Jericho 3.: Péntek 13.

 Ledöccentettem a székem, s lehajtottam fejem karjaimra. Ahogy két éve minden áldott reggel mikor munkába megyek. Talán a következő hétre kiveszek egy kis szabadságot. Rám férne a pihenés.

 Beérkeztemkor az irodába már jelen voltak páran. Páran, akik nálam jóval buzgóbbak. Kávéztak épp, majd Rebecháról kérdeztek. Sokat sejtető vigyorral még több többértelmű választ nyögtem be, majd elvonultam.

 - Te Jericho – jött oda Emett. – Mit szólsz a március közepi hóhoz?

 - Havazott az éjjel?

 Úgy néztek rám, mint egy hülyére. Valahol igazuk volt.

 - Ne mondd hogy végigautókáztad a fél várost anélkül, hogy észrevetted volna a fehérséget… Magadnál vagy te ember? Máskor a figyelmed egy porszem sem kerüli el.

Meg voltak ütközve. Mint idősebb csatahajó nem vágtam vissza Emettnek, bár kedvem lett volna. Ekkor dugott valaki valami hideget a pólómba. Majd még egyet.

 - Igen, ezek szerint – mondtam hátrakaparászva. Azt hittem Cole jött meg és hógolyót nyomott a tarkómhoz, de mikor megtaláltam a karokat, azok véknyabbak voltak egy férfiénál. Kevésbé szőrösek is. Ráadásul a barátom velem szemben vigyorgott. Úgy ugrottam fel, mint akinek parancsba adták: ha élni akar, ezt kell tennie. Magammal rántottam a nőt is, aki úgy könyökig lehetett a hátamon.

 Naná hogy a főnöknek is meg kellett jelennie. Arcán egyből jóleső vigyor terült el, ahogy meglátott engem. Mi tagadás, valószínűleg úgy ugrálhattam mint egy rodeóbika. A többiek is harsányan kacagtak, naná.

 Dobáltam magam, forgolódtam, tán még a földön is hemperegtem. Egy agresszív hangyaboly nem lett volna ilyen hatással rám az tuti. Aztán hirtelen eltűntek az illetéktelen végtagok testem tájékáról, s én is megnyugodtam.

 - Vége a műsornak! – dörrentem. Néma csend állt be. – Te kis gnóm törpedék. Elteszed mellőlem ezt az agybeteg ribancot vagy kilógatlak az ablakon a lábaidnál fogva.

 Visszafogtam magam, szavaim a fogaim között szűrtem pedig ordibálni lett volna kedvem. A csend azonban továbbra is tartotta magát.

 - Melletted marad – fúrta vizenyős szemgolyói tekintetét az enyémbe kapitányunk. – Nincs vita.

 - Veled ellentétben én be merem tartani a szavam. – Sziszegtem. Ekkor érte utol tudatom önmagam, és rájöttem miket mondtam. Középhosszú passzt adtam a rohadéknak a fegyelmihez, a kérdés már csak az, hogy van-e annyi a donga lábaiban, hogy elérje. Őszintén reméltem, hogy nincs. – Jövő héten szabit veszek ki – váltottam vissza közönyös hangnembe. – Ki kell fújnom magam.

 - Ajánlom is. Jobb is ha más város rendőrei nem látnak így. Dante eléggé fent van ahhoz, hogy lejárasson és munkanélkülivé tegyen engem.

 - Úgy érted minket. Ugye AK? – vetette közbe Cole. Mikor megjöttem még csak ő mert nyíltan szembefordulni és visszaszólni neki. És csak ő szólította gúnynevén. – Ez persze csúnya bukás lenne a karrierlapodon ugye? – Azóta többen is szembe mernek vele szállni, és kiállni a saját igazukért. Egy embert elmebetegnek néz a tömeg. De kettő már szöget üt a fejükben. – Egyébként is, péntek van. Ma mindenképp engem kell Jericho mellé tenned.

 - Biztos hogy nem! Ti ketten még egyszer nem lesztek egymás mellett különben megint fizethetek egy épület felrobbantásáért! Tudjátok ti mennyi munkám van abban, hogy ti működhessetek ilyen formában? Szót se többet, megmondtam: Jericho miss Anderson mellett marad amíg másképp nem döntök. Most a lőlapokat.

 Az asztalomhoz csörtettem, és elsőként adtam a kezébe a sajátom. Először lefehéredett a golyósdeó feje, aztán lassan torzulni és vörösödni kezdett. Kifelé indultam.

 - Várj Jericho ezt már tényleg nem viszed el. Te nyíltan gúnyt űzöl ebből az egészből és tényleg annyi számodra a lényeg, hogy hivatalosan randalírozhass. Fel foglak függesztetni ha addig élek is.

 - Sok sikert hozzá – intettem vissza a vállam fölött. – De vedd figyelembe azt is AK, hogy a csoport mennyivel gyengébben teljesítene nélkülem.

 Bezártam az ajtót, s lementem a kocsihoz. Amint kiértem rágyújtottam, s elővettem dzsekimből a termoszom mélyet slukkolva a barna léből.

 Nekidőltem a vezető oldalán az ajtónak, s ismét az égre tekintettem. Ez a nap is jól kezdődik, mi jöhet még?

 Eközben döccent az autó és csattant az ajtó. Rebecha beszállt. Én is így tettem. Aztán majdhogynem csecsemő pózban találtam magam. Mivel túl ideges voltam AKra, így a nőnek nem írtam fel a rovására a dolgot. Ülést, tükröt állítottam, majd az övvel bíbelődő társsal mit sem törődve tövig nyomtam a gázpedált. A fehérségen ámultam közben, úgy tűnik tényleg havazott. És én tényleg átbambultam az ide utat.

 - Elmész most már a büdös picsába te rohadék! – Ja persze. Anderson nem volt hozzászokva még teljesen a vezetési szokásaimhoz. – Különben is kit ribancoztál te le? Törpapa tuti nem tesz el mellőled. Megható a ragaszkodásod.

 - Te Törpapázod AKt?

 - Te meg AKzod Törpapát.

 - Análkurva. Bár így belegondolva a Törpapában is van ráció. Csak a szakáll és a piros sapi hibádzik.

- Ne terelj. Minek akarod annyira hogy Cole legyen melletted? Asszed más nem ért meg? Térj már észre Jericho. Vagy csak Péntek 13-ai rohamod van?

 Visszafogtam magam, és végigmértem a nőt. Térdig érő szoknya - tudjátok az a féle, amit a szellő fel szokott kapni -, testszín harisnya, természetesen edzőcipő, és kötött garbó. Meglehetősen vonzónak találtam hirtelen, aztán inkább visszavágtam szemeim az utcára.

 - Most mit néztél?

 - Haggyábékén – hadartam megrögzötten az utat bámulva, mintha annyira nagy koncentráció kellene a vezetéshez. – Nem csak Cole ért meg. De Te, vele ellentétben, semmit nem tudsz rólam. Tudod mi volt abban a négy évben? Lövésed nincs parazsaru. TE-s voltam. Na? Most már tiszta a gúnynevem is?

Dühös voltam, ma már másodjára – vagy még mindig? – és mégse ordibáltam. Minek?

 Aztán Iren szakadt közénk az éterből. Talán hallott a reggeli afférról, a rendőrségen is gyorsan terjedtek a pletykák. Vagy valaki figyelmeztette, hogy óvatosabban ma. A dolog lényegtelen. Bemondta a címet, és a hívás okát, és már tekertem is a kormányt sok dühös dudálással jutalmazva tettemért.

 Vígan szlalomoztam a többi jármű között, majd a célépülethez érve a járdára döccentettem a járgányt, s mély levegőt vettem. Magamhoz vettem Sterlingem, meg a kávém és nagyot húztam ismét belőle.

 - A kardiológusok biztos szeretnek. Magas a vizitdíj.

 - Nem a te dolgod. Maradj mögöttem, és fedezz.

 Azzal kiszálltam, s megindultam az emeletnek. Állítólag valami családapa bepöccent, és az emeletről rácowboyozott a parkban játszadozó gyerekekre és szüleikre. A park a nyolcemeletes túloldalán volt, tehát érkezésünkről nemigen tudhatott az ipse, már ha igaz a hír, miszerint az erkélyéről követte el a lődözést.

 Óvatosan haladtam felfelé a lépcsőn, Anderson egy fordulóval lemaradva követett hogy fedezhessen. Vígan loholtam fel a hatodikra, már csak annak a fényében is, hogy valakin levezethetem a dühöm.

 Apuka idővel visszahúzódhatott a folyosóról, mely a tömbház játszóterére nézett, mert ott már nem volt. Ajtóról ajtóra haladtam óvatosan befülelve mindegyikbe, gyanítván, hogy talán nem a saját lakásába vette be magát az ipse.

 Tévedtem. Finoman elfordítottam az ajtógombot, és megpróbáltam benyitni csendben. Zárva volt. Láttam Rebechán hogy mire számít így alkalmam adódott ismét meglepni, mikor zsebemből tolvajkulcsokat húztam elő egyesével próbálgatva, a lehető legnagyobb csendben. A harmadik vagy negyedik kulccsal sikert is arattam, a zár elfordult. És irtóhangosan kattant a beállt csendben.

 Társam – a női – repült, és félretaszított egy fegyver kibiztosításának összetéveszthetetlen hangja után. És fogpiszkáló repkedett mindenfelé.

 - Nagyon rámenős vagy.

 - Köszönömöt kéne mondanod.

 - Miért is?

 Nem volt idő további bájcsevejre, lefordítottam magamról Rebechát. Az ajtó maradványaiba jóízűt rúgtam, s a fél tok is kiszakadt. Annyi baj legyen. Közben meghallottam a szirénákat…

 - NE! – kiáltottam, s bevetettem magam az ajtón egyenesen a faszi felé lódulva, aki a keskeny, két méteres folyosó túlsó oldalán állt remegő kézzel tartva fegyverét. A ricsajra felém fordult, de csak fejével. Aztán talán a rémülettől, talán az őrülettől, talán a reménytelenségtől, esetleg a háromtól együtt de meghúzta a ravaszt.  Nem tudtam eldönteni mit látok szemében, csak a nő és a gyerekek sikolyát hallottam.

 Mikor elértem a férfit – ha férfi az ilyen -, jókora bal egyenest vittem be neki. Megtántorodott, s én a fegyverem eldobva kitekertem az övét a kezéből. Újra divatba jöhetett az UZI, mert az elmúlt három napban másodjára találkoztam a kis gyilokeszközzel. Aztán búcsúztam is tőle, ő az ablakon át távozott valahova az utcára.

 Megragadtam a mandrót, s a gyenge válaszfalhoz vágtam, ami megrepedt. Aztán teljes erőmből átlendítettem a másik irányba, ahol át is szakadt a fal. Tombolva ugrottam utána, s bár már alig bírt mozogni a földön, még bordán rúgtam majd kifelé indultam.

 Az óvatosan befelé merészkedő Andersont felkaptam, s ölemben magamhoz szorítva vittem kifelé. Egyrészt hogy ne lássa amit én láttam meg amit tettem, másrészt hogy lefogjam karjaim remegését.

 Hogy hogy jutottam le, azt nem tudom, a következő kép az, hogy a ropogósok faggatnak a történtekről, az exapát pedig egy mentőbe zsuppolják rosszalló pillantásokkal. Jött a főnök is, hogy teljes legyen a dolog.

 - Had gratuláljak az egyik legjobb emberünknek személyesen is – magyarázta a riportereknek – aki megakadályozott egy tömeggyilkolást. Jericho bár az egyik legvadabb és legrosszabb természetű emberem, a munkáját kétség kívül remekül végzi – hadarta, s nyújtotta felém a kezét.

 Bambán néztem hol a kezére, hol a nyomott fejére. Úgy öt percig állt ott így, mire eljutott a tudatomig amit magyarázott. Egykedvűen ütöttem el kinyújtott kezét, s beszálltam az autóba. Rádőltem a kormányra, s bámultam magam elé. Azt se vettem észre, Anderson mikor szállt be mellém, csak mikor már a hátamra tette a kezét.

 - Jericho, mert horrorisztikus szituációkhoz küldték ki az osztagom. Ha valahol öltek, mi mentünk és még jobban öltünk. Nem vittem nagy rangig, nem is akartam előléptetéseket. Már akkor is az volt a lényeg, hogy lekapcsoljak másokat. De mikor a közvetlen felettesem biztosítottam a tetőn, aki át akart lőni egy túszt hogy eltalálja a terroristát. Betelt a pohár. Fel akart áldozni egy életet, hogy tovább dagadhasson a melle. Olyan volt mint Cliveland, a főnökünk. Magán kívül senki nem érdekelte. Az ipsét legurítottam egy lépcsőn, két hétig feküdt utána kórházban. Járni remélem azóta se tud rendesen. Lényeg, hogy engem leszereltek, és idezavartak. Azóta is rosszul érint ha túszok is vannak a dologban. Aztán a fószer meglátta, hogy mi odafent verekedtünk. Talán megcsillant a puska. Azt mondják kirohant, és gránátokat dobált, míg le nem puffantották. Hát, ennyi Jericho meséje. A mészárszéké, ami miattam történt. Legalábbis ezt állítják.

 A hangom szinte suttogás volt csak. Nem sokat lehetett érteni belőle, talán még úgy is tűnt hogy sírhatnékkal küszködök. Rebecha nem válaszolt, nem is kérdett. Mikor elég erőt szedtem össze, felegyenesedtem, s ezúttal normálisan kapcsolódtam vissza a forgalomba.

 Céltalanul ténferegtem az úton, csak úgy hobbiból, vezetni is beidegződések alapján vezettem, nem tudatosan.

 Iren is közénk toppant és kért, hogy menjek be, mert a főnök látni akar. Finoman és magamhoz képest meglehetősen nőiesen elküldtem a francba őt is, és AKt is, erre-arra hivatkozván. Aztán megcsörrent a mobilom.

 - Igen?

 - A helyedben bemennék – szólt bele valaki. – Dante hamarabb érkezett, miatta hívott be a főnököd.

 - Először is ki a franc vagy, másodszor honnan van meg a számom, harmadszor honnan tudod hogy nem mentem be és negyedszer azt honnan tudod hogy Dante itt van? – Unottan soroltam a kérdéseket amik meglehetőst érdekeltek. Mégse volt elég kedvem ahhoz, hogy egyáltalán színleljem az érdeklődést.

 - Altemor vagyok és mint olyan, megvannak a módszereim hogy tudjam mi történik körülöttem. Dantét meg természetes hogy tudom merre és mikor mozog, hiszen ő az ügyeletes vadászebem. Nem rossz társaság, már vele is beszélgettem többször. De ő mindig kiabál a végén velem.

 - Jó. Bemegyek – nyögtem, aztán bontottam a vonalat.

 - Ki volt az?

 Tehát. Tisztuló fejjel már képes voltam gondolkodni. Rebecha csak annyit hallott, amit én mondtam, ergó bárkivel beszélhettem, még akár Cole is lehetett az. Ha elmondom, hogy Altemorral csevegtem kényelmesen, tuti kiakad. Annyi esze viszont van, hogy nem munkatárssal beszélgettem.

 - Altemorral.

 - A tolvajjal?

 - Ismersz más Altemort? – sóhajtottam. – Ha bemegyünk – váltottam gyorsan témát -, megállunk majd egy kicsit az ajtó előtt.

 Nem válaszolt, én pedig ezt beleegyezésnek vettem. Csendben robogtunk vissza a kapitányságra, s szokástól eltérően nem kézifékkel álltam meg, hanem szépen illedelmesen. Halk léptekkel caplattunk fel elavulófélben lévő kapitányságunk első emeletére, s megálltunk az ajtó előtt. Kezemmel csendet intettem Andersonnak, s a fülemre mutattam, hogy hallgatózzon ő is. Nem volt nehéz kivitelezni, AK szokás szerint egy oktávval hangosabban rikácsolt másoknál.

 - Miért ne vihetném magammal? – kérdezte egy bariton higgadtan.

 - Mert Jericho tripla t-s – tajtékzott a gnóm. – Tűztől távol tartandó, mint a műszálas bokszeralsó. Az egy retardált barom. Pár hete felrobbantottak az akkori társával egy épületet, két napja leszerelt magában egy fegyveres osztagot, és még meleg eset, mert ma történt, hogy egy fószert intenzívre küldött miután az elszórt pár golyót.

 Berúgtam az ajtót. Bár az alap esetben kifelé nyílt volna. A zsaluk megadták magukat, így az féloldalasan csüngött le. AK egyből egy asztal mögé vetődött, ám egy magas, hozzám hasonló felépítésű, fekete hajú és barna szemű ember csak elvigyorodott. Nem volt kétséges, ő az a bizonyos Dante aki miatt most bejöttem.

 - Látom a módszereid nem sokat változtak – nyújtotta jobbját. Egykedvűen léptem el mellette, megcélozva a kávéfőzőt. – És a modorod se – tette hozzá fanyarul.

 Eközben töltöttem két jó csészével, s intettem Rebechának, hogy jöjjön. Szokásomhoz híven ledobtam magam a székembe és hintázni kezdtem, míg a nő az asztalom sarkán foglalt helyet. Sokat sejtető pillantásokat váltottunk, mondhatni így kommunikáltunk egymással.

 - Vagy mégis – mondta Jobson mikor látta hogy előzékenyen odaadom társamnak a másik pohár kávét, és addig nem iszok, míg ő nem kortyolt belőle.

 Továbbra is némán bámultam Becha szemeibe. Nem jégkékek voltak, tévedtem korábban. Sokkal inkább meleg, bár a jéghez nagyon hasonló tengerkékek. Törődés és kíváncsiság sugárzott belőlük. Ez lehetett az a pont, ahol ismét közelebb éreztem magamhoz egy kicsivel.

 Belement a játékba ő is, néma mosolyra húzott ajkakkal – milyen csábító ajkakkal – veszett el valahol az én szemeimben. Vagy a homlokomon.

 - Úgy. Szóval most meg vagy sértődve? – bújt elő az asztal mögül főnökünk, s lassan Anderson mögé húzódott. Meglehetősen jó taktikával: előbb Dante háta mögé, aztán a társam mögé, s most onnan acsarkodott. – Az az ember perelhet is minket rendőrségi brutalitásért ugye tudod? Ha megteszi, nem tartom a hátam megint miattad. Eleget rúgták már szét az én seggem, rúgják most a tiéd is.

 Visszadöntöttem a székem, s mint egy „véletlenül” meglöktem Rebechát, akinek minő véletlen, még gőzölgő kávéja teljes egészében ráfröccsent AK fejére és mellére. Égszakító vinnyogásba kezdett, s a földön hempergőzött kínjában.

 - Meleg? – kérdeztem vigyorogva.

 Fülemnek oly zengzetes szitkokat szórva kiabált velem. Pontosabban hadarta egymás után a káromlásokat, s ami meglepett, hogy ezen a téren legalább van olyan művelt és eredeti, hogy nem ismétel szavakat.  Elégtételt éreztem az elmúlt pár napért, bár közel sem akkorát, amekkorát akartam.

 - Miss Anderson! – tajtékzott. – Segítsen kérem! - Rebecha se aprózta el, megkereste a felmosó vedret, s teljes – barna színű – tartalmát ráöntötte. Az ázott mókus már nem is vörös, hanem lila fejjel állt fel. Torz arca engem bámult vádlón. – Dante úr beszélni akar veled – morogta, majd sarkon fordult és benyargalt az irodájába.

 Őszinte sajnálatomra csak páran voltak még bent az irodában rajtunk kívül, nem az egész csapat, de a hírek itt is úgy terjednek mint olajon a tűz.

 Felálltam, odaléptem társam mellé, s magamhoz szorítottam.

 - Köszönöm – suttogtam a fülébe. Megérdemelte, hiszen nélküle nem tudtam volna kiakasztani AKt.

 - Nincs mit – súgta vissza, majd el is lökött magától, mintha csak meglepődött és lassan kapcsolt volna. A színművet színpadias és szépen szóló pofonja tette teljessé. – Ilyet ne csinálj még egyszer ha élni akarsz – tette hozzá.

 - Ha kiszórakoztátok magatokat örülnék ha rám is idefigyelnétek kicsit – vetette közbe Dante mielőtt még visszavághattam volna. Újra elfoglaltuk helyünket, s intettem neki, hogy mondja mit akar, majd az utca bámulásába vesztem. – Altemor itt tűnt fel. Úgy tudjuk hogy egy magát Barathustrának hívó alvilági személy megbízásából jött ide. A forrásunk még azt is elárulta, hogy egy fekete Toyota Suprával furikázik barátunk. Mást egyelőre nem tudunk róla, még a célpontját sem. A megbízója kiléte ismeretlen, így okkal feltételezhetjük, hogy álnevet használ.

 - Naná. Ki hívná magát Barathustrának? – jegyeztem meg.

 - Ki hívná magát Jerichónak? – kérdett vissza, majd folytatta. – Azért jöttem ide mert kell valaki aki ismeri a várost. Egy civil zsaru ideális erre a feladatra, mert nektek nem fix a járőrvonalatok. Az egyik ember te lennél Jericho, a másik meg Cole. Megfelel?

 - Nem.

 A bennlévők ledermedtek. Hogy én nem akarok Cole mellé visszakerülni? Hogy nem akarok újra vele dolgozni? Nem mintha nem akartam volna, de na. Kell egy kis feszültség mindig.

 - Akkor?

 - Egyrészt jövő héten szabim van, másrészt meg ezt a nőt kérem. Rebecha Anderson a gyogyósoktól jött át, így van tapasztalata az elmeroggyantakkal. És ha egy tolvaj képes az őt üldöző rendőrt hívogatni az elég gyanús nekem. Talán a viselkedéséből ki tud majd deríteni egy-két dolgot.

 Karba fontam kezem, s néztem az eredményt. Társaim megdöbbentek, Dante azonban elvigyorodott amolyan „tudom mit tettél tegnap éjjel” vigyorral. Nem zavartattam magam.

 - Akkor ez esetben azonnal kérlek is ki titeket. Ez elhúzódhat egy darabig, de hétfőtől már az én felügyeletem alatt dolgoztok, mert szarok a szabidra. A hétvégét használjátok ki és pihenjétek ki a fáradalmakat. Minden jót – intett még hátra a válla felett.

 - Hé! – kiáltott utána Anderson. – Még nem mondtam hogy benne vagyok.

 Dante csak oldalt fordította a fejét, hogy profilból lássuk a vigyorát. Felemeltem neki előzékenyen a középső ujjam jobb kezemen, hogy még barátibb kapcsolat alakuljon ki közöttünk.

 - Ha nem jönnél, Gérard nem téged kért volna hanem Colet.

 Oké. Rebecha értetlenül pislogott a becsapódó ajtóra, nekem pedig felforrt az agyvizem és kedvem lett volna egy egész asztalt Jobson után vágni.

 Cliveland is kimerészkedett az irodájából. Kétséget kizáróan az ajtóra, talán a kulcslyukra tapasztott füllel hallgatta, hogy mégis mit akar Dante tőlünk. Nem bírta ki, ha valamiről nem tud aminek köze lehet az előléptetéséhez. Ha elkapjuk a tolvajt, minden bizonnyal előjön majd azzal, hogy az ő képzésének köszönhetem én is, és Anderson is a képzésünket hátha előléptetik. Őt.

 Ettől függetlenül berágtam Dantéra, mert jól tudta, hogy mióta otthagytam a TE-t a valódi nevem tabu. A főnök is csak azért tudta, mert az aktámon rajta van.

 Felkaptam a dzsekim és lerobogtam az autóhoz, majd mikor Becha beszállt, megvártam kivételesen míg kitámasztja magát, aztán normális sofőr módjára elindultam. Gyilkos pillantásokat kaptam cserébe, csakhogy mikor ellazult a lovak közé csaptam, így előbb a támláját tarkózta le, aztán a kesztyűtartót homlokolta össze.

 - Hülye barom! – sikította, én pedig elvigyorodtam.

 - Valamit valamiért – dünnyögtem. – Na mit szólsz? Benne vagy?

 - Miben? – Komolyan mondom, a nők néha totál nem tudják követni a szálakat, és még ők büszkék a megosztott figyelmükre meg minden ilyesmire. Fejem a kormányra ejtettem, ami újabb hisztérikát váltott ki nála. Péntek délutáni forgalomban talán tényleg nem a legjobb ötlet, de riadtan rántott vissza róla. – Benne vagyok, amennyiben nem te fogsz vezetni.

 - Ne aggódj – mosolyogtam továbbra is modelleket megszégyenítő kitartással. – Dante milliószor brutálabb sofőr mint én. Te hátul ülsz majd a BMW-ben.

 - Izomautóval kerget egy tolvajt?

 - Nem figyeltél. Fekete Suprával jár az emberünk. Valószínűleg veszett sofőr ha eddig nem kapták el. Abban az esetben pedig egy ilyen csotrogánnyal nem lesz…

 A mondatom nem fejezhettem be, mert az én oldalamról csúnyán belénk jött egy másik kocsi. A légzsák pofon vágott, majd én tarkóztam le a támlát, végül a kormányt fejeltem le. Ez pár másodperces leállást eredményezett a tudatomnál, éppen eleget ahhoz, hogy kirángassanak a törött verdából mindkettőnket, és fegyvert nyomjanak Becha fejéhez.

 - Nocsak Jericho. Nem voltál túl kedves a minap a főnök fiához.

 Mikor felemeltem a fejem, ketten tartottak a hónom alatt, egy meg szemben állt velem, és akkor jutott el a tudatomig a negyedik is, mikor körbenéztem – bosszúságomra ő volt az, aki stukkerrel játszott Anderson fejénél.

 Végigmértem az atléta alkatú embert, aki sötétszürke zakóban, ingben és nyakkendőben állt előttem. Keleti módon húzott szeme volt, de a bőre inkább barnásabb, talán sokat napozik. Aztán rájöttem, miért olyan a szeme. Hosszú, egyenes haját hátul szorosan egybefogta, hogy látszon a kismillió füldísze.

- Szia Pete. Nem fáj a fejed?

 Válaszul hasba öklözött, majd arcon. Naná hogy ráharaptam a nyelvemre, ami vérezni kezdett. Tanulság: ne provokálj ha beszéd közben megüthetnek.

 - Kösz, a mai napból ez hiányzott már csak – Kisebb adag vért köptem gondosan vasalt, szürke ruhájára, úgy, hogy mindenre jusson. A zakója, a nadrágja, az inge, a nyakkendője, az arca, de még a cipője is csupa vér lett. Kisebb elégtétel a következő pár pofon előtt. – Morena nem mer maga jönni? A csicskásait ugráltatja? – kötözködtem tovább, s átkoztam az eget, hogy miért az iparnegyedbe jöttem, ahol ilyenkor már a madár se jár, ráadásul ezek a barmok voltak annyira okosak, hogy behúzzanak egy sikátorba.

 - A főnök nem szereti ha kötözködnek vele. Márpedig ha a fiába kötsz bele, akkor őbelé kötsz érted? – kígyószerűen sziszegős hang. Idegesített, és elkapott az érzés, hogy át kell rendeznem a fejét. Mert miért ne? És mert ez a mocsok is sittre való. – Szeretnénk ha visszaadnád amit kivettél az autóból. Eredeti darab, és úgy az igazi, ha minden darabja az eredeti. – Kb. Minden szóra jutott egy a bordáimra, fejemre – ami kezdett bucivá nőni -, vagy a gyomromra, esetleg combon rúgott.

 - A másik nadrágomban maradt – néztem fel. – A feleségem meg kimosta.

 Naná hogy megtette a hatását. Pete elnézett Becha felé, az őt tartó fószer pedig valószínűleg figyelmetlen volt, mert szinte abban a szent pillanatban felordított, s hallottam, hogy a fegyvere is jó messze csattan.

Több se kellett, összeszedtem én is megmaradt erőmet, s előredőlve az alacsonyabbik smasszerom tarkón sarkaltam, aki a sokktól elengedte bal kezem minek következtében ahogy feljöttem magamhoz tudtam rántani a másikat, s telibe fejelni. Talán nem a legjobb ötlet volt, mivel Pete leginkább azt a tagom sorozta, így fájt. Nem kicsit, nagyon.

 Mindenesetre Anderson gyorsan végzett a mandrójával, majd jött segíteni. Elbíbelődött a tarkón rúgott emberrel, míg én hibernáltam a másikat, majd Pete felé fordultam.

 - Jericho – kezdte. Leolvashattam az arcáról, hogy kezdte megérteni: nem a jó emberrel kötözködik. – Én csak… Én… Parancs…

 - Jericho, mert ha ölni kell, én jobban ölök. Ha törni, jobban török. Ha lőni, jobban lövök. Mindezt temérdek vérrel. De nem tolerálom ha valaki azoknak a homlokához nyom pisztolyt, akik mellettem vannak Pete.

 Elkaptam a két vállát, s őt is lefejeltem. Újfent emlékeztettem magam, hogy hülye vagyok hogy ezt csinálom. Gyomron vágtam, majd fejbe térdeltem, s ahogy esett hátra, elkaptam fél kézzel a lábát, másikkal úgy mellbe vágtam, hogy visszapattant az aszfaltról.

 Még folytattam volna, de valaki átölelt hátulról. Pár napja még azon gondolkodtam, hogy elég jó-e a nő ahhoz, hogy lezúzzon, ha ilyen módon túlpörögnék. Elég gyors e, elég erős e. Aztán leálltam. Nem kellett azoknak lennie, egyszerűen le tudott állítani azzal, hogy ott van.

 - Szólj a csuhásoknak hogy kaparják őket össze.

 - Minden okés?

 - Persze. Csak szerezz nekem egy vizes roncsot. Vagymi rongyot.

 Nem fordultam meg. Szegény nő tuti idegbajt kapott volna a fejem láttán, elvégre Arnold Morena nem tudom hanyadik és melyik oldali kezét, lényeg hogy egyik stabil emberét is megijesztettem.

 A későbbiekben is próbáltam kerülni Anderson tekintetét, mert azért szépen szét volt dagadva a fejem. A kékek is tettek csípős megjegyzéseket rám, meg hogy így helyben hagytak. Idegesített, de reméltem, hogy legalább Rebecha tudatáig eljutott, hogy csak miatta hagytam magam laposra veretni.

 Műszak végén visszadöcögtem a ripityom kocsival a yard elé.

 - Jericho – fordított két kézzel maga felé. Egy pillanatra ledermedt rajtam és én is rajta hogy magát hibáztatja. Megrázta a fejét, majd folytatta: - Colenak már szóltam, de átjönnél te is holnap? Vettem pár bútort amit kihoznak holnap, és magamban nem tudnám bepakolni.

 - Két feltétellel – löktem cigit a számba, mert eszembe jutott mit hiányoltam mióta Dante miatt bejöttünk még korábban. Láttam a nőn, hogy meg is ijed picit, meg hogy valami retardáltságra számít megint. – Az egyik – tettem jobb kezem az arcárára – hogy lesz sör és pizza. – Bólintott, így feltettem bal kezem is az arcára: - A másik, hogy szólíthassalak Bechának.

 Hatalmas sóhaj hagyta el az arcát, és tuti, hogy valami másra is számított még tőlem, de láttam hogy fent mindenki minket bámul az ablakokból, így miután lassan bólintott elmosolyodtam, és megkérdeztem mikorra menjek.

 Otthon aztán zuhany, még egy zuhany, rántotta Néróval, majd még egy zuhany, és a veréstől fáradtan alvás. Ezúttal nem volt gond vele.