Memories of Kairen

A következő bejegyzés nem szerves része sem a Baltarnak, sem a Kószáknak. Más okból írtam.


 - Kairen! - hallottam egy kiáltást. Messziről, nőtől. - Kairen maradj!
 Nem maradt időm. Nem gondolkodtam, az egyenlő lett volna a halállal. Mégse fordultam meg, hogy maradjak, hogy biztonságban legyek.
 - Mennem kell. Sajnálom. - Suttogtam, de hangom mégis tisztán érthető és hallható volt. - Nem okozhatok több problémát.
 Hisztérikus kitörés és egy harcos dühöngő ordítása  hallatszott. Nem fordultam meg, csak intésre emeltem jobbom. Fájt, hogy otthagyom őket, de muszáj volt. Gondolkodnom kellett, magányra vágytam.
 El kellett vonulnom mindenkitől. Ha gondolkodtam, általában beszámíthatatlanná váltam. Nem akartam senkit, és semmit bántani vagy megbántani.
 Az oldalamhoz húztam fegyverem, ahogy eszembe jutottak Elran szavai amiket pár nappal korábban, az akadémián mondott:
 - Valóan az lenne a jó döntés, hogy szó nélkül lelépsz?
 Nem aggályos, inkább kiváncsi volt hangja és az arca. De a szeme... Talán dühös.
 - Nem. De erre van szükségem.
 Felálltam és kimentem a szobából. Nem az számított hogy számomra mi lenne a legjobb. Mindenki más. És ha csak amiatt aggódnak, hogy merre vagyok könnyebb nekik, mintha azért, hogy mit tehetek magammal ilyen állapotban.
 Útnak indultam hát egy évvel a kószává válásom előtt, hogy önmagamra találjak.
 Több mint egy hétig csak bolyongtam, aztán egy vízzuhatagnál találtam magam. Tiszta és gyönyörű volt, csendes és békés. Úgy döntöttem maradok egy darabig.
 Állatok fordultak meg oltani szomjukat, vagy a forrásban játszani, fürödni. Nem tekintettek idegennek. Nem is szennyeztem be a környéket, vadászni jóval messzebb jártam.
 Egyik alkalommal emberekbe botlottam. Pontosabban egy nő futtában letarol, majd néhány fegyveres is előkerült.
 Kisebb verekedéssel, és egy vágással a hátamon gazdagodva a forráshoz vittem a nőt, akiről kiderült: varázsló, és azért üldözték. Nem maradt sokáig, ám az ő szavai miatt mentem haza négy hónap távollét után.
 "Az érzelmek hatalommal bírnak. Ha túl sokáig fojtod el őket feltörnek, és akár el is pusztíthatnak. A maszk, amit készítettél magadnak mióta itt vagy tökéletesen meg fog felelni a célnak. Nem gyengeség elrejteni mások elől mi lakozik a szívedben. De legyen valaki, akivel megoszthatod őket."
 Ezért tértem vissza, s bár soha senki nem tudta mi történt a négy hónap alatt, az élet valóban elviselhetőbbé vált. Kaidanig...

Tolvajok társasága 13. rész

Hideg tűz

 Bementem a lakásba. Egy hétig távol voltam, nem tudtam mi hogy áll. Üres volt.

 Bal vállam még mindig fájt, nem hiába eltörték pár napja. Bár gyorsan meggyógyították.

 A feladaton gondolkozva ledobtam magam a kanapéra, és televíziót kapcsoltam. Tom & Jerry ment éppen, a kedvencem. Gondolataim meglehetősen zavarosak voltak, és féltem attól is, hogy mit kapok majd a fejemre, ha előkerül Lina. Carmiról már nem is beszélve. Mobilom megnézve huszonhét nem fogadott hívás, és tizenkilenc sms volt, amikről nem tudtam. Hanyag mozdulattal töröltem mindet.

 A hűtőhöz vánszorogtam vállam nyomogatva jobbommal, s kinyitottam az ajtót. Egy doboz pizza volt benne, egy üzenettel: „Ha előkerültél edd meg. Úgyis tudom, hogy éhes leszel. Lina.”

 Megmosolyogtam a dolgot, s megmelegítve a dolgot jóízűen hozzá is láttam a kajáláshoz, továbbra is Tom & Jerryt nézve.

 A jóllakottság örömével a hasamban elnyomott az álom. Hiába, nem sokat pihentem az elmúlt héten.

 Halk suttogásra ébredtem. Felnyitottam szemem, s észrevettem, hogy valaki betakart. A suttogás elhallgatott, csak a mese vicces hangjait hallottam.

 Körbenézve Lina és Carmi ült az asztalnál. Szemük rám szegeződött. Felálltam, s abban a pillanatban Lina átölelt.

 - Aggódtam érted. Merre voltál?

 „Merre is?” kérdeztem magamtól.

Egy héttel korábban:

 A nagy démon a város széléig sétált velem. Ott autóba ültünk, és messze kimentünk a semmibe. Hó fedett még mindent, pedig már tavaszodni kezdett.

 Kiszálltunk a semmi kellős közepén egy bunker előtt. Szúrást éreztem a hátamban.

 - Ez meg mi a faszom volt?! – ordítottam a démonoidra.

 - Egy órád van bejutni a bunker legalsó szintjére minden eszközzel ami nálad van. Ott találod az ellenszérumot a méregre amit beléd nyomtam. Lent találkozunk.

 Lesokkolva álltam, míg a nagydarab bement a hatalmas vasajtókon. Nagy dörrenéssel záródtak.

Négy nappal korában:

 - Még mindig nem jó! – hallottam Barathustra hangját a semmiből. – Gyerünk Al ennél jobb vagy.

 Hirtelen erős nyomást, majd fájdalmat éreztem bal vállamban, aztán nem tudtam mozgatni a kezem. Düh öntötte el a fejem. Hirtelen ezüstös lángokba borult a két alkarom, öklöm, és térdig a lábaim. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen történjen.

 - Á végre. – Kéjes kacaj hallatszott. – Nem hiába vagy az, ami.

 - Mert mi vagyok?! – kiáltottam ingerülten.

 - Mára ennyi elég. Lássátok el. Holnap folytatjuk.

 Kialudtak a fények. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mióta vagyok ott, ahol, mivel természetes fény nem volt, Elektromos dolgok pedig nem igazán működtek ott. Legalábbis humanoid keze által készültek.

 Tarkómon ütést éreztem, a földre rogytam fáradtan, de nem eszméletlenül. Valami melegség érte a bal vállam, s éreztem, újra képes vagyok mozgatni a karom. Tehát gyógyítottak.

 Mivel szobát nem kaptam külön, így kerestem magamnak mindig egy sarkot, ahogy most is, hogy nyugovóra hajtsam a fejem.

 Másnap arra ébredtem, hogy már nem alszok. Térdig érő víz volt mindenütt.

 - Ideje volt már magadhoz térni. Kezdtem aggódni hogy megfulladsz.

 - Én örültem volna neki – ironizáltam.

 Sötét volt, de érzékeim nem hagytak cserben, oldalt léptem és hallottam, ahogy valami a vízbe csapódik ott, ahol az előbb voltam. Ösztönösen visszaütöttem oda, ahol annak a forrása lehetett, de levegőt találtam.

 - Tegnap már láthattál a sötétben mikor eltörtem a vállad. Most nem megy? – kacagott Barathustra.

 - Mi értelme ennek az egésznek? – dühödtem.

 - Azt hittem így ötödik napja már rájöttél: a második képességed ébresztjük fel.

 - Akkor tegnap már az az volt? – hűltem el, minek következtében bordáimra hatalmas csapás érkezett.

 Ám most megfogtam a fegyvert, meglepett nyikkanás hallatszott a végéről. Egy katana volt, mindig a tompa végével sújtottak le eddig. Erre onnan jöttem rá, hogy éreztem a penge ívét, ami nem mellékesen mélyen belevágott húsomba.

 Fénybe borultak karjaim, ezüstös lángok csaptak volna fel lábaimból is, de ott csak forrni kezdett a víz.

 Megláttam az eddig ismeretlen démonoidot. Szakállas, mélyen ülő barna szemek, többször eltört orr. Kétség kívül saját erejéből küzdötte fel magát idáig.

 - Ugye tudod, hogy a tűz nem árt a démonoknak?

 Válasz helyett inkább oldalba vágtam szabad kezemmel. Az eredmény meglepő volt, mert megégett igen csúnyán. Mindkettőnket sokkolta a helyzet. Én elengedtem a pengét, ő pedig újra eltűnt a homályban.

 - Mára ennyi. Engedjétek le a vizet.

Tegnap:

 A szoba, ahova vezettek egyszerű irodának tűnt. Köre polcokon könyvek, középen egy íróasztal, két oldalán egy-egy székkel.

 - Nos Altemor. Örülök hogy segíthettünk.

 - Ne kertelj. Azt mondd mi kell cserébe.

 - Tárgyias vagy mint mindig. De igazad van. Hallottál már a Fekete Vízről? – Ingattam fejem, így folytatta. – Nem tudunk róla sokat. Csak annyit, hogy semleges lények őrzik valahol a kontinensen. Szerezd meg nekem, és jutalmad nem marad el.

 - Nos, ha ennyire kell, valószínűleg többet tudsz róla, mint amennyit elárulsz, de rendben van. Nem kérdezősködök.

 - Ergus vidd fel őt. Adj neki egy kocsit és kulcsokat is hozzá. Nem akarom hogy még a végén lopottnak titulálják.

 - Ez sértő rám nézve ugye tudod? – vontam fel a szemöldököm.

 Válasz már nem jött, csak egy erélyes lökés a hátamra, a még fájó vállam felől. Reflexből visszafordultam s ütöttem volna, aztán eszembe jutott, hol vagyok, és nem tettem, csak elvigyorodtam:

 - Ugye tudod, hogy ezt még elrendezzük?

 - Állok elébe taknyos. – Döngő hangja színtelen volt. Kétség kívül felettem állt erő tekintetében, és valószínűleg tapasztalt harcos is volt, de engem se kellett félteni. Jó problémamegoldó készséggel rendelkeztem.

Most:

 Még mindig a karjaiban álltam szótlanul. Carmilla is felállt már közben, s minket nézett. A reakcióm várta. A percek, amiket ölelkezve töltöttünk felbecsülhetetlen értékűen voltak. Örültem, hogy újra vele lehetek. Örültem, hogy újra szabad vagyok.

 Ám egy másik gondolat is befúrta magát a fejembe lerombolva a szabadság érzetet: el kell végeznem egy munkát.

 - Mi baj? – suttogta a fülembe Lina.  – Ne terelj. Érzem.

 - Ömmm… Majd máskor. Most hadd élvezzem ki ezt a pár pillanatot még a karjaidban – kértem, s finoman újra átszorítottam.

 Kimondatlan gondolatok kavarogtak a fejemben. Szerettem volna örömömben könnyeket hullatni, de nem akartam tetézni kíváncsiságukat, így erőt vettem magamon. Feltűnt nekem is, hogy szívem felgyorsult, légzésem ugyanakkor lelassult, megnyugodott.

 Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, oly sokáig nyomtam el őket, hogy most kontrollálhatatlanul törtek fel.

 Pulzusom az egekben volt, mikor elengedtük egymást.

 Ekkor Carmi következett, bár ő éppen csak megszorított, már el is tolt magától.

 - Jól vagy? – nézett rám a tolvaj.

 - Fogjuk rá. De most más a helyzet. Egy új munkát kaptam.

 - Mit? – csapott le Lina, mielőtt még Carmilla ellenkezni próbált volna.

 - El kell lopnom a Fekete Vizet.

 Néma csend borult a szobára. Carmi szó nélkül távozott, Lina elképedve nézett rám. Nem tudtam mi az, amit ők tudhattak vele kapcsolatban, de elég erőteljesen öngyilkosságnak hangozhatott a reakcióikból ítélve.

 - Erre készülsz? – nézett félre Elaine, s elkezdett valami mással foglalkozni. – Ez tudod, hogy akár az életedbe is kerülhet. Azok a lények több angeloidot és démonoidot tettek már el láb alól, mint az összes civakodás eddig. Még a legerősebbeket is összetörték és megölték. – Hangja lassú, halk volt. Érződött belőle az aggódás.

 - Ez nem annak a kérdése, hogy akarom-e vagy sem. Ezt meg kell tennem.

 - De belehalsz! – fakadt ki. – Akkor mi lesz?

 - Dante lezárhatja az aktámat. – Válaszom hideg volt. Nem akartam, hogy lebeszéljen róla, mert tudtam, hogy ő képes lenne rá. Képes lenne rávenni bármire, vagy lebeszélni bármiről. – Ez nem kedv, vagy akarat kérdése.

 - E mögött is érzelmek állnak. De milyenek?

 - Megtudhatom a múltam.

 Megdöbbent Arc volt a válaszom, egy felkapott kabát, és egy csapódó ajtó. Újra egyedül maradtam a lakásban.

 Talán nem érzéseim szerint cselekedtem, de továbbra is csak biztonságban akartam tudni Linát. Ha pedig ehhez el kell taszítani magamtól, ám legyen, eltaszítom.

 Intéztem pár telefonhívást az informátoraim felé, de ők se tudtak semmit a Fekete ízről. Így maradt Rex.

 Bepattantam Suprámba, s padlógázzal zenével a fülemben döngettem kedvenc tetőm felé.

Hát így történt. Így tűntem el.

 Egyedül voltam, mint mindig. Nem zavart különösebben, már megszoktam. Az úton hazafelé nem siettem. Kellett volna? Soha nem várt senki és semmi, hát kihez vagy mihez kellene sietnem.

 Egyedül lenni rossz, mondták mindig. Már nem foglalkoztam ezekkel a szavakkal. Már megszoktam hogy egyedül vagyok.

 Mindenki aggódik értem, mégse érdekel szinte senkit se, ha problémám van, ha szarul vagyok. Akit meg érdekel, nos hát nekik van nagyobb problémájuk is nálam. Nem akarom látni úgy látni őket, hogy miattam szomorúak.

 Szóval egyszerűbb, ha csak eltűnök egy időre. Talán egyedül, talán nem. Talán visszatérek, talán nem.

Tolvajok társasága - 12. rész

Egy titok

 Nem volt túl kellemes ébrednem. Összetörve, mintha egész éjjel ütöttek volna, és fáradtan, mintha végigkergettek volna egy városon gyalog. Így éreztem magam.

 Ránéztem az órára. Négy kemény óra. Megtiszteltem magam egy főemeléssel, majd mivel éreztem, hogy ebből nem lesz újra alvás, ülésig tornáztam magam. Alig múlt délután kettő, rendszerint ilyenkor keltem. Így már érthetővé vált számomra az ébredés.

 Fél órája ültem az ágy szélén, mikor rájöttem, hogy fel kéne öltözni, és ki kéne menni a szobából.  Fejem iszonyúan sajgott ismét, de nem törődtem vele. Ha igazak lettek volna Lina és Kaijin állításai már a második képességnek is jelentkeznie kellett volna. Ki kellett volna már fejlődnie. Ez se izgatott úgy igazán.

 Miután összekaptam magam és elég erőt valamint bátorságot gyűjtöttem, kimentem a nappaliba. Elaine nem volt sehol, így a hűtőt vettem célba és „reggeliztem.”

 Felvettem mobilom, és tárcsáztam.

 - Halló? – szólt bele az ismerős hang.

 - Szia Carmi. Ráérsz?

 - A szomszéd városban vagyok. Mi kéne?

 - Információ egy bizonyos Egbert nevű démonoidról. Alacsony rangú, de köcsög. Tegnap majdnem elkapott.

 - Ennyire leadtál, hogy mindenféle jött-ment megszívat? – szurkálódott. – Mindegy. Meglátom mit tehetek.

 - Köszi. Viszlát.

 - Visz hall.

 Ez is elintézve. Lementem a földszintre, s beültem kocsimba. Elég észbontó ötlet vezérelt, de úgy gondoltam jó hecc lesz.

 A rendőrséggel szemben álltam meg. Jól emlékeztem, majdnem teljesen a bejárattal szemben volt egy telefonfülke. Tárcsáztam a gyorshívót, és kértem mindenki kedvenc tolvajvadászát, Dante nyomozót.

 - Igen? – szólt bele morcos hangon, mintha megzavarták volna valamiben. Talán éppen ebédelt.

 - Üdv – köszöntem. – Felismered még a hangom pajti?

 - Alen? Hol vagy most?

 - Mert olyan hülyének nézel, hogy el is mondom? – röhögtem. – Nem messze tőled. Mondhatni látótávban. De nem ez a lényeg. Infóra van szükségem.

 - Mert olyan hülyének nézel, hogy segítek is egy tolvajnak? – vágott vissza. – Na ne szórakoztass. Épp ebédszünetem van.

 - Csak volt – nevettem ismét. – Két perce lejárt – néztem karórámat.

 - Te rohadék. Direkt csináltad mi? – háborodott fel.

 - Na de nekem mennem kell. Még van pár másodpercem mielőtt bemértek. Viszlát.

 Lecsaptam, s gyorsan beültem kocsimba.

 Tök jó látvány volt, ahogy kiözönlött egy osztagnyi rendőr és körbe-köre néztek, valószínűleg engem keresve. Dante végül odament a fülkéhez, amiből hívtam. Itt láttam alkalmat arra, hogy mobilján is felhívjam.

 - Na? Tetszik a műsor? – kérdeztem kajánul.

 - Te rohadék. Tudom hogy itt vagy valahol. Gyere elő különben…

 - Különben? Bántod a kutyámat? Megfenyegeted a hörcsögömet? – Komolyra fordítottam a szót: - Kellenek információk egy bizonyos Egbertről. Démonoid. Holnap hívlak.

 Lecsaptam, de szavaim úgy tűntek megtették a hatásukat. Dühösen ütött egyet a fülke falán, majd bement az őrsre.

 Én is beizzítottam a motort, s elhajtottam. A tetőre mentem, ahol kicsit hűvös volt, de jól esett újra ott lenni. Fülemben Icon for Hire csengett, jól esett. Jól esett a zene, jól esett újra ott lenni, ahol általában minden bajom elfelejtem egyéb tudatmódosító szerek nélkül.

 Néztem, ahogy az emberek nyüzsögnek. Ahogy önös céljaik után rohangálnak, csak hogy nekik kicsit is jobb legyen, közben nem érdekli őket az, hogy másokkal mi van. Oly sok betegségtől szenvednek, melyeknek mind önnön maguk az okozói. Depresszió, tudathasadás, skizofrénia… Mind olyan problémák, amikről maguk tehetnek. Mint ahogy én is a jelenlegi helyzetemről többé-kevésbé.

 Ha nem kötök bele olyan hatalmakba, amik könnyen megkeseríthetik életem, talán nem lennék ebben az elbaszott helyzetben. Ugyanakkor mégis megtettem ezeket a lépéseket. Számíthattam volna arra, hogy problémák lesznek, és mégse törődtem vele. Talán meg is fordultak ezek a gondolatok a fejemben, de valami elvakított.

 Több mint egy órája állhattam ott, már kezdtek áthűlni a lábaim mikor nyílt az ajtó. Szokásomtól eltérően megfordultam. Nem vártam senkit, és semmit idefent.

 Carmilla volt az meglehetősen viseltes állapotban. Már nem másnaposan, hanem mintha bajba keveredett volna.

 - Mi történt veled? – kérdeztem rögtön.

 - Néhány angeloid ki akart csinálni. Valószínűleg ez is Krieg és Pavel műve. Nem tetszik nekik hogy melletted állok. De sikerült találnom infót Egbertről.

 - Hálás vagyok.

 - Majd leháljuk – vetette oda félvállról. – Egbert egy kisstílű pojáca. Találkoztam is már vele. Jóképű azt aláírom, de egyébként semmi értékeset nem tud felmutatni. A képessége ami van neki, az is kimerül apróbb szellők keltésében.

 - Értem. A múltjáról nem tudtál meg semmit?

 - Piti gengszter. Semmi említésre méltó eset ami mögött ő állhat.

 - Tényleg? – néztem meglepetten. – Ahhoz képest felrobbantott egy házat. Velem együtt akarta a levegőbe repíteni.

 - Váó. Miért tette? Bár gondolom nem mondta el. Lényegtelen is. A démonoidod hogy bírja a helyzetet?

 - Ő nem az enyém. Olyan, mint egy társ – szúrtam le. – Egyébként jól. Talán jobban, mint én.

 - Te hülye.

 - Ezt miért kaptam?

 - Beleestél. Nem is tagadhatod. A hanghordozásod, ahogy felkaptad a fejed csak az említésére. Látszik rajtad.

 - Jogos – sütöttem le szemem egy suta mosollyal. – Nem akarok mást, csak biztonságban tudni őt és mosolyogni látni. Boldoggá tenni őt…

 - Ő tud erről?

 - Ki tudja? De kit érdekel? – feleltem kérdéssel kérdésére.

 - Talán érdekelhetne. A végén még tönkreteszed magad. Megint…

 - Kedves hogy aggódsz értem. Szükséged van valamire?

 - Egy biztonságos helyre ahol pihenhetek.

 - Menj a régi lakásomra. Ott nyugi an. Figyelik a zsaruk, de nem fognak beléd kötni. Ha pedig egy Dante nevű nyomozó kérdez felőlem, add át neki szívélyes üdvözletem és lépj le. Viszlát Carmi.

 - Viszlát Al.

 Szárnyat bontottam, és felreppentem, magasra, a tetőn lévő nő is csak annyira látszott, mint a tetőről a földön lévő emberek.

 Hirtelen újra a fejembe nyilallt az éktelen fájdalom, s én magatehetetlenül zuhantam alá a mélységbe. Fejjel lefelé zuhantam, így méterről méterre vehettem szemügyre az egyre közeledő flaszter növekedését. Nem tűnt túl csábító lehetőségnek, de szárnyaim nem tudtam kibontani. Ahhoz túlságosan fájt a fejem.

 Nagyjából az irodaház felénél járhattam, mikor valaki elkapta a lábam, s felrángatott a tetőre kicsit nehézkes, de tapasztalatra utaló mozgással.

 Aki felrángatott nem más volt, mint Lina. Örömteli mosollyal borultam nyakába, ő kicsit meglepetten viszonozta gesztusom.

 - Köszönöm – suttogtam fülébe.

 - Megint a fejed? – kérdett.

 - Igen. De most tűnjünk innen. Nem hiszem, hogy ez a mutatvány nem keltette fel a figyelmet.

 - Renden.

 Gyorsan haladtunk lefelé, a lépcsőkön siettünk nehogy valami olyan helyzetbe kerüljünk, ami esetleg problémákhoz vezethet.

 Érzéseim beváltak, lent már üres rendőrautók álltak. Az egyikben felismertem Dante BMW-jét. Gonosz vigyor húzódott végig arcomon, s egy csavarhúzót előkapva hátimból kiszurkáltam a négy gumit a meglepett közönség előtt, majd megkértem Linát, hogy vigye haza a kocsit. Tájékoztattam még Carmiról is, erre ő elmondta, hogy már találkoztak, és ő irányította ide.

 Miután elindult én is megindultam, szögegyenest az ellenkező irányba, gyalog. Újra felhívtam a nyomozót, s közöltem vele a jó hírt, miszerint haza valószínűleg vagy gyalog, vagy egy vontatón fog menni. Epés és hosszú káromkodás jött válaszul, és ígéretek a kicsinálásomra.

 Befordultam egy sarkon, s egy hatalmas mellkasnak ütköztem.

 - Megvagy! – kiáltott az öblös hang, ami a testhez tartozott.

 Felemeltem fejem. Kétség kívül démonoid, a denevérszárnyakból ítélve amik oly hatalmasok voltak, hogy az enyémek ketten nem tették volna ki azok felét.

 - Velem jössz. Barathustra látni kíván.

 - Talán kérlek.

 Ökölbe szorult keze, de higgadt maradt.

 - Nem akarlak itt mindenki előtt péppé verni, és az uram óhajának is ellenére lenne, miszerint épségben és egyben vigyelek oda. Szóval ha lennél szíves beleegyezni…

 - Van más választásom? Gondolom nincs. – Csak bólintott. – Ám legyen.

 Mit volt mit tenni, a kolosszus oldalán megindultam az egyik leghíresebb és legerősebb démonoid úr udvarába.