esetleg rendőrök akaszkodhatnak rám. Lisa élt, és erről mindent tudni akartam. Miután a saját szememmel láttam, ahogy átvágják a torkát teljesen magamba omlottam. Most pedig itt ül mellettem, és kétségbeesetten kapaszkodik a biztonsági övbe. Teljesen összezavarodtam.

 Kézifékes fordulót vágtam, ahogy elhúztunk egy letérő mellett, mire a közlekedésben kisebb káosz keletkezett, de nem igazán érdekelt. Rexhez tartottam. Ő pedig – ahogy ismertem -, már tudott arról, hogy felé igyekszek.

 Furcsa módon nem szóltunk egymáshoz Lisannával az úton. Egyszer-kétszer felé fordultam, de gyorsan visszakaptam tekintetem az útra. Nem lett volna túl kellemes egy ütközés. Ami mégis furcsa volt, hogy őrült ámokfutásom ellenére a zsaruk békén hagytak.

 Szokásomtól eltérően lelassítottam, és beparkoltam a kocsibejáróra, nem pedig kézifékkel fordultam be a ház elé félig a járdára.

 - Itt laksz? – kérdett Lisa.

 - Nem. Itt Rex lakik.

 - Miért jöttünk ide?

 - Mert van valami, amiről beszélni akarok vele. Bejössz? – Továbbra sem néztem rá, de éreztem tekintetét magamon.

 - Nem. Megvárlak. Dudálok, ha baj van.

 - Rendben – egyeztem bele.

 - A Fekete Víz – magyarázta Rex -, az nem egy egyszerű dolog. Ritka, ami azt illeti, és igen nehéz megszerezni. Több, nem evilági, semleges lény őrzi nem messze innen nyugatra. Emlékszel még arra, hogy hol volt a hegy, ami egyszer csak eltűnt? – Bólintottam. – Na az alatt. Valaki megpróbálta megszerezni. Elég erős lehetett, mert a hegy elpusztult a lényekkel vívott csatában. Állítólag valami speciális tűz hatásos ellenük. A mi világunkban ez a tűz egyszerre bánt angyalt is, démont is.

 - Hideg tűz… - gondolkodtam hangosan. – De mire jó az a Fekete Víz?

 - Csak találgatások vannak. De azt suttogják, hogy páratlan erőre tehetsz szert általa. Vagy hogy visszahoz a halálból..

 - A halálból? – ugrottam fel ültemből. – Mi van ha akkor megszerezte az ipse a Fekete Vizet?

 - Tudnál valamelyikre példát? – nézett gyanakodva mesterem.

 - Lisanna ott ül kint a kocsimban…

 - Lehetetlen…

 Ő is annyira sokkolt volt, mint én, mikor megtudtam, hogy él.

 - Nézd meg magad – mutattam hanyagul az ablak felé, ő pedig így is tett. – Úgy fél órája akadtam rá, épp mielőtt hozzád indultam volna. Nem tudom mi ez, és hogy lehetséges, de ezek alapján csak az a kibaszott folyadék lehetett.

 - Miért érdekel amúgy ennyire? – kérdezte, miközben végig a kocsim bámulta.

 - El kell lopnom Barathustrának.

 Döbbenten fordult hozzám Rex. Arcáról leolvashattam mindent, sőt még talán annál is többet. Elmebeteg, nem normális, barom, öngyilkos, lehetetlenség, minden együtt, ami negatívum lehet.

 - Meg vagy zakkanva Altemor?! Azt a kevés eszed is kipofozták belőled?! – Tajtékzott a dühtől. Nem lepett meg, de nem vártam, hogy ennyire kiakad. – Még az, hogy meg akarod szerezni a Fekete Vizet az oké. De az, hogy szövetkeztél Barathustrával az már sok! Az a rohadék több tolvajt küldött már a biztos halálba, mint amennyit a rendőrök lecsukattak! Évszázadok óta tizedeli nemzetünk tagjait a lehetetlen kéréseivel! Nem vagy normális..

 - Annak kell lennem?! – ordítottam vissza. – Hideg tűz mi? – kezeim és lábaim körül megjelentek a lángok. – Erre van szükség hogy győzhessek mi? – Valóban, mint valami elmebeteg forgattam agyam. – Meglátjuk mire jutok, és mire nem.

 - Ebben az esetben… - Hezitált. Mintha olyat akarna kimondani, amit valójában nagyon nem akar. – Tűnj innen. És soha ne gyere vissza. Te nem az vagy, akit én neveltem. Már nem.

 - Mégis kimondtad. De legyen akaratod szerint. Viszlát… apám…

 Kisiettem a házból, beültem kocsimba, és repülő rajtot véve hazatéptem. Felkísértem Lisannát, és megmutattam neki a lakásban mit hol talál, s beszélgettünk.

 Lina aznap nem jött haza. Aggódtam érte. Bár Lisannát nem tudom hogy kezelte volna. Carmi se jött, meglepett, hogy egészen megszoktam hogy velünk van. Egy pillanatra elmosolyodtam azon a gondolaton, hogy a nők többségbe kerültek agglegénylakásomon.

 Az elmúlt négy év Lisa számára nem volt túl érdekes. Javarészt engem keresett, mert nem hitte el a halálhírem. Majd miután nem talált, le akarta vetni magát. Csak a szerencsés véletlennek köszönhettük, hogy éppen arról a tetőről akarta végrehajtani az akciót, amelyiken én szoktam priccselni.

 Másnap reggel Lina és Lisanna is ébren, a nappaliban volt már mire én kimásztam a szobámból.

 - Szia Al. – Köszöntöttek kórusban.

 - Sziasztok – köszöntem vissza meglepetten. – Merre jártál? – intéztem egy gyors kérdést Elainehez.

 - Szereztem neked pár hasznos dolgot, amik kellhetnek majd a fekete víz megszerzéséhez.

 Még jobban meglepődtem. Úgy éreztem, mikor kirohant az ajtón többet nem fogom látni. Erre most ő hozott pár „hasznos” dolgot, amik a segítségemre lehetnek.

 - Teljesen összezavarsz – létem hozzá, olyan közel, hogy az már lehet kicsit túl közel is volt.

 - Valóban? – arcán enyhe pír jelent meg, de hirtelen elfordult, és megint elfoglalta magát úgy folytatta a társalgást: - Ezek már nem a szokásos humanoid cuccok Alen. Démonoid, illetve angeloid eszközök. Javarészt védekező, és gyorsgyógyító holmik.

 - Mire készül, hogy ilyenek kellenek neki egy lopáshoz? – kapcsolódott be a harmadik jelenlévő is.

 - A Fekete Víz ellopására – vetetted oda Lina, majd mintha mi sem történt volna, folytatta: - A szobádba bevittem párat és letettem az íróasztalra. Fel se tűnt most?

 - Reggel van még – nyögtem, majd ránézve az órára, láttam, hogy már lassan dél van. – Legalábbis nekem… - tettem hozzá.

 Újra szirénákat hallottam.

 - Ez ez ez nem jó! – emeltem fel a hangom. – A francot keresnek itt megint?

 - ALEN! TUDOM HOGY BENT VAGY! GYERE KI SZÉPEN ÉS NEM KELL SZÉTVERNI A HÁZAD, MEG TÉGED SEM. A TÚSZAID MEG ENGEDD EL SZÉPEN ÉS AKKOR MINDEN RENDBEN LESZ!

 - Dante. A francból tudja mindig hogy merre vagy? – Elmélkedett Lina, de én már láttam a választ a szemben lévő ház tetején.

 - Rolfo. A rohadék. – Agyamban felment a pumpa, s gyors gondolkodás után a következőket mondtam: - Lina. Vidd Lisát biztonságos helyre. Ne keressetek, majd kereslek én – nyomtam kezébe a mobilom.

 - És te? – kérdett vissza a szólított.

 - Én elrendezek valamit még. Most induljatok.

 Gyors léptekkel mentek lefelé a lépcsőházban, én pedig a tetőre másztam. Saját készítésű menekülési út a fürdőből. Most más célt szolgált.

 Majdnem egy magasságban voltam a célszeméllyel, aki észrevett, s egy rádiót emelt a szájához.

 Jómagam kedélyes integetés után szárnyakat bontottam, s magasra emelkedtem, hogy lentről csak káprázatnak véljenek. Aztán pár szárnycsapással odébb ereszkedni kezdtem, s kitárt szárnyakkal landoltam.

 - Miért? – szögeztem rögtön az angeloidnak a kérdést.

 - A bosszú édes ízéért. Nézd, hogyan omlik össze minden amit eddig felépítettél. Nézd, hogy töröm össze a világod.

 Szavai befejeztével pár marcona angyal jelent meg szinte a semmiből. Tehát ez lenne az ő bosszúja. Amiért tönkretettem, és megúsztam, ő így válaszol. Ám legyen. Ha harcot akar, akkor nagyon rossz emberbe – vagy legyek akármi –, kötött bele.