Jericho 2.: És csodás folytatások

 Nem rémálom volt, a nőt valóban mellém rakták. Mikoron reggel ezt Cole közölte velem, fejem hatalmasat csattant az asztalomon, nem bírván megtartani a hirtelen jött sokk miatt. Mintha reccsenést is hallottam volna, de nem voltam biztos benne, hogy az asztallap, vagy a fejem volt az.

 Óvólag húztam buksim alá két karom, majd megpróbáltam még szenderegni picit kezdés előtt. Rosszul aludtam.

 Megbökték a karom, s csésze csúszását hallottam. Aztán megéreztem az éltető barna nedű illatát is.  Önkéntelenül csápoltam felé, fejem még mindig a másik kezemen volt.

 Valaki rendes volt velem, és beletolta kereső tenyerem útjába. Felemeltem csukott szemű fejem, s magamba döntöttem a még gőzölgő nedűt. Pár pillanat múlva elég erőt szedtem össze ahhoz is, hogy újra kinyissam a szemem. Ijedtemben leborultam a székről és mint aki robbanástól, földrengéstől, cunamitól, istennyilától tart, összegömbölyödtem.

 Attrakciómra többen felfigyeltek, s kíváncsian tekintgettek arrafelé, amerre engem sejtettek.

 - Jó reggelt Micimackó.

 Kész. Végem. Még azt se jegyezte meg, amit mondtam neki. Ez a nő egy agyrém, az tuti. Miért nekem kellett őt kapnom? Csak mert AK másnapos volt, vagy nem jött össze neki valami? Na mindegy, ezek szerint így veszett.

 Feltápászkodtam, s a faliórára pillantottam. Még kb. negyed óra volt, míg a főnök megjön, mi meg mehetünk dolgunkra.

 - Neked is Rebecha – köszönt magának. És szerinte én vagyok elmebajos. – Ilyenkor ezt kell mondani, tudod. Illem, ilyesmik.

 Bambán néztem rá. Ezúttal edzőcipő, farmernaci, mély dekoltázsú top, s szintén a farmerdzseki volt rajta. Kezdett nőnek kinézni. De csak kezdett. Nem tudtam hová tenni, talán nem is akartam.

 Inkább rágyújtottam s elmásztam a kávéfőzőig, hogy egy újabb, vitriolos adagot főzzek. Az előző valószínűleg Jason műve. Ő az, aki barna nedűvel issza a cukrozott tejet, ennek megfelelően csak a színe kávé, az íze inkább víz. Hálás pillantások tekintgettek felém.

 Megöntöttem a bögrém – újra tele, hallelúja! – aztán visszaültem a székemre, s a hátsó két lábára döntöttem, ölemben a forrongó csészével. A többiek Jason kivételével sorba álltak az újabb körért, és a cukorért. Természetesen mint rangidős, Emett volt az első, aki gentlemanosan előreengedte Rebechát. Azonban a többiek között ádáz csata alakult ki. Senki nem akarta a zaccos részét.

 Később a cukorért vívott küzdelem is ugyanígy nézett ki. Mosolyogtam rajtuk, azokon akik nem hagytak el. A rossz emlékekre azonban nem akartam gondolni, így gyorsan más felé tereltem gondolataim.

 Ezt hála az égnek nem volt nehéz, mivel megjött a főnök. Szinte azonnal kiabálni kezdett, de mi már annyira megszoktuk, hogy fel se vettük. Sérelmezte, hogy mi, a hülye bunkók mindig szétrúgatjuk a seggét a vakmerő akcióinkkal. Aztán meg is dicsért minket, mert azért kitüntetéseket is kap vagy valami ilyesmi. Nem figyeltem rá, míg oda nem jött hozzám. Én még továbbra is hintázva bámultam kifelé az ablakon, a kávéval az ölemben.

 - Na? – kérdezte.

 - Mit na?

 - Milyen volt az új társaddal lógni?

 - Őszintén? Beleszerettem. Annyira, hogy kénytelen leszel eltenni mellőlem, és visszaadni Colet.

 Gyanakodva nézett rám. Látszott rajta, hogy nem akar hinni nekem, de azt se tudja, hogy most igazat állítok-e avagy sem.

 - Te most szívatsz.

 Visszadöccentettem a széket a négy lábára. Az egyik nem mellékesen AK lábán landolt. És nem engedte el mellőlem.

 - Visszateszel Cole mellé. Ugye?

 Vörösödött a feje és meglehetősen fura grimaszokba torzult az arca. Még soha nem láttam ilyennek. Anderson is oda sündörgött a környékre, ahogy mindenki más is, hogy hallják mit diskurálunk.

 A saller amit kaptam nem lepett meg. Nem az első alkalom volt, hogy így próbált helyre tenni mikor vesztésre állt valamilyen vitánkban AK.

 - Ha megengedi főnök – szólt közbe Becha, hátrabillentve székem és kiszabadítva a szólítottat. – Ezúttal egy másik homokossal mennék el én is. Ez a retardált nem tud se vezetni, se normálisan megszólalni. A rendszabályok is hidegen hagyják, nem beszélve arról, hogy továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a stukker rossz oldalán áll.

 - Inzultálta magát? – csillant fel a szeme.

 - Csak amennyire magát szokta.

 AK elkomorodott.

 - Sajnos nem tehetem. Maguk még társak maradnak egy ideig, mint tegnap mondottam volt. Jerichot meg kell nevelni, erre maga a legalkalmasabb. De állok rendelkezésére ha bármi másban segítségre van szüksége. Erről viszont nem akarok hallani se többet.

 Felkaptam dzsekim, s kisiettem. A nő meg utánam. Bevágódtunk a kocsiba és a forgalomba robbantunk.

Más se hiányzott, minthogy egy beteg nőt a nyakamba akasszon AK. Eddigi büntetéseiből eddig ez volt a legrosszabb. Hova tovább, a többi egyszerű sétagalopp volt ehhez képest.

 Terelni akartam a gondolataim erről, mivel még korán volt ahhoz, hogy felhúzzam magam. Altemor. Mi a francot kereshet itt? Dante Jobson talán meg tudja mondani addig meg csak a találgatás megy. Két ember tudná megfizetni. Az egyik mélyen tisztelt rendőrkapitányom, a másik meg pont Sly, akinél betört. Persze lehetséges hogy nem a városból bízzák meg, hanem máshonnan. De mégis? Mi van olyan értékes itt, amiért megéri őt felbérelni? Talán Dante nem csak a megbízóját tudja megmondani, hanem a célpontját is.

 Mit is tudok jelenleg amúgy a rühes tolvajról? Kb. száznyolcvan magas, csuklyás, véznának tűnő, de erős alak. Annak kell lennie ha egy ütéssel padlóra nyomott. A háta két vonalban furcsán egyenes volt, tehát közelharcra mindig tart magánál fegyvert. Ergó kocsival utazik, vagy magánrepülővel. A többi tömegközlekedési eszközön nehéz lenne megoldani a szállítást. És a Beretta.

 - Nagyon elgondolkodtál.

 Rebecha hangja kicsit meglepett, de ezúttal nem fedeztem fel benne támadó szándékot, így én is viszonylag normális válaszon törtem a fejem.

 - Szoktam ilyet is – feleltem végül közönyösen. – Néha.

 - Hű. – Álmélkodott. Ránéztem, arca meglepettséget tükrözött. Vállat vontam. – Most először nem voltál velem bunkó.

 - Ritka alkalmak egyike. Írd fel, vagy húzz srtigulákat. Nekem ugyan mindegy.

 Egy park mellett haladtunk, mikor is dulakodást láttam a keskeny folyócska felett átívelő hídon. Ez elég volt számomra, hogy lezárjuk a beszélgetést: satufék, vákuum előidéz, és már repültem is ki a kocsiból.

 Két ipse dulakodott egy nővel. Indítékot vagy ilyesmit nem merem állítani hogy láttam, így egyből közéjük vetettem magam. És kitört az ököltánc. Repkedtek a horgok, ugráltak az egyenesek, a lábak pedig művészi íveket írtak le.

 Az egyik már feküdt, mikor a másik hirtelen és érthetetlen gondolattól vezérelve lesodort a hídról az alacsony korláton keresztül.

 A pár másodpercnyi zuhanás után villámcsapásként ért a folyó hideg vize. Vagy még az is kellemesebb lett volna? Ki tudja. Az úgy két méteres hasas egy térdig érő pocsolyába nem tett jót amúgy is zavaros közérzetemnek. Ezért rögtön kaptam is egyet az államra, hogy magamhoz térjek és rájöjjek ez nem a békés dühöngések szituációja.

 Szeretem a vizet, szeretek fürödni vagy strandolni, de önszántamból, és mikor annak megvan a maga ideje. Egy hajszálnyi mérlegelés után úgy jött ki az egész, hogy ez nem az az idő. Tehát kezdetét vette a vízi pankráció.

 Gyomorra ütöttem, majd még abból az ütésből felhúztam a vállára a könyököm. A kulcscsont törést hallatott, azért még biztos ami tuti alapon felrántottam az összegörnyedő ipse homlokába a térdem.

 Kipecáztam az alélt tagot a vízből, vállamra dobtam, és megindultam torony iránt kifelé. Naná hogy a másik oldalra értem ki. Áttrappoltam a hídon is. Anderson a nőt pátyolgatta, a másik tag békésen hortyogott – bilincsbe verve. Elég sajátosan, mert jobb csuklóját és bal bokáját kötötte össze a nő. Talán ez volt az a pillanat, mikor szimpatizálni kezdtem vele.

 - Öt perc és itt vannak a kékzakósok – mondta tájékoztatólag. – Megjegyzem a vízibalett nem a te műfajod Jericho.

 - Nem is. Ezért gyakorlom a lehető legkevesebbet. – Mi? Meglepődtem magamon. Nem bunkóztam vissza a bunkóságára.

 Ledobtam a másik ürgét a bilincsesre, s azon átfűzve Rebecháéhoz hasonlóan bilincsbe vágtam. Gyönyörű perec lett belőlük. Ekkor kiment az adrenalin – a kávé és cigi mellett a harmadik dolog amitől függök – a szervezetemből s megcsapott a hideg szellő. Összeborzongtam. Meghagytam Andersonnak hogy rendezze a dolgokat, a ropogósokkal.

 A magam részéről kifeküdtem háttal a még langyos motorháztetőnkre, s a sütkérező napon száradni kezdtem lehunyt szemmel. Ez a nap is jól kezdődik. Kéretlen fürdés, sajgó állkapocs, és úgy egy órája nem vittem koffeint a szervezetembe. Lassan ideje lenne az utóbbinak, a másik kettő nélkül meg amúgy is elvagyok. Viszont pont fordítva adta meg a mai adagokat az ég.

 - Jól vagy? – hallottam egy aggódó kérdést.

 - Túlélem.

 - Száraz ruhát vennél fel? Nem ártana. Még megfázol itt.

 Lássatok csodát. Kedves velem. Hát nem ennivaló? Bár lehet, hogy csak a hasas és a fürdőzés látványa váltotta ki ezt belőle, ennek ellenére legalább nem csesztetett.

 Kellemes társalgásunknak a diszpécsernő vetett véget, aki a kocsiból harsogta a hívószámunkat. Hiába, Iren egy angyal. Farkangyal, lehet, de angyal.

 - Négytizenhetes ott vagytok? Négytizenhetes?

 Rebecha válaszolt. Én tovább sütkéreztem az átöltözés gondolatával játszva. Pokolba is, Iren most tuti elküld valahova, és ugrott az öltözködés. Én meg nevetség tárgya leszek. No mindegy, az már voltam egyszer, még egyszer simán belefér.

 Felültem, és kinyitottam a szemeim. Minden kicsit kékes árnyalatban, vagy inkább halványabbnak, fakóbbnak tűnt egy pár pillanatig. Bőrdzsekim száraz volt, legalább az nem húzott lefelé. Nem úgy mint a farmerom, ami világosból sötét árnyalatú kékre váltott. Cipőm is tocsogott, reggel még fehér pólóm sárgásbarna foltokkal tarkult hol gyengébben, hol erősebben.

 Nyújtózkodtam egy jót, s a szabad ülésre vetettem magam.

 - Valami nem stimmel – jegyeztem meg. Rebecha megkérdezte mi. – Először is valahogy nehezen fértem ide be. Másodszor valami hiányzik a talpaim alól. Harmadszor nem találom a kormányt, negyedszer pedig ha lenyúlok a kezemmel nem találom a váltót, csak az ajtó kilincsét. Csak ez a négy apróság böki így a csőröm.

 Zsebembe nyúltam, s elővettem cigisdobozom. Dühösen gyűrtem össze a majd féldoboznyi ázott dohányt, s kivágtam az ablakon. Kinyitottam az előttem lévő kesztyűtartót, s onnan száraz dobozt cserpákoltam elő.

Rágyújtottam, s jóleső sóhajtással fújtam ki a füstöt. Közben elindultunk.

 - Iren szólt, hogy ki kellene mennünk valami kocsmai verekedéshez. Oda ahol tegnap az a fekete Supra állt. Mi is volt a neve…

 - Májispotály – morogtam, az ülést állítgatva. – Két sarok még aztán jobbra. Majd mondom tovább.

 - Rám haragszol? – kérdezte az útra meredve igaz, de hangján éreztem, hogy nem harcolni akar. – Mert vezetek?

 - Nem. De elázva még soha nem mentem kocsmába be. Max kijöttem úgy.

 - Naja. És ott ráadásul szeretnek is – ironizált.

 - Majd nem fognak – vetettem oda félvállról. – Itt balra.

 Fejem nekitámasztottam az üvegnek, s lehunytam szemeim. Törött termoszom volt az egyetlen, ami előttem lebegett. Meggyászoltam szegényt, s átkoztam magam, hogy tegnap meló után elmehettem volna venni egy újat és akkor most lenne kávém. Erről eszembe jutott Anderson feszes fenekének tapintása. Igaz jó szándékból tettem amit tettem, de a lenyomatot megőriztem, s mi tagadás, nem bántam volna ha ismét meg kell tennem. Végtére is nem volt rossz nő, csak idegesítő.

 - Utánad néztem kicsit – motyogta. – Bár sok újat nem mutatott az anyagod, volt négy év kiesésed tizennyolc után. Merre dolgoztál abban a négy évben hogy semmi feljegyzés?

 - A százholdas pagonyban fújtam nap mint nap: Csacsi öreg medvém. Tényleg kíváncsi vagy, vagy csak a csend zavar?

 Hangom fáradt volt, nem kevésbé én magam. Az éjjel lehet kicsit tovább olvastam a kelleténél. De megérte, mert a történet egyszerűen kellette, olvastatta magát. Poszt apokaliptikus világkép, az emberek kolóniákban, lőfegyverek sehol, de a robanómotoros cuccok még megvannak. Kardok, ilyesmik, amik kellenek egy fejlődő szervezetnek.

 Minden esetre Rebecha felfüggesztette a társalgást, tehát tényleg kíváncsi és levette azt is, hogy nincs kedvem beszélgetni.

 Ha szóltunk is egymáshoz, az az útiránnyal volt kapcsolatos. Fel nem foghatom, de fél órába került odaérnünk. Megnéztem, a kézifék nem volt behúzva. Vagy nem ismeri a sebváltót a nő, vagy a gázpedállal vannak éppen csak köszönőviszonyba.

 Magamhoz vettem Sterlingem, a derekamhoz szúrtam, s betoppantottam az ajtót. Aztán én is betoppantam. Egy tag a feje fölött tartott székkel rám meredt, egy másik a földön fetrengett kínlódva, szitkozódva. Három másik dinoszaurusz méretű egyén karba tett kézzel állta körül, fülig, talán tarkóig érő vigyorral.

 Rugalmas léptekkel a pulthoz vonultam végigkísérve a négy ipse tekintetével. Az okosabb vendégek elkezdtek kiszivárogni.

 - Egy kávét – adtam le a rendelésem, s a bárszéken megfordulva a pultra könyököltem. – Csak nyugodtan folytassátok.

 - Te csak ne szólj bele – acsargott a székes. Eddigre csak ők, a csapos, és Rebecha volt már bent.  Láthatóan rajtam kívül ezt nem nagyon érzékelte a kvartett.

 - Bocsesz srácok. De ha szabad tudni, miért veritek azt a szerencsétlent?

 - Belénk kötött – köpte az egyik bika.

 Végig mértem a földön fekvőt. Ereje már alig volt, a szuszt alaposan kiverték belőle. Ettől függetlenül öltözéke egy zakó, fehér ing – amit saját vére mocskolhatott össze -, és egy farmer volt. Alkatra cingár, mégis egy pici pocakja volt. Harmincas éveiben járhatott.

 - Ahham. – Éreztem a bökést könyökömnél. Vaktában nyúltam hátra a csészéért, s a forró italt húzóra levertem. Megropogtattam a nyakam. – Máris jobb. És most meséljetek, miért akartok ti egy rossz újságírót elnáspángolni?

 Válasz nem jött. Pontosabban szóban nem. A székes nekem rontott, azzal a szándékkal, hogy leüt, mint kéretlen kérdezőt. Aztán rácsuklott a talpamra, ami gyomornál kapta el. Felugrottam és rásegítettem a lekászálódásra egy jókora jobbossal.

 Erre már a másik három is mozgásba lendült. Egy Rebechára, a másik kettő rám. Miért mindig nekem jut a több és nagyobb?

 Minden esetre mire odaértek látványos növekedésen ment keresztül a két koksztól felfújt hústorony. Félre húztam dzsekim bal oldalát, megvillantva a derékszíjamra tűzött jelvényem. Nem hatotta meg őket.

 Színpadiasan meghajoltam, mielőtt még kartávolságba értek volna. Ők is így tettek. Az egyik rögtön találkozott a térdemmel, mert időközben előreugrottam. Ő hátraszállt, a másikra felegyenesedtében sújtottam le a könyökömmel. Mindeközben arra is futotta, hogy szemem sarkából figyeljek arra, Anderson mit művel. Mozgásán még lett volna mit csiszolni, de egészen ügyes volt, meg kellett hagyni.

 Nem volt idő több bámészkodásra, mert a két emberem jött a repetáért. Újra meghajoltam, bár tudtam, hogy ezúttal nem dőlnek be a trükknek. Csak vihogtak rajtam. Nosza, több se kellett, ismét előre szökkentem, s mindkettőt orbitálisan gyomorba ütöttem. Egyikük egy asztalt tört pozdorjává leérkezve, a másik mivel nem távozott testközelemből, felrántott könyököm fejelte le. Teljesen lekötött, így nem vettem észre, hogy a másik a biliárddákóval közelít.

 Hatalmas reccsenést kísérően a szilánkokat vettem észre elém vágódni, s ahogy fordultam, visszakézből kevertem le neki egyet. Láttam, hogy Anderson engem sasol a bárpultra könyökölve egy gőzölgő kávé mellől. Aztán már vissza is váltottam a saját problémáimra mert meglehetősen élénkek voltak ám. Újabb adagért jöttek.

 Elunva a játszadozást egyiküket két ütéssel hibernáltam. A másik két talppal szállt felém, én pedig oldalt léptem, s még a levegőben volt, mikor egy könnyed lökéssel megfordítottam a torpedó elejét és végét. Fejjel csattant a pultba s ott is maradt.

 Tíz perc telt el a szirénákig, addig megittam még egy kávét, és már egészen jól éreztem magam annak ellenére, hogy még mindig tocsogtam a vízben.

 - Mi van Jericho bepisáltál?- szögezte nekem vigyorogva a kérdést Kaleb.

 - Tudod én egyik helyről a másikra megyek hogy hajtsam a mocskokat. Nem csak egy irodában ücsörgök várva a hívást hogy jöhetek aratni.

 Válaszom elérte célját, AKhoz hasonlóan az ő feje is vörösödni kezdett. Sajnos kevésbé látványosan.

 A mentők is megérkeztek, s felnyalábolták a megvert flótást, valamint azt, amelyik a fejével törte be a bárpult oldalát. Nem siettek, nem is kérdezősködtek nagyon. Aztán AK hangját is meghallottam, aki már a leszakadt ajtón siránkozott, meg hogy mennyi kártérítés jár utánam, s a riportereknek nyilatkozott. Többek között arról, hogy nem ért egyet a módszereimmel egyrészt mert túl brutálisak, másrészt pedig mert túl sokat kell fizetni utánam, ahogy előbb is említette. De elejtett egy dicséretet is.

 Kislisszantam még mielőtt észrevett volna, s kintről hallgatóztam. Rebecha pedig az emberek elé tárta, hogy az ajtó már elég öreg volt, így nem csoda, hogy egy kis rúgástól lemállott a helyéről. Ellenőriztem az új zsalukat majd a kocsihoz menekültem. Tíz perc múlva jött társam is.

 Hálásan biccentettem neki. Egészen addig, míg a vezető oldal felé nem fordult.

 - Na nem. Ha te vezetsz, a fél város meghal mire odaérünk valahová.

 - Viszont én nem fogok a te tócsáidban ücsörögni Jericho.

 - És én még azt hittem hogy jófej is tudsz lenni… - Felvonta szemöldökét. – Mindegy. Ha hazavinnél hogy átöltözzek megköszönném.

 És lőn. Majdnem egy órába került míg elértünk hozzám. Szerencsére Iren nem zaklatott minket, így kényelmesen vetkőzhettem át. Fekete farmer és póló, tiszta zokni, száraz cipő.

 A hajam már nem kellett szárazra törölni, elég rövid volt ahhoz, hogy mire hazaértünk megszáradjon. Ennek fejében össze vissza állt, és a fésű sem segített rajta. Na bumm, ez így veszett.

 Rebecha továbbra sem volt hajlandó átülni az anyósülésre, mondván hogy az még mindig miattam szutykos. Sebaj, mondtam, holnap majd ő fürdik és én vezetek. De hogy átöltözni nem fog, az is biztos.

 Nem mellékesen tájékoztattam, hogy heti edzésünk hétfőn lesz esedékes, a lőlapokat pedig holnap kell majd leadni reggel, műszakkezdés előtt.

 Már-már kezdett egészen kedélyes beszélgetés kialakulni köztünk, mikor elzúzott mellettünk egy autó. Jócskán a megengedett sebességet túllépve. Anderson természetesen most a gázra taposott. Bőgött a motorunk, ám a gyorsulást nem nagyon vettem észre.

 - Ismered te a gázpedált? – kérdeztem idegesedve szerencsétlenkedésén, s fellöktem a kék villogónk majd felpöccintettem himnuszunk kapcsolóját.

 - Nanáhogy, szerinted mit nyomok? Csoda hogy nem lyukadt ki a padló!

 Egyem meg, milyen aranyos mikor ordít és koncentrál egyszerre. Mi tagadás, volt forgalom, s kellett is kerülgetni a kocsikat rendesen.

 - És a sebváltót? Tudod az a vibrátorhoz hasonló kar ott középen. Nem az amelyik fekve van, az a kézifék. Ha azt húzod be, akkor megállunk – élcelődtem tovább, s közben a másik kocsi mellé értünk. Meglengettem jelvényem neki.

 - Elmész a búsba Jericho! – ordított Rebecha. – Te tán jobban vezetsz?

 - Hát, nem egy órába telik mire hazaérek a Májispotályból. Max gyalog.

 - Kapd be! – kiabált torkaszakadtából.

 - Tedd ki amid van! – vágtam vissza.

 Emberünk bámulta picit a plecsnim, aztán előre fordult és kacagva hajtott tovább. Hála az égnek kicsit gyorsabbak voltunk, így elé tudtunk vágni. Anderson rátaposott a fékre, megállásra késztetve a másik autót is. Meg az összes többit mögötte.

 Nem is kiszálltam, ki robbantam a kocsiból. Feltéptem a mögöttünk veszteglő tűzpiros Ferrari F50es ajtaját – ami a kezemben maradt.

 - Ember tudod ki vagyok én?! – tajtékoztak belülről. – Arnold Morena az apám te rohadék! – a másik oldalról kuncogás hallatszott.

 - Add át neki üdvözletem öcsi és kérj tőle szemüveget ne kocsit. Nem láttad a jelvényem? Vagy a sebességkorlátozó táblákat?

 Hátulról ki-ki szálltak a kocsikból és jöttek előrébb, hogy lássák mi van. Őket hála az égnek Rebecha foglalta le, s kedvesen, ám határozottan visszatanácsolta őket a kocsijukba.

 - Nem hallottad seggarc? Azt mondtam Morena! – a kuncogás már nevetés volt. Nőé, és elég csúnya. Az a lónyerítés féle, amit a plázacicák produkálnak. Tudjátok. Vagy nem?

 - Ismerem apád, és ő is engem. – Előre mentem, felnyitottam a motorháztetőt, s a még forró motorral mit sem törődve letéptem a gyertyapipát. Zsebre vágtam és visszamentem a sráchoz. – Add át apádnak Jericho szívélyes üdvözletét. A kocsihoz meg vontatót ajánlok.

 Visszaszálltam saját járgányunkba, Anderson mellém. Nem hajtott egyből tovább, hátra hajolt, nekem pedig megakadt szemem gömbölyű vonalain. Kotorászott kicsit, majd visszahuppant, s egy termoszt lökött az ölembe. Aztán szótlanul gázt adott.

 Elgyengültem. Hol a termoszra, hol a nőre néztem.

 - Sokáig bámulsz még, vagy iszol a kávéból? – kérdezte. Letekertem a kupakot, s belekortyoltam, óvatosan. Nem éreztem mérget. Cukrot se. De honnan tudta hogy úgy iszom? Ma reggelig semmiképp se szerezhetett róla tudomást.

 - Köszönöm. De honnan? Meg miért?

 - Tegnap gyötört a bűntudat. Rendes voltál velem, én meg eltörtem a termoszod a fejeden. Meló után gondoltam ma megpróbállak kiengesztelni és megkérdeztem a többieket hogy iszod a kávét. Cole készségesen segített. Aztán vettem termoszt, ma reggel meg egy órán keresztül főztem a kis kétszemélyes főzőmmel a kávét, hogy telecsapoljam ezt neked. Remélem most elégedett vagy.

 - A legteljesebb mértékig.

 Valóban jobban éreztem magam. Bár gyengébbet főzött mint én, jólesett hogy gondolt rám.

 - Bocs a tegnapiért – nyögtem.

 - Micsoda? – kérdezte.

 - Végelgyengülésben szenvedek. Nem pocsékolom az erőm önismételgetésre.

 - Mégse vagy annyira bunkó, mint amilyennek mutatod magad.

 - Valóban?

 - De attól bunkó vagy.

 Önelégült vigyor terült el az arcomon. Legalább még bunkónak tart.

 Műszak végén együtt mentünk le a lőterembe. Pontosan kilenc golyót eresztettem ki a táramból, aztán megnyomtam a gombot, ami odahozta a lőlapot. Egy-egy golyó a szemeknek, egy pedig az orrnak. A maradék hatból pedig a mosoly állt a fejen.

 Rápillantottam Andersonéra is mikor hívta a saját lapját. Az se volt rossz.

 Estére megígértem a netes haveroknak, hogy játszunk, szóval felléptem, s hülyültünk mikrofonon keresztül, szidtuk és cukkoltuk egymást. Szerettem azt a társaságot is, különösen a vezetőnket. Vele többször is beszélgettem külön szobában négy fül között ilyen-olyan dolgokról, amik nem tartoztak a többiekre.

 Most is sokáig beszélgettünk, meséltünk arról mi minden történt velünk a legutóbbi négy fül közti társalgásunkról, megvitattunk piát, nőt, miegymást, aztán jó éjt kívánva nyugovóra tértünk.

 Nehezen aludtam el. Gondolataim a mai afféromon jártak Morena fiával. A helyi maffiafőnökkel is össze kell rúgnom a port, miért is ne? Nem volt elég hogy előző munkámból kiutáltattam magam, mostanin meg mindenki szeret a főnököt kivéve, még őt is a nyakamba kellett szakítanom. Gratuláltam magamnak, majd bámultam a plafont, s hallgattam Néró dorombolását míg el nem aludtam.