Jericho 5.: Nászutasok

 Valahogy csak sikerült elaludnom az éjjel. Pár napja már itt vagyok ebben a városban, de nehéz hozzászokni, hogy nem a saját ágyamban aludhatok. Na mindegy, ez nem olyan fontos. Sokkal inkább az, ahogy ma ébresztettek.

 Szokásomhoz híven egy boxerben aludtam az ágyamban. Olyan reggel tizenegy lehetett, amikor hangos csörömpölésre ébredtem, meg arra, hogy leesek az ágyról, ami mellettem van és szintén zuhan. Kellemesen kivágtak az ablakon ágyastól. Oké, nem itt kezdődik a probléma. Hanem ott, hogy ez egy drága féle franciaágy, én meg fél szárnnyal rendelkezek.

 Felment kicsit a pumpám, s kitártam a fél szárnyam, a képességem használva pedig kreáltam magamnak egy másikat is. Ezzel először próbálkoztam, így nem bíztam működésének sikerében. Az első pár csapás nem is akart menni még, de hát hosszú az út a huszonharmadikról a földig. Így mégis sikerült, s az ágyat is fogtam a támlájánál. Aztán egy ingerült lendítéssel átdobtam a szemben lévő bérház tetejére, visszaemelkedtem a szobámba, s körbenéztem.

 Nem kerestek semmit se. Jöttek, kivágtak az ablakon, és mentek. Hát nem baráti? Szóltak hogy tudnak rólam. Bambán vigyorogtam ezen, mikor bejött a recepciós. Nem kérdett, ezek szerint tudatában volt annak, hogy ilyesmik előfordulhatnak. Elővette mobilját és beszélgetni kezdett, én meg ruhát kajtattam a szekrényben. Kicsit feszélyezve éreztem magam egy szál alsóban, és ki tudja kiket hívott az fel, meg kik néznek még be a tárt ajtón.

 Fél óra sem telt bele, és én épp kávét szürcsölgettem, mikor befutott Reconius és Dante. Integettem nekik, és az asztalra mutattam, amin még ott volt két pohárban a langyos kávé nekik is.

 - Jó reggelt – köszöntem vidáman. Nem vártam meg hogy kérdezzenek, belefogtam. – Arra keltem, hogy repülök. Ki az ablakon, ágyastól. Gondolom ez figyelmeztetés volt pár baráttól, hogy tudnak rólam, és jobb ha ezúttal nem csinálok semmi olyat, ami nekik keresztbe tenne. Kedves gesztus, ha engem kérdeztek.

 - Túl könnyen veszed – rótt meg Recon. – Meg is ölhettek volna álmodban.

 - De nem tették – feleltem. – Nem akarnak kikezdeni a nazekanokkal, csak figyelmeztetnek minket, hogy maradjunk veszteg, és hogy semmi keresnivalónk ebben a városban. Azt, hogy démonidok vagy angelidek voltak-e nem tudom. Még az is előfordulhat, hogy is-is. Minden esetre mostantól óvatosabbnak kell lennünk. Ha volt képük velem kibaszni akkor elég bátrak lehetnek.

 Dante csak csendben ült, és gondolkodott. Nem látszott arcán semmiféle érzelem, bár ezt már megszoktam. Ritkán mutat ki érzelmeket, vagy egyáltalán fejez ki bármit is. Csendben felállt, és intett társának, hogy menjen ő is.

 - Melléd osztunk valakit, mindenki párban fog járni. Két kettes, és egy hármas csoport. Még ma összeálltok és összeköltöztök egy másik szállodában, mint házaspár üzleti úton. – Nem rossz rögtönzés. Ellentmondásnak se nagyon volt helye. De éreztem, hogy még nincs vége. – És Cloud. Ha lehet ne kezdj magánakciókba. Megváltoztak a dolgok akkor amikor elvertek. A démonoidok rájöttek, hogy vannak nazekanok, akiknél magukban is erősebbek, nem kell túlerő. Vigyázz arra aki jön melléd.

 Rossz előérzetem támadt a kijelentésétől, s tudtam, hogy ő már tudja kit küld mellém. A kérdés már csak részemről volt nyitott, mégpedig olyan szintig, hogy mennyire fog az agyamra menni az a bizonyos valaki a maradék négyből. Mert ugye Recon őmellette marad, Hamont meg van annyi esze, hogy nem teszi mellém egyrészt a nézeteltérésünk miatt, másrészt az abból fakadó pusztítás miatt.

 Váratlan düh lobbant fel bennem a gondolatra is, hogy vele kelljen dolgoznom, s beszakítottam egy egyenessel a falat.

 Magamban maradtam, és a három nő közül az egyik lesz mellettem. Ha már friss házasok vagyunk, tuti nem a férfit teszi mellém. Csak nem állítana be meleg házaspárnak minket. Vagy mégis? Tőle kitelik. Pusztán szívatásból. De nem, abból jó nem fakadna. Azt meg nem kockáztatja meg. Túlságosan is szeret ahhoz biztosra menni.

 Összepakoltam és lementem a recepcióra kijelentkezni. Akkor csörrent meg a telefonom is. Szólt az Across the Line a Linkin Parktól, s kérdő tekintetek közepette vállat vontam. Majd felveszem ha akarom. Ha lesz kedvem. Vagy még akkor se.

 Taxit rendeltem, és mikor az megjött elindultam Jobson irodájába. Amíg ki nem találja kivel és melyik szállodába megyek, addig ott is elcsövezhetek. Békében, kávéval, és ha még csendben nem is, de legalább nyugton. Út közben ha már nem reggeliztem a szállodában rendeltem magamnak két hambit és egy gyrost az irodába. Hogy szép legyen minden, mindezt Dante számlájára. Ezt az egészet megúszhattam volna, ha nem rángat ide, a minimum hogy fizeti a kajám.

 Felmentem az irodába, s a pár nappal korábban kipécézett asztal mellé löktem tatyóm, majd kávét főztem és a székbe dobtam magam várva a kajám. Az fél óra múlva meg is érkezett.

 A második hambit toltam lefelé a torkomon kényelmes, ráérős tempóban, mikor befutott Rebecha is. Odajött, felült az asztal sarkára, s elvette a gyrost. Nem orroltam rá érte, azzal már lehet nem bírtam volna. Néma csendben eszegettünk, majd végeztével cigit lökött mindkettőnk szájába, s elment megmelegíteni két csésze hideg kávét. Az irodista srác egyből a gépe mögé bújt amint megjelent a nő, s onnan figyelt félve. Nem mert szólni semmiért se, csak folytatta dolgát mintha ott sem lennénk.

 - Hallon nehézkesen keltél – törte meg a csendet végül a nő.

 - Egy kiadós zuhanás jobb mint egy liter kávé – vigyorogtam. – Hallottad már a hírt hogy házas leszek?

 - Nocsak? Ki a szerencsés? És mikor adnak titeket össze? – nevetett ő is. Kacaja csilingelő harangokra emlékeztetett.

 - Nem’tom még. Dante csak annyit mondott, hogy még ma esküszök és megyek egy szállodába frissházasként. Szóval a három hapi nem jöhet szóba.

 - Pedig egy hete még elég meleg volt a hangulat. Mindenáron pasit akartál társnak. – Csipkelődése ezúttal inkább játékos volt, mint sem akadékoskodó. Mégse válaszoltam, csak lehajtottam a fejem az asztalra miután elnyomtam a csikket. – Minden rendben? – kérdezte.

 Most helyén való volt a kérdés. Sorolni akartam volna neki, hogy mi nincs rendben. Hamon, Barathustra, hogy megint nazekanok dolgába kevertek, a reggeli ébresztőm, meg még sok minden. Mégse tettem.

 - Nehezen indul a napom. – Megcsörrent telefonom, melybe Dante hangja szólt bele, s röviden tájékoztatott a szituációról, és arról, hogy a garázsban vár egy motor is, mivel a sajátom nem hozhattam el otthonról egy repülőn. – Gratulálok – emeltem fel a fejem, mivel a hívást is fejjel az asztalon bonyolítottam le. – Mostantól hivatalosan is Missis Sullivan lettél. Gérard Sullivan felesége, azaz az enyém.

 Meglepettségében leejtette a csészéjét, ami ezer darabra tört. A titkársrácra néztem, s biccentettem neki, hogy takarítsa fel.

 Rebecha meg közben azt se tudta hova legyen. Nem tehettem túl nagy benyomást rá, nem is kedvelhetett igazán – igaz, erre se adtam neki okot -, és most összezárják velem.

 Hebegni tudott csak, míg leráncigáltam a garázsba, s felpakoltam a motorra a cuccaimmal együtt, majd elhajtottunk a megadott szállodába. Naná hogy nászutas lakosztályt kellett kivenni. Mi mást? De hát a látszat kedvéért bármit.

 Jófej voltam ismét: Andersonnak átengedtem a bazi nagy, és puha ágyat, én meg a kanapén rendezkedtem be, majd a még mindig fehér lányt otthagytam. Azt hiszem nem egészen így képzelte el a házasság és a nászút dolgot. Minden esetre engem szórakoztatott a helyzet, és örültem, hogy nem a másik kettővel tettek össze.

Lent motorra ültem, és száguldoztam kicsit a városban. Próbáltam memorizálni a változásokat, az új utcákat, egyebeket. Közben gondolkodtam.

 A többiek nem tudnak arról, hogy képes vagyok magamnak szárnyat kreálni, ezért kaptam a motort. Gyors, elfér az autók között, így a forgalom se nagyon zavar, és otthon is motorral közlekedtem. Tudják, hogy figyelmeztetés volt a démonidok részéről felém, hogy szálljak le róluk, és meg se próbáljak bajt kavarni az az ébresztés. A démonidok viszont nem tudják, hogy én meg pont arra készülök, de ezúttal nem magamban.

 Tombolásom tizenhét éve számtalan fentit és lentit küldött haza, java részük még nem jött vissza. Viszont kifogyhatatlan tárházat mutattak fajzatokból, és megerősödhettek, ha ilyen nyíltan mernek belém kötni. Csoda hogy most nem szálltak még rám így egyedül.

 De nem csak ők erősödtek, hanem én is, és nem csak ők lettek többen, de én se magamban vagyok ezúttal.

 Lehordtam magam, amiért ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, csak másképp, de folyamatosan. Terelvén a figyelmem a Suprás gyerekre gondoltam. Oké, Jobson megmondta, hogy Altemor olyannal utazik, de Supra se egy mászkál az utcákon, és a srác is kedves volt velem. Talán ő is zsaru, Dante egyik beosztottja vagy ilyesmi.

 És még ha Altemor is lett volna az a kölyök, nem láttam szándékot nála arra, hogy keresztbe tegyen nekem. Na jó, szívesen felképeltem volna azért a húzásáért amit otthont tett Sly házánál, de attól eltekintve semmi bajom nem volt vele.

 Észre se vettem, de egy másik motor is mellém zárkózott. Nagyon elmélyülhettem a gondolataimban. Vagy csak koffeinhiány? Inkább előbbi, mert utóbbiból vittem eleget a szervezetembe.

 Versenyezgettünk, előzgettünk, hol egyikünk vezette a másikat, hol fordítva. Egészen jól éreztem magam, aztán kiértünk a városból, s intett a másik, hogy húzódjak le. Úgy tettem, s ő is megállt pár méterrel mögöttem.

 Levettem a sisakom, s úgy tettem mintha bíbelődnék picit valamivel, míg a másik elrendezte magát. Mikor hallottam közeledni, ledöccentettem járgányom, s leszálltam én is felé fordulva.

 Nő. Jó ez feltűnhetett volna már, mert a dzseki másként domborodott rajta. Haja fekete, egy-két színes tinccsel. Barna, boci szemek. Tuti sok embert vett már rá egy-két dologra azokkal a szemekkel. Kellemes arca volt, meg kell hagyni. Aztán feltűnt az is, hogy ez nem ember.

 - Miért is lenne egy jó napom? – sóhajtottam. – Mit akarsz? – kérdeztem kicsit mogorván.

 - Igaz amit Alen mondott rólad. Bár ő se volt sokkal kedvesebb hozzám korábban… - elgondolkodott. Nem vettem észre bárminemű szándékot arra, hogy bántalmazni akarna. Bár ez a démonoidoknál egyik pillanatról a másikra változhatott. – Azért küldtek, hogy szóljak neked. Alen Chain megbízott, hogy kövesselek és adjam át neked az üzenetét, miszerint holnap dél körül vár azokon a bizonyos tetőkön. Már amennyiben te Jericho vagy.

 - Jericho, Cloud, amelyik tetszik – feleltem szárazon. – De miért egy démoniddal üzenget a főnököd?

 - Nem minden démonidnak tetszik az, amit Barathustra csinál. – Felém nyújtotta a kezét. – Elaine Cassidy. – Elfogadtam a jobbját. Talán évek óta az elsőt. – A megbízóm különös tekintettel van az egyensúly fennmaradása, és a fajtád túlélése iránt is.

 - Nocsak. Egy démonid, aki nem rühelli a nazekanokat.

 - Alen volt, hogy vállvetve küzdött fehérekkel, feketékkel és félvérekkel is. A történtekre azon kevesek emlékeznek csak, akik ott voltak végig mellette. Tudom ki vagy Jericho, és megértem, hogy miért vonultál el tizenhét évre. Örülök hogy nem ellened kell lennem.

 Megfordult, s szó nélkül elhajtott a város felé otthagyva engem kételyek és kérdések között.

 Tököm, pöcsöm tele volt már a nappal. Pedig még dél is alig múlt el. Először kihajítanak egy ablakon, aztán házasítanak és most még egy démonid is ugráltat. Vagy a főnöke, ami nagy valószínűséggel szintén démonid. Mi a franc folyhat itt.

 Felhívtam Dantét, hátha esetleg tud valamit arról a bizonyos Alen Chainről. Nem tudott valamire való választ adni. „Egy gazdag, és befolyásos alak.” Hát, mondhatom, ezzel baromi sokra megyek.

Inkább visszahajtottam a szállodába. Természetesen küldettem fel kaját. Nem tudtam Becha mit szeret meg mit nem, így volt benne hideg- és vegatál is, és természetesen az elmaradhatatlan hús szerénységemnek.  Mivel nászutasoknak voltunk bejelentve, választhattam lőrét is mellé: pezsgő vagy bor. Nem apróztam el - úgyis Jobson fizet mindent -, mindkettőből kértem két-két üveggel.

 Fent Becha nem kérdezte merre jártam. Demonstráltam neki nem egyszer a múlt héten, hogy tudok magamra vigyázni. Egy törölköző volt rajta, minden bizonnyal zuhanyozott, vagy ahhoz készülődött. Betoppantamkor kicsit szorosabbra húzta a kendőt, s megnézte nem-e esik le véletlenül.

 Vállat vontam, majd ledobtam magam az ágyra, hassal. Rugózott. Nagy felfedezés tudom, de jól esett csak úgy hasalni. Hallottam, ahogy a fürdőben megered a víz, s gondolataim akaratlanul is a nőre terelődtek.  Fejem makacsul őrizte az első napunkon szerzett lenyomat emlékét, s képzeletem játszani kezdett, hogy vajon mit rejthet még az a törölköző, ami az imént rajta volt.

 Közbe meghozták a kaját, s fel kellett tápászkodnom kényelmes helyzetemből. Betoltam a kocsit, adtam borravalót a srácnak, majd visszazuhantam az ágyra. Önkéntelenül elmosolyodtam, s örültem neki, hogy bár gondolataim nem helyénvalóak, legalább nem más járt a fejemben.

 Nagy vártatva lépett csak ki a nő a fürdőből, s félálmomból finoman felrázott.

 - Aranyos hogy rendeltél vacsit. Mehetsz zuhanyozni ha akarsz.

 Ennyit mondott, se többet se kevesebbet. Mivel semmi dolgom nem volt, míg Dante másként nem rendelkezik, bevettem magam én is a tus alá. Aztán egy törölközővel a derekamon mutattam meg magam neki én is. Ha már ő beindította az én fantáziám, legalább hátha beindítom én is az övét. Úgy kevésbé lenne bűntudatom. Végig is mért, szeme elidőzött egy-egy hegen.

 Miután kajáztunk, mindketten olvasni kezdtünk jobb híján. Hiányozni kezdett Néró, és egy jó sör. Mivel ez így tarthatatlannak bizonyult, odamentem a büfékocsihoz, s felbontottam a behűtött pezsgőt. Töltöttem egy-egy pohárral, majd leültem Anderson ágya szélére s felé nyújtottam az egyik poharat.

 - Szokatlanul kedves vagy ma – fogadta el a pezsgőt.

 - Te meg szokatlanul alulöltözött.

 - Mégse. Attól hogy nászutasok vagyunk, még nem kell meg is döntened.

 - Ki mondta hogy meg akarom tenni? De te se tagadhatod hogy nem jutott eszedbe ilyesmi – csipkelődtem.

 - Akkor azt mondtad, hogy Jericho, mert ha ölni kell te jobban ölsz. De a város nevét vetted fel amit elpusztítottatok. Miért?

 Fellendültem mellőle, s letettem poharam benne érintetlenül a nedűvel a dohányzó asztalkára. Nem ide akartam kilyukadni, az tuti. De ha már rákérdett, és össze voltunk zárva, természetes hogy többet akart megtudni rólam, mint amit látott és addig tudott. Elég sokat elmondtak neki arról hogy miket tettem régen, de ezek szerint tudásszomja nagyobb volt.

 Aztán így szóltam:

 - Jericho, egy kisváros volt tele élettel. Mindig is szerettem a vidám helyeket amik pezsegtek és az a kisváros olyan volt. Ám dühöngésem, mint már tudod, felhívta rám a figyelmet s Barathustra ellen kellett kiállnom. Tébolyodott ámokfutásomban nem néztem mi áll előttem, ki van mellettem, csak a célt láttam: minél többet elpusztítani belőlük. A városban alig éltek olyanok, akik nem emberek. Azok is az ő védelmükre keltek. Fehérek, feketék, félvérek, mind. Már félig elpusztult a település mikor egy kisgyerek került az utamba s már a halálos csapásra emeltem a kezem, mikor észhez tértem. Leengedtem a karom, s elküldtem a gyereket. Ám akkor mivel figyelmem kihagyott ellenfelem lecsapott rám. Fájt elveszíteni a jobb szárnyam, a fehéret, s azóta nehezebb is kontrollálni a dühöm mint az Petenél vagy annál az uzizó családapánál is láthattad. Azért Jericho, hogy emlékezzek hova vezet a féktelen düh és pusztítás.

 - De leálltál mindkétszer, mielőtt öltél volna.

 - Nem magamtól – feleltem. Kételyek között hagytam ott, vállamra kapva bőrdzsekim, s kiviharzottam.

 Megint olyan emlékek kerültek elő, amiket el akartam temetni. Ám ezúttal nem szomorú lettem. Na jó, részen az is, de ezúttal önnön magam iránt érzett gyűlöletem és dühöm volt a hatalmasabb.

 Nem mentem messzire, épp a környéken motorozgattam csak, hogy ha véletlen valami gyanúsat érzékelek Becha környékén meg tudjam védeni. Nem voltam tisztában a nővel és képességeivel, bár abban biztos voltam, hogy meg tudja magát védeni – ideig-óráig.

 Én is ideig-óráig voltam csak kint, éppen míg kiszellőzött a fejem, lehiggadtam, s elütötte éjfélt is az óra. Teljesen elvesztettem az időérzékem, azt hittem éppen egy órája hogy sötét van, mert alkonyatkor jöttem ki.  Így tavasszal az még nyolc óra környéke volt.

 Mit volt mit tenni, csendben felosontam a szobánkba, még nagyobb csendben a kanapéhoz surrantam, s lefeküdtem én is aludni.

Jericho 4.: Régi ismerősök

 Hát, hogy túl kellemes lett volna a hétvége, azt nem mondanám. Üres tekintettel bámulok kifelé a taxi ablakán, és a tükörképemről csúfondárosan néz vissza rám egy ragtapasz. Igen, egy kibaszott ragtapasz.

 No az úgy volt, hogy ahogy ígértem, elmentem Rebechához bútort pakolni. Jól is indult minden. Motorra ugrottam, elmentem nála, ahol már Cole kocsija ott állt. Aztán kiderült, hogy szekrényt kell pakolni. Ezzel még nem is lett volna gond, egy sör után készek voltunk a tervvel: az ajtóban a fordulást nem tudtuk volna megoldani, így az ablakon kellett beügyeskedni. Éljenek a szállító cégek. Kihozták, letették az udvaron az alkalmatosságot, és otthagyták. Tehát elkezdtük a hadműveletet, csakhogy barátom túl nagyot lökött a szekrényen, mikor betettük az ablakon, és az a lendülettől rám dőlt, jól homlokon vert, amitől az említett fejtájék kicsattant és felduzzadt. Erre a nő (ki más?) bepánikolt és egyből minden szarságot rányomott ami csíp, mar, nyomorúságot és egyéb kínlódást okoz. Ennek örömére este berúgtam, feledendő a fájdalmakat és minden egyebet. Naná hogy nem magamban, Cole is velem tartott. Bár a felesége nem nagyon örült tervezetünknek, de elmagyaráztuk, hogy valószínű hogy jó ideig nem találkozunk egymással így muszáj.  Természetesen sikerült összetörni magam, mert Néró láb alá mászott, és nem akartam rálépni, tehát lementem majdnem spárgába, de előbb eldőltem hála az égnek. Vagy nem, mert ismét bevertem a fejem egy asztal lábába, ráadásul ott, ahol korábban a szekrény miatt kicsattant a homlokom.

 Tehát így telt a szombatom, a vasárnap pedig másnapos pakolászással, és a sebeim nyalogatásával most pedig Saranith utcáit rójuk egy kocsival a meglehetősen borongós időjárásban.

 - Jericho? Jericho figyelsz?

 Anderson közben biztos magyarázott valamit, míg én kifelé bámultam az ismerős város ismerős utcáira. Nem sok dolog változott. Néhány butik bezárt, újabbak, másabbak nyíltak helyettük. És több lett a lámpa.  Átkozott lámpák. Mind valami ördögi elme teremtményei. És átkozottak legyenek azok is, akik kitalálják, hogy egy százméteres utcára tíz méterenként lámpa kell.

 - Jericho – bökött vállba a nő, mert észrevette, hogy nagyon elkalandoztam. – Dante küldött pár anyagot azokat próbálom magyarázni neked a tolvajról. Azt hittem jobban érdekel ez az egész.

 - Nem Altemor miatt vagyunk itt. Vele egyedül szórakozik, én más miatt kellek neki. Ahogy te is. Tudta hogy téged akarlak majd hozni Colera meg a feleségére való tekintettel, és tudta azt is, hogy piszchozsaru vagy. Nem lepne meg, ha ő rendezte volna az egész múlthetet meg. Természetesen a szerdától. Majd ha odaértünk úgyis kitálal előbb-utóbb. Addig hagyj békén.

 Végig kifelé bámultam. Az eső megnyugtatott, az illata, a hangja, még ha vihar volt akkor is. A villámok tűnékenysége, vagy a dörgések ereje, melyek akár épületeket ráztak meg.

 - Még mindig túl bunkó vagy. – Megrovónak akart tűnni, de ott lapult a hangjában a lenyűgözöttség is.  Minden bizonnyal ő is tudott Dantéról. Talán korábban már dolgoztak együtt. Csak tudnám miért ver velük a sors. Vagy a karma. Akármi. Mindegyik bekaphatja.

 És igen, egy jó hosszú autókázás után megérkeztünk Jobson irodájához. Az ő csapata külön épületet kapott. Dante sikerei miatt. Igaz Altemor eléggé beporolta fényes pajzsukat. Majd megoldják. Megint elkapják, és akkor minden flottul megy majd, amíg meg nem lóg. Két, talán három nap alatt.

 A hatemeletes tömb azonban semmit nem változott. Ugyanolyan sárgás színe volt, az ablakait fehér függöny takarta, és az ébenfekete ajtók sem mutattak változást, vagy arra való bárminemű hajlamot.

 Megálltunk az épület előtt és kiszálltunk. A csomagjainkat Jobson elrendezte, a szállásunkra vitette, így nyugodtan indultunk meg azon a pár méteren, amit még meg kellett tenni a járdán.

 „Otthon, édes… és büdös otthon” gondoltam magamban, amikor is:

 - Jericho vigyázz tűzcsap! – kiáltott Anderson. Aztán telibe zacskóztam az imént említett, indokolatlanul és aljasan támadó tereptárgyat. És hangos puffanással kidőltem nemesb részeim fájlalva. – Jajj te – térdelt mellém sajnálkozva a nő, és az ölébe húzta a fejem. Talán megsajnált a hétvége, meg az egész múlt hét után. – Jól vagy?

 Naná. A legkézenfekvőbb, legjobb kérdés, mikor tisztán lerí az emberről hogy bazira nincs jól. Tuti ezt kérdezik. Próbáljátok ki bátran.

 - Az elmúlt pár napban összevertek, leütöttek, rám borult egy szekrény, ami után nem sokkal elvágódtam és bevertem a fejem, most meg még ez is. Szerinted? – Na jó, a hangom elég szánalmas volt, pláne hogy az ironikus helyett valami torz, nyüszítős-morgós vinnyogós mormogás hagyta el a számat.

 Néhány „Jajj na.” kíséretében aztán felrángatott a földről. Csakhogy ahogy megindultunk a lépcsőn fel, talán még az iménti sokkhatástól, de megbotlottam és elkenődtem azon. A legjobb az egészben – ami igazán boldoggá is tett -, hogy a homlokom is bevertem az egyik fok peremébe, ott ahol már kétszer. Három nap alatt háromszor. Jó átlag, a napi egy mindenkinek jár ugye.

 - A kurva élet nem rakja seggbe most már ezt a napot – morogtam eléggé hangosan, miközben felfelé tápászkodtam. – Dante te szemét mocskos tróger ezért még sokkal jössz nekem.

Szitkozódva mentem fel a lépcső maradékán egészen Jobson irodájáig. Becha szája szélén pedig egy különös vigyor ült.

 Ő amúgy naná hogy nem volt ott. Helyette csak egy nyurga, cingár irodista fogadott minket, akinek természetesen fogalma sem volt arról, hogy merre jár vagy mikor érkezik a jó nyomozó. Ez cseppet sem zavart, s a cingár zavart hebegésének kíséretében kávét főztem, majd egy kényelmesnek tűnő székbe ledobtam magam.

 - Nyugi öcs – mondtam lassan, lehunyt szemmel. – Megvárjuk. – Képzelem mennyire örülhetett ennek, de nem foglalkoztatott mert Rebecha lépteit hallottam, majd azt, ahogy felül az előttem lévő asztalra. Éreztem, hogy a kezem a kezébe veszi. És megpróbálja lenyúlni a bögrém. Amennyivel erősebben húzta, én annyival erősebben tartottam, s szorítottam. – Nyem adom – gyerekeskedtem. – Te is főzzél magadnak.

Itt hibáztam. A nő hirtelen elengedte a kezem, amire egyáltalán nem számítottam, így rohadt csodás élményben sikerült újfent részesülnöm: a még gőzölgő nedű mind rám ömlött, és tuti szőrtelenítette a mellkasom. Sziszegős nyüszítésem egy rövid „Á!” kiáltás után egyből beindították Anderson anyai ösztöneit, s kendővel támadt rám egyik kezében, másikkal arcom simogatta.

 Én meg olyan hirtelen pattantam fel, hogy ő seggre esett. Kis elégtétel.

 - Hülye barom! – sikított egyből. Egészen aranyos volt ilyenkor. – Mi a francnak kellett fellökni.

 - Minek támadtál rám kendővel? – replikáztam.

 - Ha már leöntötted magad gondoltam segítek, mert amilyen balfasz és igénytelen vagy tutira le se szartad volna hogy nézel ki.

 - Ki miatt is öntöttem le magam? – sziszegtem.

 Szemeink szikráztak, úgy néztünk egymásra. Az irodista meg mintha pingpong meccset nézne, úgy bámult hol egyikünkre, hol másikunkra. Kezdtem megijedni, hogy hülyét kap a srác. Valljuk e. Ha mellettünk kellett volna dolgoznia tuti úgy lett volna.

 Aztán a hirtelen beállt csendben bevágódott az ajtó, és egy villám mellbe kapott, ledöntvén a lábamról.

 Először káromkodni akartam mint a meszes, aztán mégis az ájulás színlelése mellett döntöttem. Hallottam a két női és három férfi lépteit Rebecha ijedt, majd ideges lélegzetvételeit, s próbáltam a lehető legkevesebb életjelet adni.

 Az egyik férfi közvetlen mellettem állt meg. Megbökött kétszer a lábával, majd mikor ártalmatlannak minősített izomból is belém rúgott.

 - Gérard, Gérard. Túl sok időt töltött az emberek között és elgyengült. Korábban egy ilyet gond nélkül kikerült volna.

 Ismertem a nazekan hangját. A félig démon, félig angyal férfiét, aki egyszer cserbenhagyott.

 - Nem hinném, hogy véletlen lett volna. Őt védte – hallottam Dante hangját is. Nem ő állt mellettem, bár vele is elszívóztam volna.

 Kinyitottam szemeim, majd átkaroltam a mellettem álló férfi lábait, felborítottam és szorosan tartottam, hogy ne rugdalózzon. Aztán morogva-hörögve beleharaptam a lábszárába, amit csak egy vékony melegítő védett.

 Áldozatom szitkozódott és próbált lerázni magáról; volt, aki neki, volt, aki nekem drukkolt, és egy olyan is akadt, aki a lábamnál fogva próbált lerángatni róla.

 - TE VESZETT ÁLLAT!!! DANTE SZEDD MÁR LE RÓLAM! – ordítozott.

 - Ha nem rugdostad volna Hamon – sóhajtott az. – Hagyjátok – szólt parancsolóan, egyértelműen rám utalva. – Majd abbahagyja, ha megunja. – Újabb nagy sóhajtást követően mély levegőt vett. – Barátaim – kezdte. Aha, ez már papolni akar. – Azért gyűltünk ma itt egybe…

 - Kímélj meg – köptem ki Hamon lábát. – Tiszta papbácsi lettél. Nem kezdtek el még érdekelni a fiatal kisfiúk? – álltam fel közben a két lábat szorosan tartva, és magasra emelve. Meglengettem kicsit, majd jóízűen az íróasztalhoz vágtam, ami mögött a szerencsétlen titkársrác ült. Eképpen közelebbi ismeretségbe került az asztallal és a nazekannal is.

 Végig mértem díszes társaságunk.

 - Jericho is?... – kérdezte Becha elképedve.

 - Ő is nazekan – összerezzentem, ahogy Veronica hangosan is kimondta. – Nem is akárki, a mészáros. Még fiatal vagy, te nem élted át. De a hírét biztosan hallottad.

Vera. Barna, derékig érő, egyenes haj és csoki barna szemek. A temészet bőkezűen bánt az arcával, nem úgy egyéb másodlagos nemi jellegeivel. Bár hátulról formás volt, szemből inkább közepes. Talán…

 - Gérard te rohadék – kászálódott felfelé Hamon, amikor megütötte orrom a szétégett pólóm és dzsekim szaga. Grimaszoltam egy kellemeset. – Csak azért jöttem el, mert Dante kért rá, de nem maradok ha veled kell dolgoznom. – Szikrák táncoltak testén.

 - Ezt inkább nekem kellene mondanom – sziszegtem.

 - Jericho… - Veronicának nehezére esett kimondani -, Hamonnal egy klánban volt. – Hallgattuk ahogy magyarázza a tizenhét évvel ezelőtt történteket. – Jericho elment egyik nap leellenőrizni valamit, Hamon feladata pedig a klán védelme lett volna. Huszonkét fő. És csak ők élték túl a démonid támadást. Cloud – csak kicsűszott a száján, mire ökölbe rándult mindkét kezem -, aki nem volt otthon és Hamon – küzdőállást vett fel, felkészülve arra, hogy esetlegesen szétcincáljuk az irodát -, aki elmenekült az első hír hallatára. – Majdhogynem köpte az utolsó szavakat. Talán egyedül Dante és Demetrius jelenléte volt az, ami miatt még nem ugrottunk egymának. – Aztán Cloud hazaért – folytatta sötét, szomorú hangon. – Látta a halottakat és feldühodott. Démonid vagy angelid… mindegy volt. Még az őt észhez téríteni próbálkozó félvéreknek is neki ugrott. Bárkinek aki az útjában állt. Nagy pusztítást végzett, mígnem elérte, hogy lentről jöjjön fel valaki.

 - Barathustra – vette át a szót Elena. – Lu egyik legerősebb csatlósát küldte érte. Két hurrikán és számos földrengés volt a következménye. Akkor vesztette el a…

 - A szüzességem – vetettem közbe, mire furán néztek rám. – Még nem szenvedtem vereséget démonidtól addig. De ennyi elég is a mesedélutánból. – Nem akartam hogy a vége is kiderüljön.

 - Cloud – folytatta Jobson, mintha meg se hallott volna – és a démon pár napon keresztül verekedtek elpusztítva a közelben lévő Jericho nevű várost. Az emberek persze természeti katasztrófának állították be a történteket.

 - Ha már így…

 - Dugulj el Cloud. – Nazekan nevem még mindig késztetést indított el bennem hogy valakit nagyon megüssek. – Azért hívtalak titeket, a nazekanok legnagyobb klánjainak vezetőit össze, mert Altemor Barathustrának dolgozik – folytatta belém folytva a szót. – A tolvajjal nincs gond.

 - Azon kívül hogy nem tudod megfogni? – nevettem kajánul.

 - A tárgyak viszont amiket lop…

 - És ezért jöttem el – dohogott Hamon. Egy pillanat elég volt – míg forgatta a szemeit –, és én már rá is ugrottam. – Mi a franc?! – kiáltott meglepetten, s sikerült eltörnöm az orrát, mielőtt Dante lerángatott volna, őt pedig Demetrius fogta vissza.

 - Hagytad hogy meghaljanak! Hagytad Renniet meghalni! – őrjöngtem. – És van képed itt baszakodni te rohadék?! – Kellett egy fél perc mire lehiggadtam. Akkor mindkettőnket elengedtek. - Széttéplek az első adandó alkalommal – mondtam hűvösen a szemeibe fúrva a tekintetem. – Az első adandó alkalommal – ismételtem magam.

 - POFA BE MOSTMÁR! – tört ki Elena. – Kisebb gondunk is nagyobb a ti civakodásotoknál most barmok. Nem veszitek észre? Barathustra, aki megverte Cloudot és letépte fél szárnyát szervezkedik ellenünk. – Az apró termetű nőt is kedvem lett volna helyben hagyni. Vannak dolgok amik jobb ha csendben és békében nyugszanak, a fél szárnyam elvesztését ilyennek tekintettem. – Ti meg itt egymással marakodtok.

 - Nekem nyolc – morogtam. – Magamban dolgozok, szóljatok ha kellek – fordultam kifelé. Még egy villám belecsapott a falba mellettem, ahogy nyitottam az ajtót. – Ezt most nem vettem észre. De a szavam tartom Hamon.

 - Cloud – szólított meg Reconius, aki eddig csendben szemlélt mint egy kívülálló. – Kellesz nekünk. És mi is kellünk neked.

 Nem fordultam meg. Akkor tuti, hogy megint oltári nagy verekedést rendeztem volna. Reconius az egyik legöregebb nazekan volt, és mint olyan tiszteltem és becsültem tapasztalatát és tudását. De nem tűrtem el, hogy parancsolgassanak, és azt se, hogy Hamon a közelemben legyen.

 - A hét legnagyobb klán mi? Nekem nincs klánom – sziszegtem, s kiviharoztam az utcára.

 Kavarogtak a gondolataim. Barathustra egyszer megvert, és letépte az angelid, a jobb szárnyam. Hamon feltűnt, és még ő keménykedett, mikor húsz társunk vére tapadt a kezeihez. Becha is nazekan. Jó az mondjuk egyből feltűnt hogy valami nem stimmel vele, de na. És az, hogy Dante hetünket akar.

 Minden közül mégis az fájt a legjobban, hogy a „hét legerősebb klán” vezéreit hívta össze. Rennie halálával én lettem a rangidős, az tény, Hamon meg biztosan saját klánt alapított. Így őt védik, nem neki kell védenie másokat. De egy kurva élő lélek sincs akire azt mondhatnám hogy a klánomba tartozik. Tizenhét éve eltemettem őket.

 Észre se vettem, hogy a borongós tavaszi napon eleredt az eső. Órákon keresztül csak sétáltam a városban és gondolkodtam. Dühös voltam és szomorú. Dühös mert átvágott az, akit a barátomnak tekintettem valamilyen szintig. És szomorú, mert olyan emlékek ütötték fel a fejüket, amiket el akartam temetni.

 Minden kép közül Rennie mosolygós arca fájt a legjobban. Vörös, vállig érő egyenes haj, kávébarna szemeket keretezve. Amikor csak tudta hátrafogta a haját, és még a legnagyobb hülyeségekre is kedvesen felelt. Nem basáskodott vagy parancsolgatott, csak követtük őt. Nem volt veszélyes, még harcolni se nagyon tudott. Úgy járkált köztünk, mintha ő is csak egy lett volna közülünk. Keze melege…

 Örültem hogy esik. Nem látszottak a könnyeim. Hajam is vizesen lógott arcomba.

 Tehát Barathustra ismét felbukkant, és most ismét ellene kellene kiállnom. Hát, legyen, én kiállok.

 Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, hogy rám sötétedett, és hirtelen nem is ismertem fel, hogy merre járkálok. A tombolásom óta nem jártam Saranithban, így kellett pár perc mire betájoltam magam. Az se tűnt fel eddig, hogy egy fekete Supra követ engem, csak mikor már mellém gördült, és lassan leereszkedett az ablakja.

 - Elvigyelek? – kérdezte egy fiatal srác. Kopott zöld szemek, az enyémhez hasonló hosszúságú, fekete haj és mintha az orra betört volna már párszor. – Nem hiszem hogy ide tartoznál – bökött a pólómra. Tehát tudja hogy nem ember vagyok. A kérdés már csak az, hogy minek néz? Démonidnak, vagy angelidnek. Az emberek előtt létezésünk titkolt volt. A két fél nekik nem árulta el hogy akadnak köztük is olyanok akik félrelépnek.

 - Legyen – sóhajtottam, s átcsúsztam a motorháztetőn, hogy beszállhassak az anyósülésre. A fiú hozzám hasonlóan rajtolt, s szívemhez közel álló tempóban repesztett az utcákon. Akár a forgalommal szembe is. Majd kitett a szálloda előtt, ahova Dante elsuvasztott minket Bechával. – Honnan tudtad? – kérdeztem még vissza.

 - Az információ hatalom. Lassan nagyobb mint a fegyverek. A tolvajok tornyát még ismered ugye Jericho? – Tehát tudja, ki vagyok. Ismernem kellene? Na mindegy, bólintottam. – Fussunk össze majd egyszer attól nem messze a felhőkarcoló tetején. Most ha megengeded dolgom van. – Intett, majd elhajtott.

 Kába voltam még mindig az emlékek hatásától, de visszaintettem neki. Felbaktattam csurom vizesen a szobámba, és elterültem az ágyon. De álom nem jött a szememre.

Jericho 3.: Péntek 13.

 Ledöccentettem a székem, s lehajtottam fejem karjaimra. Ahogy két éve minden áldott reggel mikor munkába megyek. Talán a következő hétre kiveszek egy kis szabadságot. Rám férne a pihenés.

 Beérkeztemkor az irodába már jelen voltak páran. Páran, akik nálam jóval buzgóbbak. Kávéztak épp, majd Rebecháról kérdeztek. Sokat sejtető vigyorral még több többértelmű választ nyögtem be, majd elvonultam.

 - Te Jericho – jött oda Emett. – Mit szólsz a március közepi hóhoz?

 - Havazott az éjjel?

 Úgy néztek rám, mint egy hülyére. Valahol igazuk volt.

 - Ne mondd hogy végigautókáztad a fél várost anélkül, hogy észrevetted volna a fehérséget… Magadnál vagy te ember? Máskor a figyelmed egy porszem sem kerüli el.

Meg voltak ütközve. Mint idősebb csatahajó nem vágtam vissza Emettnek, bár kedvem lett volna. Ekkor dugott valaki valami hideget a pólómba. Majd még egyet.

 - Igen, ezek szerint – mondtam hátrakaparászva. Azt hittem Cole jött meg és hógolyót nyomott a tarkómhoz, de mikor megtaláltam a karokat, azok véknyabbak voltak egy férfiénál. Kevésbé szőrösek is. Ráadásul a barátom velem szemben vigyorgott. Úgy ugrottam fel, mint akinek parancsba adták: ha élni akar, ezt kell tennie. Magammal rántottam a nőt is, aki úgy könyökig lehetett a hátamon.

 Naná hogy a főnöknek is meg kellett jelennie. Arcán egyből jóleső vigyor terült el, ahogy meglátott engem. Mi tagadás, valószínűleg úgy ugrálhattam mint egy rodeóbika. A többiek is harsányan kacagtak, naná.

 Dobáltam magam, forgolódtam, tán még a földön is hemperegtem. Egy agresszív hangyaboly nem lett volna ilyen hatással rám az tuti. Aztán hirtelen eltűntek az illetéktelen végtagok testem tájékáról, s én is megnyugodtam.

 - Vége a műsornak! – dörrentem. Néma csend állt be. – Te kis gnóm törpedék. Elteszed mellőlem ezt az agybeteg ribancot vagy kilógatlak az ablakon a lábaidnál fogva.

 Visszafogtam magam, szavaim a fogaim között szűrtem pedig ordibálni lett volna kedvem. A csend azonban továbbra is tartotta magát.

 - Melletted marad – fúrta vizenyős szemgolyói tekintetét az enyémbe kapitányunk. – Nincs vita.

 - Veled ellentétben én be merem tartani a szavam. – Sziszegtem. Ekkor érte utol tudatom önmagam, és rájöttem miket mondtam. Középhosszú passzt adtam a rohadéknak a fegyelmihez, a kérdés már csak az, hogy van-e annyi a donga lábaiban, hogy elérje. Őszintén reméltem, hogy nincs. – Jövő héten szabit veszek ki – váltottam vissza közönyös hangnembe. – Ki kell fújnom magam.

 - Ajánlom is. Jobb is ha más város rendőrei nem látnak így. Dante eléggé fent van ahhoz, hogy lejárasson és munkanélkülivé tegyen engem.

 - Úgy érted minket. Ugye AK? – vetette közbe Cole. Mikor megjöttem még csak ő mert nyíltan szembefordulni és visszaszólni neki. És csak ő szólította gúnynevén. – Ez persze csúnya bukás lenne a karrierlapodon ugye? – Azóta többen is szembe mernek vele szállni, és kiállni a saját igazukért. Egy embert elmebetegnek néz a tömeg. De kettő már szöget üt a fejükben. – Egyébként is, péntek van. Ma mindenképp engem kell Jericho mellé tenned.

 - Biztos hogy nem! Ti ketten még egyszer nem lesztek egymás mellett különben megint fizethetek egy épület felrobbantásáért! Tudjátok ti mennyi munkám van abban, hogy ti működhessetek ilyen formában? Szót se többet, megmondtam: Jericho miss Anderson mellett marad amíg másképp nem döntök. Most a lőlapokat.

 Az asztalomhoz csörtettem, és elsőként adtam a kezébe a sajátom. Először lefehéredett a golyósdeó feje, aztán lassan torzulni és vörösödni kezdett. Kifelé indultam.

 - Várj Jericho ezt már tényleg nem viszed el. Te nyíltan gúnyt űzöl ebből az egészből és tényleg annyi számodra a lényeg, hogy hivatalosan randalírozhass. Fel foglak függesztetni ha addig élek is.

 - Sok sikert hozzá – intettem vissza a vállam fölött. – De vedd figyelembe azt is AK, hogy a csoport mennyivel gyengébben teljesítene nélkülem.

 Bezártam az ajtót, s lementem a kocsihoz. Amint kiértem rágyújtottam, s elővettem dzsekimből a termoszom mélyet slukkolva a barna léből.

 Nekidőltem a vezető oldalán az ajtónak, s ismét az égre tekintettem. Ez a nap is jól kezdődik, mi jöhet még?

 Eközben döccent az autó és csattant az ajtó. Rebecha beszállt. Én is így tettem. Aztán majdhogynem csecsemő pózban találtam magam. Mivel túl ideges voltam AKra, így a nőnek nem írtam fel a rovására a dolgot. Ülést, tükröt állítottam, majd az övvel bíbelődő társsal mit sem törődve tövig nyomtam a gázpedált. A fehérségen ámultam közben, úgy tűnik tényleg havazott. És én tényleg átbambultam az ide utat.

 - Elmész most már a büdös picsába te rohadék! – Ja persze. Anderson nem volt hozzászokva még teljesen a vezetési szokásaimhoz. – Különben is kit ribancoztál te le? Törpapa tuti nem tesz el mellőled. Megható a ragaszkodásod.

 - Te Törpapázod AKt?

 - Te meg AKzod Törpapát.

 - Análkurva. Bár így belegondolva a Törpapában is van ráció. Csak a szakáll és a piros sapi hibádzik.

- Ne terelj. Minek akarod annyira hogy Cole legyen melletted? Asszed más nem ért meg? Térj már észre Jericho. Vagy csak Péntek 13-ai rohamod van?

 Visszafogtam magam, és végigmértem a nőt. Térdig érő szoknya - tudjátok az a féle, amit a szellő fel szokott kapni -, testszín harisnya, természetesen edzőcipő, és kötött garbó. Meglehetősen vonzónak találtam hirtelen, aztán inkább visszavágtam szemeim az utcára.

 - Most mit néztél?

 - Haggyábékén – hadartam megrögzötten az utat bámulva, mintha annyira nagy koncentráció kellene a vezetéshez. – Nem csak Cole ért meg. De Te, vele ellentétben, semmit nem tudsz rólam. Tudod mi volt abban a négy évben? Lövésed nincs parazsaru. TE-s voltam. Na? Most már tiszta a gúnynevem is?

Dühös voltam, ma már másodjára – vagy még mindig? – és mégse ordibáltam. Minek?

 Aztán Iren szakadt közénk az éterből. Talán hallott a reggeli afférról, a rendőrségen is gyorsan terjedtek a pletykák. Vagy valaki figyelmeztette, hogy óvatosabban ma. A dolog lényegtelen. Bemondta a címet, és a hívás okát, és már tekertem is a kormányt sok dühös dudálással jutalmazva tettemért.

 Vígan szlalomoztam a többi jármű között, majd a célépülethez érve a járdára döccentettem a járgányt, s mély levegőt vettem. Magamhoz vettem Sterlingem, meg a kávém és nagyot húztam ismét belőle.

 - A kardiológusok biztos szeretnek. Magas a vizitdíj.

 - Nem a te dolgod. Maradj mögöttem, és fedezz.

 Azzal kiszálltam, s megindultam az emeletnek. Állítólag valami családapa bepöccent, és az emeletről rácowboyozott a parkban játszadozó gyerekekre és szüleikre. A park a nyolcemeletes túloldalán volt, tehát érkezésünkről nemigen tudhatott az ipse, már ha igaz a hír, miszerint az erkélyéről követte el a lődözést.

 Óvatosan haladtam felfelé a lépcsőn, Anderson egy fordulóval lemaradva követett hogy fedezhessen. Vígan loholtam fel a hatodikra, már csak annak a fényében is, hogy valakin levezethetem a dühöm.

 Apuka idővel visszahúzódhatott a folyosóról, mely a tömbház játszóterére nézett, mert ott már nem volt. Ajtóról ajtóra haladtam óvatosan befülelve mindegyikbe, gyanítván, hogy talán nem a saját lakásába vette be magát az ipse.

 Tévedtem. Finoman elfordítottam az ajtógombot, és megpróbáltam benyitni csendben. Zárva volt. Láttam Rebechán hogy mire számít így alkalmam adódott ismét meglepni, mikor zsebemből tolvajkulcsokat húztam elő egyesével próbálgatva, a lehető legnagyobb csendben. A harmadik vagy negyedik kulccsal sikert is arattam, a zár elfordult. És irtóhangosan kattant a beállt csendben.

 Társam – a női – repült, és félretaszított egy fegyver kibiztosításának összetéveszthetetlen hangja után. És fogpiszkáló repkedett mindenfelé.

 - Nagyon rámenős vagy.

 - Köszönömöt kéne mondanod.

 - Miért is?

 Nem volt idő további bájcsevejre, lefordítottam magamról Rebechát. Az ajtó maradványaiba jóízűt rúgtam, s a fél tok is kiszakadt. Annyi baj legyen. Közben meghallottam a szirénákat…

 - NE! – kiáltottam, s bevetettem magam az ajtón egyenesen a faszi felé lódulva, aki a keskeny, két méteres folyosó túlsó oldalán állt remegő kézzel tartva fegyverét. A ricsajra felém fordult, de csak fejével. Aztán talán a rémülettől, talán az őrülettől, talán a reménytelenségtől, esetleg a háromtól együtt de meghúzta a ravaszt.  Nem tudtam eldönteni mit látok szemében, csak a nő és a gyerekek sikolyát hallottam.

 Mikor elértem a férfit – ha férfi az ilyen -, jókora bal egyenest vittem be neki. Megtántorodott, s én a fegyverem eldobva kitekertem az övét a kezéből. Újra divatba jöhetett az UZI, mert az elmúlt három napban másodjára találkoztam a kis gyilokeszközzel. Aztán búcsúztam is tőle, ő az ablakon át távozott valahova az utcára.

 Megragadtam a mandrót, s a gyenge válaszfalhoz vágtam, ami megrepedt. Aztán teljes erőmből átlendítettem a másik irányba, ahol át is szakadt a fal. Tombolva ugrottam utána, s bár már alig bírt mozogni a földön, még bordán rúgtam majd kifelé indultam.

 Az óvatosan befelé merészkedő Andersont felkaptam, s ölemben magamhoz szorítva vittem kifelé. Egyrészt hogy ne lássa amit én láttam meg amit tettem, másrészt hogy lefogjam karjaim remegését.

 Hogy hogy jutottam le, azt nem tudom, a következő kép az, hogy a ropogósok faggatnak a történtekről, az exapát pedig egy mentőbe zsuppolják rosszalló pillantásokkal. Jött a főnök is, hogy teljes legyen a dolog.

 - Had gratuláljak az egyik legjobb emberünknek személyesen is – magyarázta a riportereknek – aki megakadályozott egy tömeggyilkolást. Jericho bár az egyik legvadabb és legrosszabb természetű emberem, a munkáját kétség kívül remekül végzi – hadarta, s nyújtotta felém a kezét.

 Bambán néztem hol a kezére, hol a nyomott fejére. Úgy öt percig állt ott így, mire eljutott a tudatomig amit magyarázott. Egykedvűen ütöttem el kinyújtott kezét, s beszálltam az autóba. Rádőltem a kormányra, s bámultam magam elé. Azt se vettem észre, Anderson mikor szállt be mellém, csak mikor már a hátamra tette a kezét.

 - Jericho, mert horrorisztikus szituációkhoz küldték ki az osztagom. Ha valahol öltek, mi mentünk és még jobban öltünk. Nem vittem nagy rangig, nem is akartam előléptetéseket. Már akkor is az volt a lényeg, hogy lekapcsoljak másokat. De mikor a közvetlen felettesem biztosítottam a tetőn, aki át akart lőni egy túszt hogy eltalálja a terroristát. Betelt a pohár. Fel akart áldozni egy életet, hogy tovább dagadhasson a melle. Olyan volt mint Cliveland, a főnökünk. Magán kívül senki nem érdekelte. Az ipsét legurítottam egy lépcsőn, két hétig feküdt utána kórházban. Járni remélem azóta se tud rendesen. Lényeg, hogy engem leszereltek, és idezavartak. Azóta is rosszul érint ha túszok is vannak a dologban. Aztán a fószer meglátta, hogy mi odafent verekedtünk. Talán megcsillant a puska. Azt mondják kirohant, és gránátokat dobált, míg le nem puffantották. Hát, ennyi Jericho meséje. A mészárszéké, ami miattam történt. Legalábbis ezt állítják.

 A hangom szinte suttogás volt csak. Nem sokat lehetett érteni belőle, talán még úgy is tűnt hogy sírhatnékkal küszködök. Rebecha nem válaszolt, nem is kérdett. Mikor elég erőt szedtem össze, felegyenesedtem, s ezúttal normálisan kapcsolódtam vissza a forgalomba.

 Céltalanul ténferegtem az úton, csak úgy hobbiból, vezetni is beidegződések alapján vezettem, nem tudatosan.

 Iren is közénk toppant és kért, hogy menjek be, mert a főnök látni akar. Finoman és magamhoz képest meglehetősen nőiesen elküldtem a francba őt is, és AKt is, erre-arra hivatkozván. Aztán megcsörrent a mobilom.

 - Igen?

 - A helyedben bemennék – szólt bele valaki. – Dante hamarabb érkezett, miatta hívott be a főnököd.

 - Először is ki a franc vagy, másodszor honnan van meg a számom, harmadszor honnan tudod hogy nem mentem be és negyedszer azt honnan tudod hogy Dante itt van? – Unottan soroltam a kérdéseket amik meglehetőst érdekeltek. Mégse volt elég kedvem ahhoz, hogy egyáltalán színleljem az érdeklődést.

 - Altemor vagyok és mint olyan, megvannak a módszereim hogy tudjam mi történik körülöttem. Dantét meg természetes hogy tudom merre és mikor mozog, hiszen ő az ügyeletes vadászebem. Nem rossz társaság, már vele is beszélgettem többször. De ő mindig kiabál a végén velem.

 - Jó. Bemegyek – nyögtem, aztán bontottam a vonalat.

 - Ki volt az?

 Tehát. Tisztuló fejjel már képes voltam gondolkodni. Rebecha csak annyit hallott, amit én mondtam, ergó bárkivel beszélhettem, még akár Cole is lehetett az. Ha elmondom, hogy Altemorral csevegtem kényelmesen, tuti kiakad. Annyi esze viszont van, hogy nem munkatárssal beszélgettem.

 - Altemorral.

 - A tolvajjal?

 - Ismersz más Altemort? – sóhajtottam. – Ha bemegyünk – váltottam gyorsan témát -, megállunk majd egy kicsit az ajtó előtt.

 Nem válaszolt, én pedig ezt beleegyezésnek vettem. Csendben robogtunk vissza a kapitányságra, s szokástól eltérően nem kézifékkel álltam meg, hanem szépen illedelmesen. Halk léptekkel caplattunk fel elavulófélben lévő kapitányságunk első emeletére, s megálltunk az ajtó előtt. Kezemmel csendet intettem Andersonnak, s a fülemre mutattam, hogy hallgatózzon ő is. Nem volt nehéz kivitelezni, AK szokás szerint egy oktávval hangosabban rikácsolt másoknál.

 - Miért ne vihetném magammal? – kérdezte egy bariton higgadtan.

 - Mert Jericho tripla t-s – tajtékzott a gnóm. – Tűztől távol tartandó, mint a műszálas bokszeralsó. Az egy retardált barom. Pár hete felrobbantottak az akkori társával egy épületet, két napja leszerelt magában egy fegyveres osztagot, és még meleg eset, mert ma történt, hogy egy fószert intenzívre küldött miután az elszórt pár golyót.

 Berúgtam az ajtót. Bár az alap esetben kifelé nyílt volna. A zsaluk megadták magukat, így az féloldalasan csüngött le. AK egyből egy asztal mögé vetődött, ám egy magas, hozzám hasonló felépítésű, fekete hajú és barna szemű ember csak elvigyorodott. Nem volt kétséges, ő az a bizonyos Dante aki miatt most bejöttem.

 - Látom a módszereid nem sokat változtak – nyújtotta jobbját. Egykedvűen léptem el mellette, megcélozva a kávéfőzőt. – És a modorod se – tette hozzá fanyarul.

 Eközben töltöttem két jó csészével, s intettem Rebechának, hogy jöjjön. Szokásomhoz híven ledobtam magam a székembe és hintázni kezdtem, míg a nő az asztalom sarkán foglalt helyet. Sokat sejtető pillantásokat váltottunk, mondhatni így kommunikáltunk egymással.

 - Vagy mégis – mondta Jobson mikor látta hogy előzékenyen odaadom társamnak a másik pohár kávét, és addig nem iszok, míg ő nem kortyolt belőle.

 Továbbra is némán bámultam Becha szemeibe. Nem jégkékek voltak, tévedtem korábban. Sokkal inkább meleg, bár a jéghez nagyon hasonló tengerkékek. Törődés és kíváncsiság sugárzott belőlük. Ez lehetett az a pont, ahol ismét közelebb éreztem magamhoz egy kicsivel.

 Belement a játékba ő is, néma mosolyra húzott ajkakkal – milyen csábító ajkakkal – veszett el valahol az én szemeimben. Vagy a homlokomon.

 - Úgy. Szóval most meg vagy sértődve? – bújt elő az asztal mögül főnökünk, s lassan Anderson mögé húzódott. Meglehetősen jó taktikával: előbb Dante háta mögé, aztán a társam mögé, s most onnan acsarkodott. – Az az ember perelhet is minket rendőrségi brutalitásért ugye tudod? Ha megteszi, nem tartom a hátam megint miattad. Eleget rúgták már szét az én seggem, rúgják most a tiéd is.

 Visszadöntöttem a székem, s mint egy „véletlenül” meglöktem Rebechát, akinek minő véletlen, még gőzölgő kávéja teljes egészében ráfröccsent AK fejére és mellére. Égszakító vinnyogásba kezdett, s a földön hempergőzött kínjában.

 - Meleg? – kérdeztem vigyorogva.

 Fülemnek oly zengzetes szitkokat szórva kiabált velem. Pontosabban hadarta egymás után a káromlásokat, s ami meglepett, hogy ezen a téren legalább van olyan művelt és eredeti, hogy nem ismétel szavakat.  Elégtételt éreztem az elmúlt pár napért, bár közel sem akkorát, amekkorát akartam.

 - Miss Anderson! – tajtékzott. – Segítsen kérem! - Rebecha se aprózta el, megkereste a felmosó vedret, s teljes – barna színű – tartalmát ráöntötte. Az ázott mókus már nem is vörös, hanem lila fejjel állt fel. Torz arca engem bámult vádlón. – Dante úr beszélni akar veled – morogta, majd sarkon fordult és benyargalt az irodájába.

 Őszinte sajnálatomra csak páran voltak még bent az irodában rajtunk kívül, nem az egész csapat, de a hírek itt is úgy terjednek mint olajon a tűz.

 Felálltam, odaléptem társam mellé, s magamhoz szorítottam.

 - Köszönöm – suttogtam a fülébe. Megérdemelte, hiszen nélküle nem tudtam volna kiakasztani AKt.

 - Nincs mit – súgta vissza, majd el is lökött magától, mintha csak meglepődött és lassan kapcsolt volna. A színművet színpadias és szépen szóló pofonja tette teljessé. – Ilyet ne csinálj még egyszer ha élni akarsz – tette hozzá.

 - Ha kiszórakoztátok magatokat örülnék ha rám is idefigyelnétek kicsit – vetette közbe Dante mielőtt még visszavághattam volna. Újra elfoglaltuk helyünket, s intettem neki, hogy mondja mit akar, majd az utca bámulásába vesztem. – Altemor itt tűnt fel. Úgy tudjuk hogy egy magát Barathustrának hívó alvilági személy megbízásából jött ide. A forrásunk még azt is elárulta, hogy egy fekete Toyota Suprával furikázik barátunk. Mást egyelőre nem tudunk róla, még a célpontját sem. A megbízója kiléte ismeretlen, így okkal feltételezhetjük, hogy álnevet használ.

 - Naná. Ki hívná magát Barathustrának? – jegyeztem meg.

 - Ki hívná magát Jerichónak? – kérdett vissza, majd folytatta. – Azért jöttem ide mert kell valaki aki ismeri a várost. Egy civil zsaru ideális erre a feladatra, mert nektek nem fix a járőrvonalatok. Az egyik ember te lennél Jericho, a másik meg Cole. Megfelel?

 - Nem.

 A bennlévők ledermedtek. Hogy én nem akarok Cole mellé visszakerülni? Hogy nem akarok újra vele dolgozni? Nem mintha nem akartam volna, de na. Kell egy kis feszültség mindig.

 - Akkor?

 - Egyrészt jövő héten szabim van, másrészt meg ezt a nőt kérem. Rebecha Anderson a gyogyósoktól jött át, így van tapasztalata az elmeroggyantakkal. És ha egy tolvaj képes az őt üldöző rendőrt hívogatni az elég gyanús nekem. Talán a viselkedéséből ki tud majd deríteni egy-két dolgot.

 Karba fontam kezem, s néztem az eredményt. Társaim megdöbbentek, Dante azonban elvigyorodott amolyan „tudom mit tettél tegnap éjjel” vigyorral. Nem zavartattam magam.

 - Akkor ez esetben azonnal kérlek is ki titeket. Ez elhúzódhat egy darabig, de hétfőtől már az én felügyeletem alatt dolgoztok, mert szarok a szabidra. A hétvégét használjátok ki és pihenjétek ki a fáradalmakat. Minden jót – intett még hátra a válla felett.

 - Hé! – kiáltott utána Anderson. – Még nem mondtam hogy benne vagyok.

 Dante csak oldalt fordította a fejét, hogy profilból lássuk a vigyorát. Felemeltem neki előzékenyen a középső ujjam jobb kezemen, hogy még barátibb kapcsolat alakuljon ki közöttünk.

 - Ha nem jönnél, Gérard nem téged kért volna hanem Colet.

 Oké. Rebecha értetlenül pislogott a becsapódó ajtóra, nekem pedig felforrt az agyvizem és kedvem lett volna egy egész asztalt Jobson után vágni.

 Cliveland is kimerészkedett az irodájából. Kétséget kizáróan az ajtóra, talán a kulcslyukra tapasztott füllel hallgatta, hogy mégis mit akar Dante tőlünk. Nem bírta ki, ha valamiről nem tud aminek köze lehet az előléptetéséhez. Ha elkapjuk a tolvajt, minden bizonnyal előjön majd azzal, hogy az ő képzésének köszönhetem én is, és Anderson is a képzésünket hátha előléptetik. Őt.

 Ettől függetlenül berágtam Dantéra, mert jól tudta, hogy mióta otthagytam a TE-t a valódi nevem tabu. A főnök is csak azért tudta, mert az aktámon rajta van.

 Felkaptam a dzsekim és lerobogtam az autóhoz, majd mikor Becha beszállt, megvártam kivételesen míg kitámasztja magát, aztán normális sofőr módjára elindultam. Gyilkos pillantásokat kaptam cserébe, csakhogy mikor ellazult a lovak közé csaptam, így előbb a támláját tarkózta le, aztán a kesztyűtartót homlokolta össze.

 - Hülye barom! – sikította, én pedig elvigyorodtam.

 - Valamit valamiért – dünnyögtem. – Na mit szólsz? Benne vagy?

 - Miben? – Komolyan mondom, a nők néha totál nem tudják követni a szálakat, és még ők büszkék a megosztott figyelmükre meg minden ilyesmire. Fejem a kormányra ejtettem, ami újabb hisztérikát váltott ki nála. Péntek délutáni forgalomban talán tényleg nem a legjobb ötlet, de riadtan rántott vissza róla. – Benne vagyok, amennyiben nem te fogsz vezetni.

 - Ne aggódj – mosolyogtam továbbra is modelleket megszégyenítő kitartással. – Dante milliószor brutálabb sofőr mint én. Te hátul ülsz majd a BMW-ben.

 - Izomautóval kerget egy tolvajt?

 - Nem figyeltél. Fekete Suprával jár az emberünk. Valószínűleg veszett sofőr ha eddig nem kapták el. Abban az esetben pedig egy ilyen csotrogánnyal nem lesz…

 A mondatom nem fejezhettem be, mert az én oldalamról csúnyán belénk jött egy másik kocsi. A légzsák pofon vágott, majd én tarkóztam le a támlát, végül a kormányt fejeltem le. Ez pár másodperces leállást eredményezett a tudatomnál, éppen eleget ahhoz, hogy kirángassanak a törött verdából mindkettőnket, és fegyvert nyomjanak Becha fejéhez.

 - Nocsak Jericho. Nem voltál túl kedves a minap a főnök fiához.

 Mikor felemeltem a fejem, ketten tartottak a hónom alatt, egy meg szemben állt velem, és akkor jutott el a tudatomig a negyedik is, mikor körbenéztem – bosszúságomra ő volt az, aki stukkerrel játszott Anderson fejénél.

 Végigmértem az atléta alkatú embert, aki sötétszürke zakóban, ingben és nyakkendőben állt előttem. Keleti módon húzott szeme volt, de a bőre inkább barnásabb, talán sokat napozik. Aztán rájöttem, miért olyan a szeme. Hosszú, egyenes haját hátul szorosan egybefogta, hogy látszon a kismillió füldísze.

- Szia Pete. Nem fáj a fejed?

 Válaszul hasba öklözött, majd arcon. Naná hogy ráharaptam a nyelvemre, ami vérezni kezdett. Tanulság: ne provokálj ha beszéd közben megüthetnek.

 - Kösz, a mai napból ez hiányzott már csak – Kisebb adag vért köptem gondosan vasalt, szürke ruhájára, úgy, hogy mindenre jusson. A zakója, a nadrágja, az inge, a nyakkendője, az arca, de még a cipője is csupa vér lett. Kisebb elégtétel a következő pár pofon előtt. – Morena nem mer maga jönni? A csicskásait ugráltatja? – kötözködtem tovább, s átkoztam az eget, hogy miért az iparnegyedbe jöttem, ahol ilyenkor már a madár se jár, ráadásul ezek a barmok voltak annyira okosak, hogy behúzzanak egy sikátorba.

 - A főnök nem szereti ha kötözködnek vele. Márpedig ha a fiába kötsz bele, akkor őbelé kötsz érted? – kígyószerűen sziszegős hang. Idegesített, és elkapott az érzés, hogy át kell rendeznem a fejét. Mert miért ne? És mert ez a mocsok is sittre való. – Szeretnénk ha visszaadnád amit kivettél az autóból. Eredeti darab, és úgy az igazi, ha minden darabja az eredeti. – Kb. Minden szóra jutott egy a bordáimra, fejemre – ami kezdett bucivá nőni -, vagy a gyomromra, esetleg combon rúgott.

 - A másik nadrágomban maradt – néztem fel. – A feleségem meg kimosta.

 Naná hogy megtette a hatását. Pete elnézett Becha felé, az őt tartó fószer pedig valószínűleg figyelmetlen volt, mert szinte abban a szent pillanatban felordított, s hallottam, hogy a fegyvere is jó messze csattan.

Több se kellett, összeszedtem én is megmaradt erőmet, s előredőlve az alacsonyabbik smasszerom tarkón sarkaltam, aki a sokktól elengedte bal kezem minek következtében ahogy feljöttem magamhoz tudtam rántani a másikat, s telibe fejelni. Talán nem a legjobb ötlet volt, mivel Pete leginkább azt a tagom sorozta, így fájt. Nem kicsit, nagyon.

 Mindenesetre Anderson gyorsan végzett a mandrójával, majd jött segíteni. Elbíbelődött a tarkón rúgott emberrel, míg én hibernáltam a másikat, majd Pete felé fordultam.

 - Jericho – kezdte. Leolvashattam az arcáról, hogy kezdte megérteni: nem a jó emberrel kötözködik. – Én csak… Én… Parancs…

 - Jericho, mert ha ölni kell, én jobban ölök. Ha törni, jobban török. Ha lőni, jobban lövök. Mindezt temérdek vérrel. De nem tolerálom ha valaki azoknak a homlokához nyom pisztolyt, akik mellettem vannak Pete.

 Elkaptam a két vállát, s őt is lefejeltem. Újfent emlékeztettem magam, hogy hülye vagyok hogy ezt csinálom. Gyomron vágtam, majd fejbe térdeltem, s ahogy esett hátra, elkaptam fél kézzel a lábát, másikkal úgy mellbe vágtam, hogy visszapattant az aszfaltról.

 Még folytattam volna, de valaki átölelt hátulról. Pár napja még azon gondolkodtam, hogy elég jó-e a nő ahhoz, hogy lezúzzon, ha ilyen módon túlpörögnék. Elég gyors e, elég erős e. Aztán leálltam. Nem kellett azoknak lennie, egyszerűen le tudott állítani azzal, hogy ott van.

 - Szólj a csuhásoknak hogy kaparják őket össze.

 - Minden okés?

 - Persze. Csak szerezz nekem egy vizes roncsot. Vagymi rongyot.

 Nem fordultam meg. Szegény nő tuti idegbajt kapott volna a fejem láttán, elvégre Arnold Morena nem tudom hanyadik és melyik oldali kezét, lényeg hogy egyik stabil emberét is megijesztettem.

 A későbbiekben is próbáltam kerülni Anderson tekintetét, mert azért szépen szét volt dagadva a fejem. A kékek is tettek csípős megjegyzéseket rám, meg hogy így helyben hagytak. Idegesített, de reméltem, hogy legalább Rebecha tudatáig eljutott, hogy csak miatta hagytam magam laposra veretni.

 Műszak végén visszadöcögtem a ripityom kocsival a yard elé.

 - Jericho – fordított két kézzel maga felé. Egy pillanatra ledermedt rajtam és én is rajta hogy magát hibáztatja. Megrázta a fejét, majd folytatta: - Colenak már szóltam, de átjönnél te is holnap? Vettem pár bútort amit kihoznak holnap, és magamban nem tudnám bepakolni.

 - Két feltétellel – löktem cigit a számba, mert eszembe jutott mit hiányoltam mióta Dante miatt bejöttünk még korábban. Láttam a nőn, hogy meg is ijed picit, meg hogy valami retardáltságra számít megint. – Az egyik – tettem jobb kezem az arcárára – hogy lesz sör és pizza. – Bólintott, így feltettem bal kezem is az arcára: - A másik, hogy szólíthassalak Bechának.

 Hatalmas sóhaj hagyta el az arcát, és tuti, hogy valami másra is számított még tőlem, de láttam hogy fent mindenki minket bámul az ablakokból, így miután lassan bólintott elmosolyodtam, és megkérdeztem mikorra menjek.

 Otthon aztán zuhany, még egy zuhany, rántotta Néróval, majd még egy zuhany, és a veréstől fáradtan alvás. Ezúttal nem volt gond vele.

Jericho 2.: És csodás folytatások

 Nem rémálom volt, a nőt valóban mellém rakták. Mikoron reggel ezt Cole közölte velem, fejem hatalmasat csattant az asztalomon, nem bírván megtartani a hirtelen jött sokk miatt. Mintha reccsenést is hallottam volna, de nem voltam biztos benne, hogy az asztallap, vagy a fejem volt az.

 Óvólag húztam buksim alá két karom, majd megpróbáltam még szenderegni picit kezdés előtt. Rosszul aludtam.

 Megbökték a karom, s csésze csúszását hallottam. Aztán megéreztem az éltető barna nedű illatát is.  Önkéntelenül csápoltam felé, fejem még mindig a másik kezemen volt.

 Valaki rendes volt velem, és beletolta kereső tenyerem útjába. Felemeltem csukott szemű fejem, s magamba döntöttem a még gőzölgő nedűt. Pár pillanat múlva elég erőt szedtem össze ahhoz is, hogy újra kinyissam a szemem. Ijedtemben leborultam a székről és mint aki robbanástól, földrengéstől, cunamitól, istennyilától tart, összegömbölyödtem.

 Attrakciómra többen felfigyeltek, s kíváncsian tekintgettek arrafelé, amerre engem sejtettek.

 - Jó reggelt Micimackó.

 Kész. Végem. Még azt se jegyezte meg, amit mondtam neki. Ez a nő egy agyrém, az tuti. Miért nekem kellett őt kapnom? Csak mert AK másnapos volt, vagy nem jött össze neki valami? Na mindegy, ezek szerint így veszett.

 Feltápászkodtam, s a faliórára pillantottam. Még kb. negyed óra volt, míg a főnök megjön, mi meg mehetünk dolgunkra.

 - Neked is Rebecha – köszönt magának. És szerinte én vagyok elmebajos. – Ilyenkor ezt kell mondani, tudod. Illem, ilyesmik.

 Bambán néztem rá. Ezúttal edzőcipő, farmernaci, mély dekoltázsú top, s szintén a farmerdzseki volt rajta. Kezdett nőnek kinézni. De csak kezdett. Nem tudtam hová tenni, talán nem is akartam.

 Inkább rágyújtottam s elmásztam a kávéfőzőig, hogy egy újabb, vitriolos adagot főzzek. Az előző valószínűleg Jason műve. Ő az, aki barna nedűvel issza a cukrozott tejet, ennek megfelelően csak a színe kávé, az íze inkább víz. Hálás pillantások tekintgettek felém.

 Megöntöttem a bögrém – újra tele, hallelúja! – aztán visszaültem a székemre, s a hátsó két lábára döntöttem, ölemben a forrongó csészével. A többiek Jason kivételével sorba álltak az újabb körért, és a cukorért. Természetesen mint rangidős, Emett volt az első, aki gentlemanosan előreengedte Rebechát. Azonban a többiek között ádáz csata alakult ki. Senki nem akarta a zaccos részét.

 Később a cukorért vívott küzdelem is ugyanígy nézett ki. Mosolyogtam rajtuk, azokon akik nem hagytak el. A rossz emlékekre azonban nem akartam gondolni, így gyorsan más felé tereltem gondolataim.

 Ezt hála az égnek nem volt nehéz, mivel megjött a főnök. Szinte azonnal kiabálni kezdett, de mi már annyira megszoktuk, hogy fel se vettük. Sérelmezte, hogy mi, a hülye bunkók mindig szétrúgatjuk a seggét a vakmerő akcióinkkal. Aztán meg is dicsért minket, mert azért kitüntetéseket is kap vagy valami ilyesmi. Nem figyeltem rá, míg oda nem jött hozzám. Én még továbbra is hintázva bámultam kifelé az ablakon, a kávéval az ölemben.

 - Na? – kérdezte.

 - Mit na?

 - Milyen volt az új társaddal lógni?

 - Őszintén? Beleszerettem. Annyira, hogy kénytelen leszel eltenni mellőlem, és visszaadni Colet.

 Gyanakodva nézett rám. Látszott rajta, hogy nem akar hinni nekem, de azt se tudja, hogy most igazat állítok-e avagy sem.

 - Te most szívatsz.

 Visszadöccentettem a széket a négy lábára. Az egyik nem mellékesen AK lábán landolt. És nem engedte el mellőlem.

 - Visszateszel Cole mellé. Ugye?

 Vörösödött a feje és meglehetősen fura grimaszokba torzult az arca. Még soha nem láttam ilyennek. Anderson is oda sündörgött a környékre, ahogy mindenki más is, hogy hallják mit diskurálunk.

 A saller amit kaptam nem lepett meg. Nem az első alkalom volt, hogy így próbált helyre tenni mikor vesztésre állt valamilyen vitánkban AK.

 - Ha megengedi főnök – szólt közbe Becha, hátrabillentve székem és kiszabadítva a szólítottat. – Ezúttal egy másik homokossal mennék el én is. Ez a retardált nem tud se vezetni, se normálisan megszólalni. A rendszabályok is hidegen hagyják, nem beszélve arról, hogy továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a stukker rossz oldalán áll.

 - Inzultálta magát? – csillant fel a szeme.

 - Csak amennyire magát szokta.

 AK elkomorodott.

 - Sajnos nem tehetem. Maguk még társak maradnak egy ideig, mint tegnap mondottam volt. Jerichot meg kell nevelni, erre maga a legalkalmasabb. De állok rendelkezésére ha bármi másban segítségre van szüksége. Erről viszont nem akarok hallani se többet.

 Felkaptam dzsekim, s kisiettem. A nő meg utánam. Bevágódtunk a kocsiba és a forgalomba robbantunk.

Más se hiányzott, minthogy egy beteg nőt a nyakamba akasszon AK. Eddigi büntetéseiből eddig ez volt a legrosszabb. Hova tovább, a többi egyszerű sétagalopp volt ehhez képest.

 Terelni akartam a gondolataim erről, mivel még korán volt ahhoz, hogy felhúzzam magam. Altemor. Mi a francot kereshet itt? Dante Jobson talán meg tudja mondani addig meg csak a találgatás megy. Két ember tudná megfizetni. Az egyik mélyen tisztelt rendőrkapitányom, a másik meg pont Sly, akinél betört. Persze lehetséges hogy nem a városból bízzák meg, hanem máshonnan. De mégis? Mi van olyan értékes itt, amiért megéri őt felbérelni? Talán Dante nem csak a megbízóját tudja megmondani, hanem a célpontját is.

 Mit is tudok jelenleg amúgy a rühes tolvajról? Kb. száznyolcvan magas, csuklyás, véznának tűnő, de erős alak. Annak kell lennie ha egy ütéssel padlóra nyomott. A háta két vonalban furcsán egyenes volt, tehát közelharcra mindig tart magánál fegyvert. Ergó kocsival utazik, vagy magánrepülővel. A többi tömegközlekedési eszközön nehéz lenne megoldani a szállítást. És a Beretta.

 - Nagyon elgondolkodtál.

 Rebecha hangja kicsit meglepett, de ezúttal nem fedeztem fel benne támadó szándékot, így én is viszonylag normális válaszon törtem a fejem.

 - Szoktam ilyet is – feleltem végül közönyösen. – Néha.

 - Hű. – Álmélkodott. Ránéztem, arca meglepettséget tükrözött. Vállat vontam. – Most először nem voltál velem bunkó.

 - Ritka alkalmak egyike. Írd fel, vagy húzz srtigulákat. Nekem ugyan mindegy.

 Egy park mellett haladtunk, mikor is dulakodást láttam a keskeny folyócska felett átívelő hídon. Ez elég volt számomra, hogy lezárjuk a beszélgetést: satufék, vákuum előidéz, és már repültem is ki a kocsiból.

 Két ipse dulakodott egy nővel. Indítékot vagy ilyesmit nem merem állítani hogy láttam, így egyből közéjük vetettem magam. És kitört az ököltánc. Repkedtek a horgok, ugráltak az egyenesek, a lábak pedig művészi íveket írtak le.

 Az egyik már feküdt, mikor a másik hirtelen és érthetetlen gondolattól vezérelve lesodort a hídról az alacsony korláton keresztül.

 A pár másodpercnyi zuhanás után villámcsapásként ért a folyó hideg vize. Vagy még az is kellemesebb lett volna? Ki tudja. Az úgy két méteres hasas egy térdig érő pocsolyába nem tett jót amúgy is zavaros közérzetemnek. Ezért rögtön kaptam is egyet az államra, hogy magamhoz térjek és rájöjjek ez nem a békés dühöngések szituációja.

 Szeretem a vizet, szeretek fürödni vagy strandolni, de önszántamból, és mikor annak megvan a maga ideje. Egy hajszálnyi mérlegelés után úgy jött ki az egész, hogy ez nem az az idő. Tehát kezdetét vette a vízi pankráció.

 Gyomorra ütöttem, majd még abból az ütésből felhúztam a vállára a könyököm. A kulcscsont törést hallatott, azért még biztos ami tuti alapon felrántottam az összegörnyedő ipse homlokába a térdem.

 Kipecáztam az alélt tagot a vízből, vállamra dobtam, és megindultam torony iránt kifelé. Naná hogy a másik oldalra értem ki. Áttrappoltam a hídon is. Anderson a nőt pátyolgatta, a másik tag békésen hortyogott – bilincsbe verve. Elég sajátosan, mert jobb csuklóját és bal bokáját kötötte össze a nő. Talán ez volt az a pillanat, mikor szimpatizálni kezdtem vele.

 - Öt perc és itt vannak a kékzakósok – mondta tájékoztatólag. – Megjegyzem a vízibalett nem a te műfajod Jericho.

 - Nem is. Ezért gyakorlom a lehető legkevesebbet. – Mi? Meglepődtem magamon. Nem bunkóztam vissza a bunkóságára.

 Ledobtam a másik ürgét a bilincsesre, s azon átfűzve Rebecháéhoz hasonlóan bilincsbe vágtam. Gyönyörű perec lett belőlük. Ekkor kiment az adrenalin – a kávé és cigi mellett a harmadik dolog amitől függök – a szervezetemből s megcsapott a hideg szellő. Összeborzongtam. Meghagytam Andersonnak hogy rendezze a dolgokat, a ropogósokkal.

 A magam részéről kifeküdtem háttal a még langyos motorháztetőnkre, s a sütkérező napon száradni kezdtem lehunyt szemmel. Ez a nap is jól kezdődik. Kéretlen fürdés, sajgó állkapocs, és úgy egy órája nem vittem koffeint a szervezetembe. Lassan ideje lenne az utóbbinak, a másik kettő nélkül meg amúgy is elvagyok. Viszont pont fordítva adta meg a mai adagokat az ég.

 - Jól vagy? – hallottam egy aggódó kérdést.

 - Túlélem.

 - Száraz ruhát vennél fel? Nem ártana. Még megfázol itt.

 Lássatok csodát. Kedves velem. Hát nem ennivaló? Bár lehet, hogy csak a hasas és a fürdőzés látványa váltotta ki ezt belőle, ennek ellenére legalább nem csesztetett.

 Kellemes társalgásunknak a diszpécsernő vetett véget, aki a kocsiból harsogta a hívószámunkat. Hiába, Iren egy angyal. Farkangyal, lehet, de angyal.

 - Négytizenhetes ott vagytok? Négytizenhetes?

 Rebecha válaszolt. Én tovább sütkéreztem az átöltözés gondolatával játszva. Pokolba is, Iren most tuti elküld valahova, és ugrott az öltözködés. Én meg nevetség tárgya leszek. No mindegy, az már voltam egyszer, még egyszer simán belefér.

 Felültem, és kinyitottam a szemeim. Minden kicsit kékes árnyalatban, vagy inkább halványabbnak, fakóbbnak tűnt egy pár pillanatig. Bőrdzsekim száraz volt, legalább az nem húzott lefelé. Nem úgy mint a farmerom, ami világosból sötét árnyalatú kékre váltott. Cipőm is tocsogott, reggel még fehér pólóm sárgásbarna foltokkal tarkult hol gyengébben, hol erősebben.

 Nyújtózkodtam egy jót, s a szabad ülésre vetettem magam.

 - Valami nem stimmel – jegyeztem meg. Rebecha megkérdezte mi. – Először is valahogy nehezen fértem ide be. Másodszor valami hiányzik a talpaim alól. Harmadszor nem találom a kormányt, negyedszer pedig ha lenyúlok a kezemmel nem találom a váltót, csak az ajtó kilincsét. Csak ez a négy apróság böki így a csőröm.

 Zsebembe nyúltam, s elővettem cigisdobozom. Dühösen gyűrtem össze a majd féldoboznyi ázott dohányt, s kivágtam az ablakon. Kinyitottam az előttem lévő kesztyűtartót, s onnan száraz dobozt cserpákoltam elő.

Rágyújtottam, s jóleső sóhajtással fújtam ki a füstöt. Közben elindultunk.

 - Iren szólt, hogy ki kellene mennünk valami kocsmai verekedéshez. Oda ahol tegnap az a fekete Supra állt. Mi is volt a neve…

 - Májispotály – morogtam, az ülést állítgatva. – Két sarok még aztán jobbra. Majd mondom tovább.

 - Rám haragszol? – kérdezte az útra meredve igaz, de hangján éreztem, hogy nem harcolni akar. – Mert vezetek?

 - Nem. De elázva még soha nem mentem kocsmába be. Max kijöttem úgy.

 - Naja. És ott ráadásul szeretnek is – ironizált.

 - Majd nem fognak – vetettem oda félvállról. – Itt balra.

 Fejem nekitámasztottam az üvegnek, s lehunytam szemeim. Törött termoszom volt az egyetlen, ami előttem lebegett. Meggyászoltam szegényt, s átkoztam magam, hogy tegnap meló után elmehettem volna venni egy újat és akkor most lenne kávém. Erről eszembe jutott Anderson feszes fenekének tapintása. Igaz jó szándékból tettem amit tettem, de a lenyomatot megőriztem, s mi tagadás, nem bántam volna ha ismét meg kell tennem. Végtére is nem volt rossz nő, csak idegesítő.

 - Utánad néztem kicsit – motyogta. – Bár sok újat nem mutatott az anyagod, volt négy év kiesésed tizennyolc után. Merre dolgoztál abban a négy évben hogy semmi feljegyzés?

 - A százholdas pagonyban fújtam nap mint nap: Csacsi öreg medvém. Tényleg kíváncsi vagy, vagy csak a csend zavar?

 Hangom fáradt volt, nem kevésbé én magam. Az éjjel lehet kicsit tovább olvastam a kelleténél. De megérte, mert a történet egyszerűen kellette, olvastatta magát. Poszt apokaliptikus világkép, az emberek kolóniákban, lőfegyverek sehol, de a robanómotoros cuccok még megvannak. Kardok, ilyesmik, amik kellenek egy fejlődő szervezetnek.

 Minden esetre Rebecha felfüggesztette a társalgást, tehát tényleg kíváncsi és levette azt is, hogy nincs kedvem beszélgetni.

 Ha szóltunk is egymáshoz, az az útiránnyal volt kapcsolatos. Fel nem foghatom, de fél órába került odaérnünk. Megnéztem, a kézifék nem volt behúzva. Vagy nem ismeri a sebváltót a nő, vagy a gázpedállal vannak éppen csak köszönőviszonyba.

 Magamhoz vettem Sterlingem, a derekamhoz szúrtam, s betoppantottam az ajtót. Aztán én is betoppantam. Egy tag a feje fölött tartott székkel rám meredt, egy másik a földön fetrengett kínlódva, szitkozódva. Három másik dinoszaurusz méretű egyén karba tett kézzel állta körül, fülig, talán tarkóig érő vigyorral.

 Rugalmas léptekkel a pulthoz vonultam végigkísérve a négy ipse tekintetével. Az okosabb vendégek elkezdtek kiszivárogni.

 - Egy kávét – adtam le a rendelésem, s a bárszéken megfordulva a pultra könyököltem. – Csak nyugodtan folytassátok.

 - Te csak ne szólj bele – acsargott a székes. Eddigre csak ők, a csapos, és Rebecha volt már bent.  Láthatóan rajtam kívül ezt nem nagyon érzékelte a kvartett.

 - Bocsesz srácok. De ha szabad tudni, miért veritek azt a szerencsétlent?

 - Belénk kötött – köpte az egyik bika.

 Végig mértem a földön fekvőt. Ereje már alig volt, a szuszt alaposan kiverték belőle. Ettől függetlenül öltözéke egy zakó, fehér ing – amit saját vére mocskolhatott össze -, és egy farmer volt. Alkatra cingár, mégis egy pici pocakja volt. Harmincas éveiben járhatott.

 - Ahham. – Éreztem a bökést könyökömnél. Vaktában nyúltam hátra a csészéért, s a forró italt húzóra levertem. Megropogtattam a nyakam. – Máris jobb. És most meséljetek, miért akartok ti egy rossz újságírót elnáspángolni?

 Válasz nem jött. Pontosabban szóban nem. A székes nekem rontott, azzal a szándékkal, hogy leüt, mint kéretlen kérdezőt. Aztán rácsuklott a talpamra, ami gyomornál kapta el. Felugrottam és rásegítettem a lekászálódásra egy jókora jobbossal.

 Erre már a másik három is mozgásba lendült. Egy Rebechára, a másik kettő rám. Miért mindig nekem jut a több és nagyobb?

 Minden esetre mire odaértek látványos növekedésen ment keresztül a két koksztól felfújt hústorony. Félre húztam dzsekim bal oldalát, megvillantva a derékszíjamra tűzött jelvényem. Nem hatotta meg őket.

 Színpadiasan meghajoltam, mielőtt még kartávolságba értek volna. Ők is így tettek. Az egyik rögtön találkozott a térdemmel, mert időközben előreugrottam. Ő hátraszállt, a másikra felegyenesedtében sújtottam le a könyökömmel. Mindeközben arra is futotta, hogy szemem sarkából figyeljek arra, Anderson mit művel. Mozgásán még lett volna mit csiszolni, de egészen ügyes volt, meg kellett hagyni.

 Nem volt idő több bámészkodásra, mert a két emberem jött a repetáért. Újra meghajoltam, bár tudtam, hogy ezúttal nem dőlnek be a trükknek. Csak vihogtak rajtam. Nosza, több se kellett, ismét előre szökkentem, s mindkettőt orbitálisan gyomorba ütöttem. Egyikük egy asztalt tört pozdorjává leérkezve, a másik mivel nem távozott testközelemből, felrántott könyököm fejelte le. Teljesen lekötött, így nem vettem észre, hogy a másik a biliárddákóval közelít.

 Hatalmas reccsenést kísérően a szilánkokat vettem észre elém vágódni, s ahogy fordultam, visszakézből kevertem le neki egyet. Láttam, hogy Anderson engem sasol a bárpultra könyökölve egy gőzölgő kávé mellől. Aztán már vissza is váltottam a saját problémáimra mert meglehetősen élénkek voltak ám. Újabb adagért jöttek.

 Elunva a játszadozást egyiküket két ütéssel hibernáltam. A másik két talppal szállt felém, én pedig oldalt léptem, s még a levegőben volt, mikor egy könnyed lökéssel megfordítottam a torpedó elejét és végét. Fejjel csattant a pultba s ott is maradt.

 Tíz perc telt el a szirénákig, addig megittam még egy kávét, és már egészen jól éreztem magam annak ellenére, hogy még mindig tocsogtam a vízben.

 - Mi van Jericho bepisáltál?- szögezte nekem vigyorogva a kérdést Kaleb.

 - Tudod én egyik helyről a másikra megyek hogy hajtsam a mocskokat. Nem csak egy irodában ücsörgök várva a hívást hogy jöhetek aratni.

 Válaszom elérte célját, AKhoz hasonlóan az ő feje is vörösödni kezdett. Sajnos kevésbé látványosan.

 A mentők is megérkeztek, s felnyalábolták a megvert flótást, valamint azt, amelyik a fejével törte be a bárpult oldalát. Nem siettek, nem is kérdezősködtek nagyon. Aztán AK hangját is meghallottam, aki már a leszakadt ajtón siránkozott, meg hogy mennyi kártérítés jár utánam, s a riportereknek nyilatkozott. Többek között arról, hogy nem ért egyet a módszereimmel egyrészt mert túl brutálisak, másrészt pedig mert túl sokat kell fizetni utánam, ahogy előbb is említette. De elejtett egy dicséretet is.

 Kislisszantam még mielőtt észrevett volna, s kintről hallgatóztam. Rebecha pedig az emberek elé tárta, hogy az ajtó már elég öreg volt, így nem csoda, hogy egy kis rúgástól lemállott a helyéről. Ellenőriztem az új zsalukat majd a kocsihoz menekültem. Tíz perc múlva jött társam is.

 Hálásan biccentettem neki. Egészen addig, míg a vezető oldal felé nem fordult.

 - Na nem. Ha te vezetsz, a fél város meghal mire odaérünk valahová.

 - Viszont én nem fogok a te tócsáidban ücsörögni Jericho.

 - És én még azt hittem hogy jófej is tudsz lenni… - Felvonta szemöldökét. – Mindegy. Ha hazavinnél hogy átöltözzek megköszönném.

 És lőn. Majdnem egy órába került míg elértünk hozzám. Szerencsére Iren nem zaklatott minket, így kényelmesen vetkőzhettem át. Fekete farmer és póló, tiszta zokni, száraz cipő.

 A hajam már nem kellett szárazra törölni, elég rövid volt ahhoz, hogy mire hazaértünk megszáradjon. Ennek fejében össze vissza állt, és a fésű sem segített rajta. Na bumm, ez így veszett.

 Rebecha továbbra sem volt hajlandó átülni az anyósülésre, mondván hogy az még mindig miattam szutykos. Sebaj, mondtam, holnap majd ő fürdik és én vezetek. De hogy átöltözni nem fog, az is biztos.

 Nem mellékesen tájékoztattam, hogy heti edzésünk hétfőn lesz esedékes, a lőlapokat pedig holnap kell majd leadni reggel, műszakkezdés előtt.

 Már-már kezdett egészen kedélyes beszélgetés kialakulni köztünk, mikor elzúzott mellettünk egy autó. Jócskán a megengedett sebességet túllépve. Anderson természetesen most a gázra taposott. Bőgött a motorunk, ám a gyorsulást nem nagyon vettem észre.

 - Ismered te a gázpedált? – kérdeztem idegesedve szerencsétlenkedésén, s fellöktem a kék villogónk majd felpöccintettem himnuszunk kapcsolóját.

 - Nanáhogy, szerinted mit nyomok? Csoda hogy nem lyukadt ki a padló!

 Egyem meg, milyen aranyos mikor ordít és koncentrál egyszerre. Mi tagadás, volt forgalom, s kellett is kerülgetni a kocsikat rendesen.

 - És a sebváltót? Tudod az a vibrátorhoz hasonló kar ott középen. Nem az amelyik fekve van, az a kézifék. Ha azt húzod be, akkor megállunk – élcelődtem tovább, s közben a másik kocsi mellé értünk. Meglengettem jelvényem neki.

 - Elmész a búsba Jericho! – ordított Rebecha. – Te tán jobban vezetsz?

 - Hát, nem egy órába telik mire hazaérek a Májispotályból. Max gyalog.

 - Kapd be! – kiabált torkaszakadtából.

 - Tedd ki amid van! – vágtam vissza.

 Emberünk bámulta picit a plecsnim, aztán előre fordult és kacagva hajtott tovább. Hála az égnek kicsit gyorsabbak voltunk, így elé tudtunk vágni. Anderson rátaposott a fékre, megállásra késztetve a másik autót is. Meg az összes többit mögötte.

 Nem is kiszálltam, ki robbantam a kocsiból. Feltéptem a mögöttünk veszteglő tűzpiros Ferrari F50es ajtaját – ami a kezemben maradt.

 - Ember tudod ki vagyok én?! – tajtékoztak belülről. – Arnold Morena az apám te rohadék! – a másik oldalról kuncogás hallatszott.

 - Add át neki üdvözletem öcsi és kérj tőle szemüveget ne kocsit. Nem láttad a jelvényem? Vagy a sebességkorlátozó táblákat?

 Hátulról ki-ki szálltak a kocsikból és jöttek előrébb, hogy lássák mi van. Őket hála az égnek Rebecha foglalta le, s kedvesen, ám határozottan visszatanácsolta őket a kocsijukba.

 - Nem hallottad seggarc? Azt mondtam Morena! – a kuncogás már nevetés volt. Nőé, és elég csúnya. Az a lónyerítés féle, amit a plázacicák produkálnak. Tudjátok. Vagy nem?

 - Ismerem apád, és ő is engem. – Előre mentem, felnyitottam a motorháztetőt, s a még forró motorral mit sem törődve letéptem a gyertyapipát. Zsebre vágtam és visszamentem a sráchoz. – Add át apádnak Jericho szívélyes üdvözletét. A kocsihoz meg vontatót ajánlok.

 Visszaszálltam saját járgányunkba, Anderson mellém. Nem hajtott egyből tovább, hátra hajolt, nekem pedig megakadt szemem gömbölyű vonalain. Kotorászott kicsit, majd visszahuppant, s egy termoszt lökött az ölembe. Aztán szótlanul gázt adott.

 Elgyengültem. Hol a termoszra, hol a nőre néztem.

 - Sokáig bámulsz még, vagy iszol a kávéból? – kérdezte. Letekertem a kupakot, s belekortyoltam, óvatosan. Nem éreztem mérget. Cukrot se. De honnan tudta hogy úgy iszom? Ma reggelig semmiképp se szerezhetett róla tudomást.

 - Köszönöm. De honnan? Meg miért?

 - Tegnap gyötört a bűntudat. Rendes voltál velem, én meg eltörtem a termoszod a fejeden. Meló után gondoltam ma megpróbállak kiengesztelni és megkérdeztem a többieket hogy iszod a kávét. Cole készségesen segített. Aztán vettem termoszt, ma reggel meg egy órán keresztül főztem a kis kétszemélyes főzőmmel a kávét, hogy telecsapoljam ezt neked. Remélem most elégedett vagy.

 - A legteljesebb mértékig.

 Valóban jobban éreztem magam. Bár gyengébbet főzött mint én, jólesett hogy gondolt rám.

 - Bocs a tegnapiért – nyögtem.

 - Micsoda? – kérdezte.

 - Végelgyengülésben szenvedek. Nem pocsékolom az erőm önismételgetésre.

 - Mégse vagy annyira bunkó, mint amilyennek mutatod magad.

 - Valóban?

 - De attól bunkó vagy.

 Önelégült vigyor terült el az arcomon. Legalább még bunkónak tart.

 Műszak végén együtt mentünk le a lőterembe. Pontosan kilenc golyót eresztettem ki a táramból, aztán megnyomtam a gombot, ami odahozta a lőlapot. Egy-egy golyó a szemeknek, egy pedig az orrnak. A maradék hatból pedig a mosoly állt a fejen.

 Rápillantottam Andersonéra is mikor hívta a saját lapját. Az se volt rossz.

 Estére megígértem a netes haveroknak, hogy játszunk, szóval felléptem, s hülyültünk mikrofonon keresztül, szidtuk és cukkoltuk egymást. Szerettem azt a társaságot is, különösen a vezetőnket. Vele többször is beszélgettem külön szobában négy fül között ilyen-olyan dolgokról, amik nem tartoztak a többiekre.

 Most is sokáig beszélgettünk, meséltünk arról mi minden történt velünk a legutóbbi négy fül közti társalgásunkról, megvitattunk piát, nőt, miegymást, aztán jó éjt kívánva nyugovóra tértünk.

 Nehezen aludtam el. Gondolataim a mai afféromon jártak Morena fiával. A helyi maffiafőnökkel is össze kell rúgnom a port, miért is ne? Nem volt elég hogy előző munkámból kiutáltattam magam, mostanin meg mindenki szeret a főnököt kivéve, még őt is a nyakamba kellett szakítanom. Gratuláltam magamnak, majd bámultam a plafont, s hallgattam Néró dorombolását míg el nem aludtam.

Jericho 1.: Azok a csodás kezdetek

 Szóval. Nem nagy cucc tényleg. Civil ruhás zsaru vagyok, és egy ideje már dolgozok ebben a szakmában. Stukkerozok, nindzsázok, kendózok, hadzsimázok, meg minden egyéb hülyeség, amire állam bácsi úgy gondolja, hogy szórhatja a pénzt kiképzés címszó alatt. Meg kell mondjam, nem szeretem a munkám. De nem is utálom. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a sok buzeráns szarházi a rács mögött legyen. Még ha csak egy mókuskereket is pörgetek, mert másnap javarészt kijönnek jó ügyvéd, bizonyítékok hiánya, vagy amnéziás tanúk miatt.

 Vegyük a mostani esetem. Egy kazal suhanc egy emeletes istenverte házba bevette magát néhány innen-onnan összeszedett fegyverrel – naná hogy legnagyobb örömünkre. Kint voltak az egyenruhások, kordont szépen kihúzva, erősítésre várva. Mint helyben kiderült, kommandós terrorelhárítókra is.

Én meg bementem. Nem mintha bármi bajon lenne a terroros barátokkal, de ennyire minek hívják ki őket? Na mindegy, bementem és csendben szétkaptam a – megjegyzem nem túl agresszív, csak átvert – fiatalokat, szám szerint négyet. Mikor lejöttem és felküldtem a szmokingos kollégákat megjöttek a terrorosok is. Biccentettem nekik, majd a kocsiba dobtam magam.

 Kedvenc diszpécsernőm – a poklok ura vigyázzon szivárványos jólelkére – egyből közölte, hogy a főnök hívat be. Kérdésemre nem felelt, bontotta a vonalat. Szóval AK látni akar.

 Szegény főnök. Magunk közt és néha előtte is AK-nak hívtuk. Félreértés ne essék, nem a ruszki fegyverről van szó – melyjel a srácok volt parádéztak -, hanem egy egyszerű rövidítés. Az análkurváé. Természetesen ő az előbbit hitte szentül, nekünk pedig nem volt szívünk felvilágosítani a becenév valódi miben voltáról.

 Unottan fékeztem a tragacs szolgálati kocsival a parkolóban, majd kéz a kézben a Sterlingemmel felfelé indultunk a lépcsőkön, a másodikra. Már félúton hallottam, hogy nagy a perpatvar nálunk. Jason, Cole és Bry az én nevem kiabálták, meg minden mást, míg AK is. Szög egyenest ellentétes okokat és kifejezéseket sorolva. Ellépdeltem egy szőke hajú, fagyottkék szemű lány mellett, s megálltam az ajtó előtt. Más körülmények között talán megnéztem volna a lányt jobban is, de nem akartam az amúgy is zabosnak tűnő főnököm tovább húzni késlekedéssel.

 Egy sóhajtással keresztet vetettem kéz a kézben kedvesem csövével, majd emígyen felkészülve a lecseszésre benyitottam. Talppal, ahogy okították.

 Síri csend. Zsebre vágtam a rám vetülő tekintetekből áradó érzelmeket, s megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig hatásos vagyok.

 AK riadt fel a leggyorsabban a megdöbbenésből.

 - Levonom a fizetésedből! – ordította.

 Százhatvan körüli, ványadt kis teste volt. Feje leginkább egy golyós deóra hasonlított: haj nem volt a koponyája tetején, ám az vígan gömbölyödött. Szemei kicsinyek voltak, ám kerekek, vizenyősek, szürkék. Pupillája hatalmasra tágult, jelezvén fokozódó dühét. Nem mellékesen egész feje vörös volt, szintén az előbbi okból kifolyólag. Orra kampóként horgasodott, felfelé. Felső ajka irreálisan vastag volt az alsóhoz képest, azt már szinte teljesen el is lepte. Arc-, illetve állcsontja hegyesen tündökölt ki képén, mely sokakból kiváltotta már az átformázás indulatát. Sajnos azonban egyikük se tette meg. Egy jól irányzott gúnárhoz hasonlíthattam volna képét. Vagy gácsérhoz. Kinek mi tetszik.

 - Esküszöm nem volt még egy olyan retardált rohadék emberem, mint te! – tajtékzott tovább. – Ki a fasz mondta, hogy menj be és szereld le a kölyköket?! Potyára kiküldtem a terrorosokat! Tudod te mennyiben volt ez?

 - Találkoztam velük – húztam félmosolyra a számat. Aztán lassan, magabiztosan a főnök felé léptem. Pisztolyom haladtomban letettem egy asztalra magam mellett. Fölé hajoltam, hogy nyomatékosítsam mondandóm, és tovább idegesítsem. – Elsimítottam a dolgot nem?

Farkasszemeztünk. Jobban esett volna egy fehércseléddel, tény és való, de most a tekintélyem forgott kockán.

 - Nézd el neki – törte meg Cole a beállt csendet. – Altemor megint kicsúszott a markunkból, azért zabos. A szarházi kis tolvaj átvágta és ki is ütötte őt tegnap. Fényes nappal.

 - Igaz ez? – nézett rám AK gyanakvóan.

 Cole felé tekintettem. Barátom és társam volt mióta ide száműztek engem. Megismertetett a várossal, jobb-rosszabb helyekkel és arcokkal. Fekete, vállig érő haját karakteres arccsont követte. Orra eltört már egy-két verekedés miatt, de normális alakja és mérete volt. Szeme aranybarnán mutatkozott, bőrszíne inkább a gálya utáni kertimunkától volt barna, semmint szoláriumtól. Úgymond felkarolt elesett ismeretlenségemben, ismertette a helyi helyzeteket, nagyágyúkat, egyebeket. Mindkét oldalról. Mindennek már két éve, azóta már akár bekötött szemmel, tolatva is eligazodok a városon, és tudom kinek a tökeim kell megpörgetni a kerekeket hogy szebb legyen az élet.

 - Igen. Miatta. – Altemor, az istenverte tolvaj. Semmit nem tudunk róla, soha nem hagy nyomot – leszámítva „névjegyét”, a feketével felfestett nevet. És a minap fényes nappal vert át. Még az arcát se láttam. – Sly házához küldött Iren, hogy valaki ismeretlen szaladgál a kertben, a szomszédoknak meg nem tetszik. Besurrantunk mi is Emettel, erre a kis mocsok ránk nyomta a riasztót, és a gorillákat is. Jó időbe beletelt mire észt vertünk a fejükbe. A kis mocsok meg a kerítés tetejéről nézte az egészet szotyizgatva. Mikor megláttam ő átlendült, én meg utána. Onnan rövid képszakadás, és Emett aggódó arcára keltem. A szemétláda meglógott.

 AK elgondolkodott. Látszott rajta, hogy erőlködik, hogy feldolgozás alatt van mind az én lelki problémám, mind Altemor ismételt feltűnése a városban, mind a lecseszésem okozta örömök, és most nem tudja mit tegyen. Végül úgy döntött, tovább ordít:

 - És ez miért nem állt a jelentésedben?

 - Mikor írtunk mi jelentést? – kelt védelmemre ismét Cole.

 Halk krákogás jött a hátam mögül. A többiek vetődtek, a főnök megpördített és úgy bújt mögém. A nő a folyosóról. Stukkerral a kezében. Kék szeme most még hidegebb volt, szőke haja továbbra is lapockáig ért. Keskeny szemöldöke, finom ívű orra volt. Mindezt megfejelte azzal, hogy ajkai keletiesen keskenyek voltak, bőre természetes színű.

 Egészen biztosan jól nevelt volt, arcáról sugárzott, hogy nem egy sarki kurva. Fekete edzőcipőt viselt, felette lila harisnyával, melyet térdig érő szoknya követett. I love sleep feliratú pólója fehér volt, rajta farmerdzseki, mely alatt kilátszott testtartásából adódóan a hónaljtok. És a rám szegezett pisztoly. Igen, talán az irritált, nem a lesajnáló, szánakozó tekintete. A pisztoly, amit rám szegezett.

 - Csak nyugalom – mondtam higgadtan. – Ebből jó nem sülhet ki egy rendőrségen, ugye tudja?

 „Naná, hogy tudom” sugárzott arcáról. Meglendültem életem párja – a pisztolyom – felé, ám ő észrevette ezen szándékom, talán még mielőtt eszembe jutott volna. Gyorsabb volt. Csak miután segített lefejelni az asztalt, azután vettem észre a hátamról rajtoló AK-t magam előtt zuhanni.

 - Üdv – köszöntött könnyeden, mosolyogva. Végigmért, amolyan üvegvágós tekintettel. – Rebecha Anderson vagyok. És szerintem eltévedtem, mert itt úgy nézem kisebbségi komplexusosokat kezelnek.

 - Mert hová indult kegyed? – morogtam gyanakodva.

 - A rendőrségre.

 Páran felmerészkedtek állni, mikor a nő felém nyújtotta stukkerem, s eltette övét. Nem bírtam tovább, cigit húztam elő zsebemből és rágyújtottam fejem fájlalva, leülve egy asztal sarkára. Közben azon gondolkodtam, hogy honnan ismerős a név.

 Nem kellett sokáig törni a fejem – melyben olyan előzékenyen segített Rebecha is -, mert AK örömujjongásban tört ki az asztal másik oldalán.

 - Hát persze maga az, kedves, akit áthelyeztek. –Áhá. Innen ismerős. Valószínűleg hallottam a nevet, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. - Két napja szóltak hogy jön, és már nagyon vártuk magát. Igaz fiúk? – vont szigorú pillantást ránk. Helyeslő bólogatást kapott válaszul. Többnyire. – Ne ijessze meg a helyzet, általában nem ilyen. Csak ha Jericho parádézik.

 - Parádézni a cirkuszban szoktak a hozzád hasonló törpék – válaszoltam mogorván.

 - Szóval maga a helyi macsó? – vonta fel a szemöldökét a nő, aki velem szemben foglalt helyet egy széken. AK mögé settenkedett, onnan acsargott.

 - Tán nem tetszik?

 - Hát, kocsiba csak úgy ülnék vele, ha elválaszt minket a rács – vontam vállat ártatlanul. Hibámra ekkor döbbentem rá: AK gonoszan elvigyorodott. – Na nem. Kérem vissza Colet.

 - Én is ezt javaslom – szólt az érintett férfi. – Tudod hogy Jericho mellettem higgadtabb és nem kavar bajt. Annyit. – Kiújuló szakállát piszkálgatta, közben méregette Andersont.

 - Dede, Jericho.

 - Elmagyarázná valaki mi folyik itt? – kérdett közbe a nő.

 - Ön lesz Jericho új társa – felelte szélesedő vigyorral AK, látván, hogy arcomból kifut a vér. – Meghatározatlan ideig.

 Kész, megadta a kegyelemdöfést. Majdnem leájultam a székről. Férfiúi tartásom követelte csak, hogy maradjak. Engedtem neki. Mindazonáltal újból sötét gondolatok fogantak meg bennem főnökömmel kapcsolatban. Imádta, ha idegesíthet valakit, és ezt úgy általában az egész csoportunkkal művelte, de többnyire velem. Karrierista köcsög lévén azonban nem nagyon baszott ki velünk, nem kaptunk felfüggesztettet vagy megrovást, mert szerette learatni utánunk a babérokat.

 - A francokat – tört ki a nő.

 - Ebben egyet értünk – dühöngtem én is.

 - Nincs vita – csattant AK. – Miss Rebecha és Jericho társak meghatározatlan ideig.

 - De nem baszhatsz ki így Colelal. Mi van ha valami baja esik?

 - Felőlem buzulhattok nyugodtan tovább, de hogy én egy kocsiba nem szállok ezzel, az biztos. Csak rád kell nézni. Biztos hogy a pisztoly és a rácsok jó oldalán vagy? Vagy legalább egy szájkosár járna melléd grátisz.

 - Így marad – csattant újra AK. Hangja emlékeztetett egy héliumot nyelt elefántéra. Bár még nem hallottam olyat, egész biztos voltam benne, hogy olyan. – Tanulhatsz tőle egy kis illemet és modort.

 - Oké. Belemegyek. – Ez a két szó enyhítette a főnök ráncait a homlokán, mely tarkójánál végződött. Ugyanakkor döbbenetet váltott ki a többiekből. – Három feltétellel. – Felemeltem a nővel szemben középső ujjam: - Egy, hogy ő kap szájkosarat. – Aztán a gyűrűst. – Kettő, hogy fegyvert nem viselhet. – Aztán felemeltem kisujjam is. – A harmadik, hogy csakis a számára készített kennelben ülhet be a kocsiba.

 Bezsebeltem a többiek vigyorát, s kisiettem az irodából.

 Nagyon idegesített a minapi, a kölykökre kihívott terrorosok, és még most AK is keresztbe tesz nekem. Lent újra rágyújtottam. A cigi három slukkból ment el, míg öles léptekkel a kocsihoz értem.

 A vezető oldalán az autónak vetettem a hátam, s felsóhajtottam az égre. Lépteket hallottam hátulról. A cipő egyértelműen nem AK-é volt, ő mindig kopogós topánban sereglett, hogy azzal is felhívja magára a figyelmet. Meg aztán neki a legutolsó dolga hogy az én lelkületem miatt aggódjon. Puhább, edzőcipő hang volt ami közelített. Nyílt az ajtó a másik oldalon, aztán kicsit megbillent a kocsi. Kevésbé mint mikor Cole ül be, vagyis a rémálom valós: a nyakamba varrták a skizoid beütésű tyúkot, és ez nem csak egy rossz álom.

 Egykedvűen huppantam be. Karórám még kétórányi gályázást jövendölt számomra. Finoman hajtottam ki a forgalomba, az utcán kerengeni, javarészt csak bámultam ki az ablakon. Vezetés közben mindig lehiggadtam valamelyest, mert terelte a figyelmem az odafigyelés szükségessége. Míg egy pirosnál rostokoltunk, átnyálaztam a körözött személyek fotóit.

 Tovább gurultunk, s azon kaptam magam, hogy a kettőnk közti –nem túl bensőséges – viszonyt ecsetelem Rebechának.

 - Nem szállsz ki a kocsiból, ha nem mondom. Nem vezethetsz, mert még élni akarok. A módszereim tabuk, szóba se hozhatod sem őket, sem a véleményedet róluk. A stukkeredhez sem nyúlhatsz amíg a közelben vagyok, mert még a végén engem lőnél le.

 - Levegőt vehetek? – kérdezte epésen.

 - Csak ha már nagyon muszáj. Egyébként elmegyünk felcsípünk egy régi barátot. – Elé löktem egy képet. – Az ipse többrendbeli gyilkosságért van karikázgatva, szám szerint nyolc, melyből kettő kékruhás.

 Padlógázzal startoltam, amint ismét zöldet kaptunk az éppen aktuális lámpa után. Anderson lefejelte a kesztyűtartót, minek következtében jóleső, édes elégtételt éreztem a korábbi, jómagam ért konfrontációban való szerves részvétele miatt. Aztán fellöktem kézifékkel a járgányt a járdára a Mályispotályhoz címzett krimó előtt.

 A másik oldalon egy fekete Supra ácsorgott. Hanyag maradj ittet intéztem társam felé, majd ki és bevágtam az ajtót a kiszállás előtt és után. Benyitottam a kocsmába, természetesen talppal. Imádott kedvesem, Sterlingem otthagytam a kocsiban, ide nem volt rá szükség. Hallottam, amint csapódik az autó ajtaja. Nem foglalkoztam vele.

 Ismerős arcok, szitkok, és tekintetek fogadtak. Átemeltem a csapost a pult felett, megérdeklődtem, amit tudni akartam, majd visszatettem őt a helyére. Kifelé rohantomban az ajtóban találkoztam Rebechával.

 - Engem itt szeretnek - vigyorogtam rá.

 - Azt látom – felelte fanyarul a krimóba belesve, majd a nyomomban beszállt az autóba. A biztonsági övvel vacakolt, mikor megest nulláról gyorsultam kilóhúszra, ezúttal a szélvédővel hozván közelebbi kapcsolatba a nőt. – Te nem tudsz normálisan vezetni? – tajtékozta homlokát tapogatva.

 - Sietek.

 - A temetésedre esetleg, ilyen tempóban. Komolyan, mint egy frissjogsis kamasz. Neked ezt jelenti a zsaruság? Hogy száguldozol fel-alá és a társad orrát tördeled?

 - Cole nem panaszkodott – morrantam háborgására. – Nem is voltak ilyen jellegű problémái. Se Emettnek, se Brynak, se Jasonnek.

 - Felőlem nyugodtan melegkedhettek, megmondtam, de kikérem magamnak ezt a viselkedést és vezetési stílust. És ha nem vetted volna észre, én nem a macsó férfiak táborát erősítem…

 Lassan mértem végig.

 - Naná. Félig nő, félig férfi vagy. Vagy egyik se. – Hápogott egy sort, majd levezettem neki észjárásom. – Alul úgy nézel ki mint egy nő. Felül meg mint én tizenhat éves koromban. Mit vársz? Tapsoljak örömömben, hogy téged tettek mellém? Tapsolnék, ha nem épp a kibaszott tolvajt hajkurásznám. Jövő héten érkezik csak az ügyeletes vadászebe, én meg addig hajkolhatom őt is végig-hosszig a városon.

 - Szóval még a kisebbségi komplexusod is a munkára vetíted ki. Gratulálok. Jártál már az agykurkásznál?

 - Igen. Kellemes személy.

 - És enged téged dolgozni? – döbbenet sütött ki hangjából. Arcáról is. Mélyen szociopatának, pszichopatának, értelmi és szellemi fogyatékosnak, és ki tudja még minek könyvelt el.

 - Kedves nő – vontam vállat. – Amúgy van a hátsó ülésen egy termosz. Ideadnád?

 - Vedd el te.

 - Nem lehet. Vezetek.

 Akart még valamit mondani, de teljesítette kérésem. Hátrahajolt, s elkezdett kutatni a mi, illetve a másik műszakbeli kollégák cuccai között.

 A fékre léptem, s kellemetlenségekből úgy gondolván egyelőre eleget kapott, fenekére tettem a kezem, hogy nehogy kirepüljön a szélvédőn.

 A termosszal vágott fejbe, minek okán felment az agyvizem is. Nem azért, mert fejbe csapott. Természetesen félreérthető volt a megmozdulásom, az oké. De miért törte el a drága kávémmal teli termoszom? A forró barna lé rám fröccsent, minek következtében összerándultam. Homlokom is kicsattant. Kikaptam kezéből az italmelegentartót, s a lyukon keresztül csordogáló lé alá tartottam szám. Még csak Rebecha felé se pillantottam.

 - Köszönöm. Ilyenkor ezt szokás mondani.

 - Ha még egyszer ilyet csinálsz, harmadjára hagylak kirepülni a kocsiból.

 - Ki mondta hogy fékezz le mint egy vadbarom?! – Tessék. Megint tajtékzik.

 - De ha egyszer megérkeztünk! – ordítottam rá vissza, mire egy halk azért köszönömfélét hallottam, de nem figyeltem. Azt már lekötötte a valaha vörös, mostanra inkább fakó rózsaszínre hajazó, rozzant épület.

 Alacsony, talán köldökig érő kerítés, egyetlen ajtó. És itt lapul a kiszemeltem.

 Kézen fogtam párom. Mármint a Sterlingem. Megeresztettem egy mosolyt Becha felé, aki szintén keze ügyébe vette fegyverét. Kiszálltunk.

 Cseppet sem lovagian én mentem elől, de kit érdekel? Átlendültem az alacsony kerítésen, az ajtó előtt álltam. Fegyveremmel keresztet vetettem, majd fogpiszkálót csináltam a zárból egy hatásos rúgással s beléptem az apartmanba.

 - Elmész a kurva életbe Jericho! – jött az úrnő rikácsolása. Aki nem mellesleg bikiniben volt, igen keveset takaróban. – A kilincsről nem hallottál te gyengeelméjű? Vagy szerződésed van a lakatosokkal? Vagy mi a rák?

 Tíz körömmel esett volna nekem, de finoman hátraengedtem lendületével együtt Andersonnak. Immár kórusban kiabálták utánam a kedvesebbnél kedvesebb jelzőket, amint az imént demonstrált módon tovább haladtam a ház – sajnos – zárt ajtajú szobáin. Végül visszaérkeztem a nappaliba.

 - Na mi van? Nem lelted meg amit kerestél? Szexuálisan kiéhezett retek vagy Jericho és fel foglak jelenteni a pozdorjázás miatt. Csúnyán ráfázol te szemétláda. Különben is hol a házkutatásid?

 - Csótányt irtani jöttem – dörrentem mélybaritonban. Hatása sem maradt el, ám nem gyönyörködhettem a lefagyott nőszemélyben, mivel a falon lévő, egész alakos tükör lőni kezdett rám összetörtében.

 Automatice vágódtam a kanapé mögé. A rikácsolás újból megkezdődött, de hála az égnek Rebecha kellett foglalkozzon vele, nem én. Még a végén AK egy szexuális zaklatást is a nyakamba varr minden baromságért.

Figyelmem eddig engedtem kallódni, mert az uzizó tükör kifogyott, s tárcserélés hangjait hallatta. Felpattantam, lőttem, kiáltott az üveg, majd rám repült és fojtogatni kezdett. Itt jutott el a tudatomig, hogy nem is a tükör lőtt rám, hanem aki a mögötte lévő ruhásszekrényfélében bujkált.

 Két ütéssel sikerült meggyőznöm a fojtogatóm, hogy eressze el a torkom, s lelöktem magamról, csak hogy mindketten felpattanhassunk. Lassan köröztünk, végig szemkontaktust tartva. Előkerültek továbbá felmenőim és foglalkozásuk, amikre természetesen méltó választ adtam. Aztán a leginkább búgócsigára hasonlító fejű ember nekem rontott.

 Ütése elől elhajoltam, balommal könyöknél, jobbommal hónaljnál kaptam el, lábam kitettem, s a kombinációból egy hatalmas repítés lett, melyet a fal fogott meg. Eddig tartott a pankráció. Bilincset kattintottam a körözött személy kezére, s rágyújtottam, miközben azon gondolkodtam, leszedjem-e a nappaliban strandoló nőt társamról.

 Végül inkább mélyeket szippantva nézegettem őket.

 Szirénák hangzottak fel, jelezvén a lovasságot, a zakósokat, illetve valószínűleg zabos főnököm. Ekkor döntöttem úgy, hogy ha női verekedést akarok látni, keresek valami retardált csatornát, amin naphosszat az megy. Leválasztottam a kapálózó nőt Andersonról, a hasánál fogva, s az érkező nyomzsaruk ölébe löktem.

 - Megint a saját szakállára tevékenykedett, de ő már csak ilyen. Soha nem várja meg az erősítést, mindig hősködik – hallottam AK szabadkozását az elég ritkás és száraz fűvel rendelkező udvar felől. Újfent sóhajtottam.

 Karon ragadtam Rebechát, s fel, illetve magam elé rántottam. A beérkező személyek őt látták meg elsőnek, nem kis meglepetésükre. Aztán sajnos mivel mögötte nem tűnhettem el – mint máskor Cole mögött -, engem.  A pillanatnyi rökönyödést vörösödő fejek helye vette át.

 Nem kételkedtem egy percig se az újabb, armageddon szintű letolást illetően.

 - Ki a frász mondta, hogy gyere ide és verj pozdorjává mindent?! – tört ki főnököm. – A szövetségiek figyelték Johnsont te nyomorult!

 - Akkor a francnak köröztetik? – vágtam vissza, lassan magam előtt tolva Rebechát, afféle pajzsként végig köztem és a feljebbvalók között tartva. – Legközelebb ne köröztessék ha nem akarják hogy lekapcsolja valaki.

 - Jericho ezért megnyúzatlak – szólt a szövetségi ügynök. Kaleb Hillishez volt már szerencsém. Opálos szemei, erős csontú arca és busa, egybenőtt szemöldöke tette emlékezetessé arcát. Andersonra mosolygott. – Sajnálom hogy ezzel a tuskóval kell dolgoznia.

 - Ugyan – legyintett a nő, mikor már mindketten kint voltunk. – Szerintem klimaxol és az minden baja.

 Megszorítottam karját, s a további méltató szavakat meg nem várva a kocsi felé rángattam.

 Beültünk, s újfent rakétaként lőttem magunkat a forgalomba. Társam úgy tűnt kifejleszti saját védelmét az ilyetén helyzetekre: lábát kitámasztotta, a majrérudat görcsösen markolta. Aztán megijedt a szélvédőn szétkenődő bogártól. Elmélyülten vezetgettem, órámra pillantva még mindig volt hátra a műszakból.

 - Már tudom. Önfényező akciók ezek, hogy lejárasd a magasabb szerveket.

 - Miről hadoválsz?

 - Ez az egész arról szól, hogy te, Jericho, a ki tudja honnan szalajtott civilrendőr jobb vagy mindenkinél, hogy felettük álló vagy.

 Ledöbbentem. Mit magyaráz ez itt össze-vissza? Érzéseim rögtön szavakba is öntöttem:

 - Miről hablatyolsz? – Közben a fékre taposva, megest vákuumot idéztem elő a járgányban. – Az a hapi nyolc embert ölt meg hidegvérrel, ezek meg csak megfigyelni akarták. Holnap valószínűleg újra ölt volna, s ki tudja, lehet, hogy a te kis szőke buksid szedte volna ki az arctalan tömegből. Ezek azt hitték hogy elvezeti őket valami alvilági bérgyilkosképzőhöz az a retardált őket, de megmondom neked a tutit.

 - MONDD!!! – ordított a képembe. Ez meglepett, kicsit meg is hökkentem. – A faszikám egy piti gyilkos mi? Elmeroggyant vagy ilyesmi. Kéjgyilkos, vagy akármi. Nem kell részletezned, az elmegyógyos rendészettől jövök, külön ilyesmikre voltam szakosodva. De árulj el nekem valamit, ha erről már így lerántottam a leplet. Látom az arcodon – mondta lesajnálóan a kimondatlan kérdésemre válaszolva. – Van neked igazi neved is, vagy mindenki Jerichonak szólít? Különben is honnan ez a név? Az unokaöccseim játszanak horrorjátékot ami ezen a néven fut. Vagy vallásos vagy?

 - Igen, csúfnév amin mindenki szólít, nem és nem. Sorban válaszolva a kérdéseire. Bár a horroros dologhoz köthető.

 - Miszerint?

 - Miszerint előző életemben hentes voltam.

 - És mi az igazi neved?

 - Róbert Gida – vágtam rá csuklóból. Annyira a csúfnevemen szólított mindenki, hogy az anyakönyvire már alig emlékeztem, ha azon hívtak, nem is mindig reagáltam.

 Társalgásunk ennyiben maradt. Csendesen téptem tovább az úton, időnként kortyolva kávémból, míg Rebecha az ablakon bámult kifelé.

 Iren hála az égnek nem zaklatott minket a maradék egy óránkban, így csak egy utcai verekedéshez kellett kiszállni a kocsiból. Négy fiatal csépelte egymást, néha magukat is. Állításuk szerint kettő a kettő ellen akartak megküzdeni, bár a végére már mindenki mindenki ellen lett a balhéból. A vita azon ment, hogy kiknek szebbek a csajai. Lehülyéztem őket, helyreraktam az újfent fellobbanó harci kedvüket, majd Rebecha – kérésemre – hívta a ropogósokat, akik örömest vitték őket tovább.

 Visszafelé haladtunk a délutáni csúcsforgalomban. Megálltam egy könyvesbolt előtt, s bementem. Ezúttal a kilincset használva. Tíz perccel később egy érdekesnek ígérkező világ történetének kötetével a hónom alatt jöttem ki.

 Behuppantam a kocsiba, hátra löktem a könyvet és visszatotyakoltam az akadozva haladó forgalomba. Anderson elhűlten nézett rám, majd előkapta hátulról a könyvet.

 - El se hiszem. Mégse vagy vadember – hüledezett, s a nyitott könyvvel legyezte magát. Nem akarván bántódása essék kincsemnek kivettem azt kezéből, s újfent a hátsó ülésre dobtam. – Ráadásul a könyvből ítélve úgy veszem ki olvasni is tudsz.

 - Képzeld el Rebecha igen. Sőt, tudod mit csinálok ha hazaértem? Leülök a fotelba, ölbe veszem Nérót, és néhány sör meg pár szál cigi mellett belevetem magam az olvasás örömeibe.

 - Ki az a Néró?

 - A macskám.

 - Macskád van?

 - Miért mit mondtam?

 - Hagyjuk.

 Végszóra megérkeztünk a yard elé. Hála az égnek. Felmartam a könyvet, s szinte kimenekültem a kocsiból, az idegtépő nő mellől. Átültem saját, szedán típusú Astrámba, s hazahajtottam. Aztán úgy tettem, ahogy korábban a szőkének említettem volt.