Jericho 5.: Nászutasok

 Valahogy csak sikerült elaludnom az éjjel. Pár napja már itt vagyok ebben a városban, de nehéz hozzászokni, hogy nem a saját ágyamban aludhatok. Na mindegy, ez nem olyan fontos. Sokkal inkább az, ahogy ma ébresztettek.

 Szokásomhoz híven egy boxerben aludtam az ágyamban. Olyan reggel tizenegy lehetett, amikor hangos csörömpölésre ébredtem, meg arra, hogy leesek az ágyról, ami mellettem van és szintén zuhan. Kellemesen kivágtak az ablakon ágyastól. Oké, nem itt kezdődik a probléma. Hanem ott, hogy ez egy drága féle franciaágy, én meg fél szárnnyal rendelkezek.

 Felment kicsit a pumpám, s kitártam a fél szárnyam, a képességem használva pedig kreáltam magamnak egy másikat is. Ezzel először próbálkoztam, így nem bíztam működésének sikerében. Az első pár csapás nem is akart menni még, de hát hosszú az út a huszonharmadikról a földig. Így mégis sikerült, s az ágyat is fogtam a támlájánál. Aztán egy ingerült lendítéssel átdobtam a szemben lévő bérház tetejére, visszaemelkedtem a szobámba, s körbenéztem.

 Nem kerestek semmit se. Jöttek, kivágtak az ablakon, és mentek. Hát nem baráti? Szóltak hogy tudnak rólam. Bambán vigyorogtam ezen, mikor bejött a recepciós. Nem kérdett, ezek szerint tudatában volt annak, hogy ilyesmik előfordulhatnak. Elővette mobilját és beszélgetni kezdett, én meg ruhát kajtattam a szekrényben. Kicsit feszélyezve éreztem magam egy szál alsóban, és ki tudja kiket hívott az fel, meg kik néznek még be a tárt ajtón.

 Fél óra sem telt bele, és én épp kávét szürcsölgettem, mikor befutott Reconius és Dante. Integettem nekik, és az asztalra mutattam, amin még ott volt két pohárban a langyos kávé nekik is.

 - Jó reggelt – köszöntem vidáman. Nem vártam meg hogy kérdezzenek, belefogtam. – Arra keltem, hogy repülök. Ki az ablakon, ágyastól. Gondolom ez figyelmeztetés volt pár baráttól, hogy tudnak rólam, és jobb ha ezúttal nem csinálok semmi olyat, ami nekik keresztbe tenne. Kedves gesztus, ha engem kérdeztek.

 - Túl könnyen veszed – rótt meg Recon. – Meg is ölhettek volna álmodban.

 - De nem tették – feleltem. – Nem akarnak kikezdeni a nazekanokkal, csak figyelmeztetnek minket, hogy maradjunk veszteg, és hogy semmi keresnivalónk ebben a városban. Azt, hogy démonidok vagy angelidek voltak-e nem tudom. Még az is előfordulhat, hogy is-is. Minden esetre mostantól óvatosabbnak kell lennünk. Ha volt képük velem kibaszni akkor elég bátrak lehetnek.

 Dante csak csendben ült, és gondolkodott. Nem látszott arcán semmiféle érzelem, bár ezt már megszoktam. Ritkán mutat ki érzelmeket, vagy egyáltalán fejez ki bármit is. Csendben felállt, és intett társának, hogy menjen ő is.

 - Melléd osztunk valakit, mindenki párban fog járni. Két kettes, és egy hármas csoport. Még ma összeálltok és összeköltöztök egy másik szállodában, mint házaspár üzleti úton. – Nem rossz rögtönzés. Ellentmondásnak se nagyon volt helye. De éreztem, hogy még nincs vége. – És Cloud. Ha lehet ne kezdj magánakciókba. Megváltoztak a dolgok akkor amikor elvertek. A démonoidok rájöttek, hogy vannak nazekanok, akiknél magukban is erősebbek, nem kell túlerő. Vigyázz arra aki jön melléd.

 Rossz előérzetem támadt a kijelentésétől, s tudtam, hogy ő már tudja kit küld mellém. A kérdés már csak részemről volt nyitott, mégpedig olyan szintig, hogy mennyire fog az agyamra menni az a bizonyos valaki a maradék négyből. Mert ugye Recon őmellette marad, Hamont meg van annyi esze, hogy nem teszi mellém egyrészt a nézeteltérésünk miatt, másrészt az abból fakadó pusztítás miatt.

 Váratlan düh lobbant fel bennem a gondolatra is, hogy vele kelljen dolgoznom, s beszakítottam egy egyenessel a falat.

 Magamban maradtam, és a három nő közül az egyik lesz mellettem. Ha már friss házasok vagyunk, tuti nem a férfit teszi mellém. Csak nem állítana be meleg házaspárnak minket. Vagy mégis? Tőle kitelik. Pusztán szívatásból. De nem, abból jó nem fakadna. Azt meg nem kockáztatja meg. Túlságosan is szeret ahhoz biztosra menni.

 Összepakoltam és lementem a recepcióra kijelentkezni. Akkor csörrent meg a telefonom is. Szólt az Across the Line a Linkin Parktól, s kérdő tekintetek közepette vállat vontam. Majd felveszem ha akarom. Ha lesz kedvem. Vagy még akkor se.

 Taxit rendeltem, és mikor az megjött elindultam Jobson irodájába. Amíg ki nem találja kivel és melyik szállodába megyek, addig ott is elcsövezhetek. Békében, kávéval, és ha még csendben nem is, de legalább nyugton. Út közben ha már nem reggeliztem a szállodában rendeltem magamnak két hambit és egy gyrost az irodába. Hogy szép legyen minden, mindezt Dante számlájára. Ezt az egészet megúszhattam volna, ha nem rángat ide, a minimum hogy fizeti a kajám.

 Felmentem az irodába, s a pár nappal korábban kipécézett asztal mellé löktem tatyóm, majd kávét főztem és a székbe dobtam magam várva a kajám. Az fél óra múlva meg is érkezett.

 A második hambit toltam lefelé a torkomon kényelmes, ráérős tempóban, mikor befutott Rebecha is. Odajött, felült az asztal sarkára, s elvette a gyrost. Nem orroltam rá érte, azzal már lehet nem bírtam volna. Néma csendben eszegettünk, majd végeztével cigit lökött mindkettőnk szájába, s elment megmelegíteni két csésze hideg kávét. Az irodista srác egyből a gépe mögé bújt amint megjelent a nő, s onnan figyelt félve. Nem mert szólni semmiért se, csak folytatta dolgát mintha ott sem lennénk.

 - Hallon nehézkesen keltél – törte meg a csendet végül a nő.

 - Egy kiadós zuhanás jobb mint egy liter kávé – vigyorogtam. – Hallottad már a hírt hogy házas leszek?

 - Nocsak? Ki a szerencsés? És mikor adnak titeket össze? – nevetett ő is. Kacaja csilingelő harangokra emlékeztetett.

 - Nem’tom még. Dante csak annyit mondott, hogy még ma esküszök és megyek egy szállodába frissházasként. Szóval a három hapi nem jöhet szóba.

 - Pedig egy hete még elég meleg volt a hangulat. Mindenáron pasit akartál társnak. – Csipkelődése ezúttal inkább játékos volt, mint sem akadékoskodó. Mégse válaszoltam, csak lehajtottam a fejem az asztalra miután elnyomtam a csikket. – Minden rendben? – kérdezte.

 Most helyén való volt a kérdés. Sorolni akartam volna neki, hogy mi nincs rendben. Hamon, Barathustra, hogy megint nazekanok dolgába kevertek, a reggeli ébresztőm, meg még sok minden. Mégse tettem.

 - Nehezen indul a napom. – Megcsörrent telefonom, melybe Dante hangja szólt bele, s röviden tájékoztatott a szituációról, és arról, hogy a garázsban vár egy motor is, mivel a sajátom nem hozhattam el otthonról egy repülőn. – Gratulálok – emeltem fel a fejem, mivel a hívást is fejjel az asztalon bonyolítottam le. – Mostantól hivatalosan is Missis Sullivan lettél. Gérard Sullivan felesége, azaz az enyém.

 Meglepettségében leejtette a csészéjét, ami ezer darabra tört. A titkársrácra néztem, s biccentettem neki, hogy takarítsa fel.

 Rebecha meg közben azt se tudta hova legyen. Nem tehettem túl nagy benyomást rá, nem is kedvelhetett igazán – igaz, erre se adtam neki okot -, és most összezárják velem.

 Hebegni tudott csak, míg leráncigáltam a garázsba, s felpakoltam a motorra a cuccaimmal együtt, majd elhajtottunk a megadott szállodába. Naná hogy nászutas lakosztályt kellett kivenni. Mi mást? De hát a látszat kedvéért bármit.

 Jófej voltam ismét: Andersonnak átengedtem a bazi nagy, és puha ágyat, én meg a kanapén rendezkedtem be, majd a még mindig fehér lányt otthagytam. Azt hiszem nem egészen így képzelte el a házasság és a nászút dolgot. Minden esetre engem szórakoztatott a helyzet, és örültem, hogy nem a másik kettővel tettek össze.

Lent motorra ültem, és száguldoztam kicsit a városban. Próbáltam memorizálni a változásokat, az új utcákat, egyebeket. Közben gondolkodtam.

 A többiek nem tudnak arról, hogy képes vagyok magamnak szárnyat kreálni, ezért kaptam a motort. Gyors, elfér az autók között, így a forgalom se nagyon zavar, és otthon is motorral közlekedtem. Tudják, hogy figyelmeztetés volt a démonidok részéről felém, hogy szálljak le róluk, és meg se próbáljak bajt kavarni az az ébresztés. A démonidok viszont nem tudják, hogy én meg pont arra készülök, de ezúttal nem magamban.

 Tombolásom tizenhét éve számtalan fentit és lentit küldött haza, java részük még nem jött vissza. Viszont kifogyhatatlan tárházat mutattak fajzatokból, és megerősödhettek, ha ilyen nyíltan mernek belém kötni. Csoda hogy most nem szálltak még rám így egyedül.

 De nem csak ők erősödtek, hanem én is, és nem csak ők lettek többen, de én se magamban vagyok ezúttal.

 Lehordtam magam, amiért ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, csak másképp, de folyamatosan. Terelvén a figyelmem a Suprás gyerekre gondoltam. Oké, Jobson megmondta, hogy Altemor olyannal utazik, de Supra se egy mászkál az utcákon, és a srác is kedves volt velem. Talán ő is zsaru, Dante egyik beosztottja vagy ilyesmi.

 És még ha Altemor is lett volna az a kölyök, nem láttam szándékot nála arra, hogy keresztbe tegyen nekem. Na jó, szívesen felképeltem volna azért a húzásáért amit otthont tett Sly házánál, de attól eltekintve semmi bajom nem volt vele.

 Észre se vettem, de egy másik motor is mellém zárkózott. Nagyon elmélyülhettem a gondolataimban. Vagy csak koffeinhiány? Inkább előbbi, mert utóbbiból vittem eleget a szervezetembe.

 Versenyezgettünk, előzgettünk, hol egyikünk vezette a másikat, hol fordítva. Egészen jól éreztem magam, aztán kiértünk a városból, s intett a másik, hogy húzódjak le. Úgy tettem, s ő is megállt pár méterrel mögöttem.

 Levettem a sisakom, s úgy tettem mintha bíbelődnék picit valamivel, míg a másik elrendezte magát. Mikor hallottam közeledni, ledöccentettem járgányom, s leszálltam én is felé fordulva.

 Nő. Jó ez feltűnhetett volna már, mert a dzseki másként domborodott rajta. Haja fekete, egy-két színes tinccsel. Barna, boci szemek. Tuti sok embert vett már rá egy-két dologra azokkal a szemekkel. Kellemes arca volt, meg kell hagyni. Aztán feltűnt az is, hogy ez nem ember.

 - Miért is lenne egy jó napom? – sóhajtottam. – Mit akarsz? – kérdeztem kicsit mogorván.

 - Igaz amit Alen mondott rólad. Bár ő se volt sokkal kedvesebb hozzám korábban… - elgondolkodott. Nem vettem észre bárminemű szándékot arra, hogy bántalmazni akarna. Bár ez a démonoidoknál egyik pillanatról a másikra változhatott. – Azért küldtek, hogy szóljak neked. Alen Chain megbízott, hogy kövesselek és adjam át neked az üzenetét, miszerint holnap dél körül vár azokon a bizonyos tetőkön. Már amennyiben te Jericho vagy.

 - Jericho, Cloud, amelyik tetszik – feleltem szárazon. – De miért egy démoniddal üzenget a főnököd?

 - Nem minden démonidnak tetszik az, amit Barathustra csinál. – Felém nyújtotta a kezét. – Elaine Cassidy. – Elfogadtam a jobbját. Talán évek óta az elsőt. – A megbízóm különös tekintettel van az egyensúly fennmaradása, és a fajtád túlélése iránt is.

 - Nocsak. Egy démonid, aki nem rühelli a nazekanokat.

 - Alen volt, hogy vállvetve küzdött fehérekkel, feketékkel és félvérekkel is. A történtekre azon kevesek emlékeznek csak, akik ott voltak végig mellette. Tudom ki vagy Jericho, és megértem, hogy miért vonultál el tizenhét évre. Örülök hogy nem ellened kell lennem.

 Megfordult, s szó nélkül elhajtott a város felé otthagyva engem kételyek és kérdések között.

 Tököm, pöcsöm tele volt már a nappal. Pedig még dél is alig múlt el. Először kihajítanak egy ablakon, aztán házasítanak és most még egy démonid is ugráltat. Vagy a főnöke, ami nagy valószínűséggel szintén démonid. Mi a franc folyhat itt.

 Felhívtam Dantét, hátha esetleg tud valamit arról a bizonyos Alen Chainről. Nem tudott valamire való választ adni. „Egy gazdag, és befolyásos alak.” Hát, mondhatom, ezzel baromi sokra megyek.

Inkább visszahajtottam a szállodába. Természetesen küldettem fel kaját. Nem tudtam Becha mit szeret meg mit nem, így volt benne hideg- és vegatál is, és természetesen az elmaradhatatlan hús szerénységemnek.  Mivel nászutasoknak voltunk bejelentve, választhattam lőrét is mellé: pezsgő vagy bor. Nem apróztam el - úgyis Jobson fizet mindent -, mindkettőből kértem két-két üveggel.

 Fent Becha nem kérdezte merre jártam. Demonstráltam neki nem egyszer a múlt héten, hogy tudok magamra vigyázni. Egy törölköző volt rajta, minden bizonnyal zuhanyozott, vagy ahhoz készülődött. Betoppantamkor kicsit szorosabbra húzta a kendőt, s megnézte nem-e esik le véletlenül.

 Vállat vontam, majd ledobtam magam az ágyra, hassal. Rugózott. Nagy felfedezés tudom, de jól esett csak úgy hasalni. Hallottam, ahogy a fürdőben megered a víz, s gondolataim akaratlanul is a nőre terelődtek.  Fejem makacsul őrizte az első napunkon szerzett lenyomat emlékét, s képzeletem játszani kezdett, hogy vajon mit rejthet még az a törölköző, ami az imént rajta volt.

 Közbe meghozták a kaját, s fel kellett tápászkodnom kényelmes helyzetemből. Betoltam a kocsit, adtam borravalót a srácnak, majd visszazuhantam az ágyra. Önkéntelenül elmosolyodtam, s örültem neki, hogy bár gondolataim nem helyénvalóak, legalább nem más járt a fejemben.

 Nagy vártatva lépett csak ki a nő a fürdőből, s félálmomból finoman felrázott.

 - Aranyos hogy rendeltél vacsit. Mehetsz zuhanyozni ha akarsz.

 Ennyit mondott, se többet se kevesebbet. Mivel semmi dolgom nem volt, míg Dante másként nem rendelkezik, bevettem magam én is a tus alá. Aztán egy törölközővel a derekamon mutattam meg magam neki én is. Ha már ő beindította az én fantáziám, legalább hátha beindítom én is az övét. Úgy kevésbé lenne bűntudatom. Végig is mért, szeme elidőzött egy-egy hegen.

 Miután kajáztunk, mindketten olvasni kezdtünk jobb híján. Hiányozni kezdett Néró, és egy jó sör. Mivel ez így tarthatatlannak bizonyult, odamentem a büfékocsihoz, s felbontottam a behűtött pezsgőt. Töltöttem egy-egy pohárral, majd leültem Anderson ágya szélére s felé nyújtottam az egyik poharat.

 - Szokatlanul kedves vagy ma – fogadta el a pezsgőt.

 - Te meg szokatlanul alulöltözött.

 - Mégse. Attól hogy nászutasok vagyunk, még nem kell meg is döntened.

 - Ki mondta hogy meg akarom tenni? De te se tagadhatod hogy nem jutott eszedbe ilyesmi – csipkelődtem.

 - Akkor azt mondtad, hogy Jericho, mert ha ölni kell te jobban ölsz. De a város nevét vetted fel amit elpusztítottatok. Miért?

 Fellendültem mellőle, s letettem poharam benne érintetlenül a nedűvel a dohányzó asztalkára. Nem ide akartam kilyukadni, az tuti. De ha már rákérdett, és össze voltunk zárva, természetes hogy többet akart megtudni rólam, mint amit látott és addig tudott. Elég sokat elmondtak neki arról hogy miket tettem régen, de ezek szerint tudásszomja nagyobb volt.

 Aztán így szóltam:

 - Jericho, egy kisváros volt tele élettel. Mindig is szerettem a vidám helyeket amik pezsegtek és az a kisváros olyan volt. Ám dühöngésem, mint már tudod, felhívta rám a figyelmet s Barathustra ellen kellett kiállnom. Tébolyodott ámokfutásomban nem néztem mi áll előttem, ki van mellettem, csak a célt láttam: minél többet elpusztítani belőlük. A városban alig éltek olyanok, akik nem emberek. Azok is az ő védelmükre keltek. Fehérek, feketék, félvérek, mind. Már félig elpusztult a település mikor egy kisgyerek került az utamba s már a halálos csapásra emeltem a kezem, mikor észhez tértem. Leengedtem a karom, s elküldtem a gyereket. Ám akkor mivel figyelmem kihagyott ellenfelem lecsapott rám. Fájt elveszíteni a jobb szárnyam, a fehéret, s azóta nehezebb is kontrollálni a dühöm mint az Petenél vagy annál az uzizó családapánál is láthattad. Azért Jericho, hogy emlékezzek hova vezet a féktelen düh és pusztítás.

 - De leálltál mindkétszer, mielőtt öltél volna.

 - Nem magamtól – feleltem. Kételyek között hagytam ott, vállamra kapva bőrdzsekim, s kiviharzottam.

 Megint olyan emlékek kerültek elő, amiket el akartam temetni. Ám ezúttal nem szomorú lettem. Na jó, részen az is, de ezúttal önnön magam iránt érzett gyűlöletem és dühöm volt a hatalmasabb.

 Nem mentem messzire, épp a környéken motorozgattam csak, hogy ha véletlen valami gyanúsat érzékelek Becha környékén meg tudjam védeni. Nem voltam tisztában a nővel és képességeivel, bár abban biztos voltam, hogy meg tudja magát védeni – ideig-óráig.

 Én is ideig-óráig voltam csak kint, éppen míg kiszellőzött a fejem, lehiggadtam, s elütötte éjfélt is az óra. Teljesen elvesztettem az időérzékem, azt hittem éppen egy órája hogy sötét van, mert alkonyatkor jöttem ki.  Így tavasszal az még nyolc óra környéke volt.

 Mit volt mit tenni, csendben felosontam a szobánkba, még nagyobb csendben a kanapéhoz surrantam, s lefeküdtem én is aludni.