Jericho 4.: Régi ismerősök

 Hát, hogy túl kellemes lett volna a hétvége, azt nem mondanám. Üres tekintettel bámulok kifelé a taxi ablakán, és a tükörképemről csúfondárosan néz vissza rám egy ragtapasz. Igen, egy kibaszott ragtapasz.

 No az úgy volt, hogy ahogy ígértem, elmentem Rebechához bútort pakolni. Jól is indult minden. Motorra ugrottam, elmentem nála, ahol már Cole kocsija ott állt. Aztán kiderült, hogy szekrényt kell pakolni. Ezzel még nem is lett volna gond, egy sör után készek voltunk a tervvel: az ajtóban a fordulást nem tudtuk volna megoldani, így az ablakon kellett beügyeskedni. Éljenek a szállító cégek. Kihozták, letették az udvaron az alkalmatosságot, és otthagyták. Tehát elkezdtük a hadműveletet, csakhogy barátom túl nagyot lökött a szekrényen, mikor betettük az ablakon, és az a lendülettől rám dőlt, jól homlokon vert, amitől az említett fejtájék kicsattant és felduzzadt. Erre a nő (ki más?) bepánikolt és egyből minden szarságot rányomott ami csíp, mar, nyomorúságot és egyéb kínlódást okoz. Ennek örömére este berúgtam, feledendő a fájdalmakat és minden egyebet. Naná hogy nem magamban, Cole is velem tartott. Bár a felesége nem nagyon örült tervezetünknek, de elmagyaráztuk, hogy valószínű hogy jó ideig nem találkozunk egymással így muszáj.  Természetesen sikerült összetörni magam, mert Néró láb alá mászott, és nem akartam rálépni, tehát lementem majdnem spárgába, de előbb eldőltem hála az égnek. Vagy nem, mert ismét bevertem a fejem egy asztal lábába, ráadásul ott, ahol korábban a szekrény miatt kicsattant a homlokom.

 Tehát így telt a szombatom, a vasárnap pedig másnapos pakolászással, és a sebeim nyalogatásával most pedig Saranith utcáit rójuk egy kocsival a meglehetősen borongós időjárásban.

 - Jericho? Jericho figyelsz?

 Anderson közben biztos magyarázott valamit, míg én kifelé bámultam az ismerős város ismerős utcáira. Nem sok dolog változott. Néhány butik bezárt, újabbak, másabbak nyíltak helyettük. És több lett a lámpa.  Átkozott lámpák. Mind valami ördögi elme teremtményei. És átkozottak legyenek azok is, akik kitalálják, hogy egy százméteres utcára tíz méterenként lámpa kell.

 - Jericho – bökött vállba a nő, mert észrevette, hogy nagyon elkalandoztam. – Dante küldött pár anyagot azokat próbálom magyarázni neked a tolvajról. Azt hittem jobban érdekel ez az egész.

 - Nem Altemor miatt vagyunk itt. Vele egyedül szórakozik, én más miatt kellek neki. Ahogy te is. Tudta hogy téged akarlak majd hozni Colera meg a feleségére való tekintettel, és tudta azt is, hogy piszchozsaru vagy. Nem lepne meg, ha ő rendezte volna az egész múlthetet meg. Természetesen a szerdától. Majd ha odaértünk úgyis kitálal előbb-utóbb. Addig hagyj békén.

 Végig kifelé bámultam. Az eső megnyugtatott, az illata, a hangja, még ha vihar volt akkor is. A villámok tűnékenysége, vagy a dörgések ereje, melyek akár épületeket ráztak meg.

 - Még mindig túl bunkó vagy. – Megrovónak akart tűnni, de ott lapult a hangjában a lenyűgözöttség is.  Minden bizonnyal ő is tudott Dantéról. Talán korábban már dolgoztak együtt. Csak tudnám miért ver velük a sors. Vagy a karma. Akármi. Mindegyik bekaphatja.

 És igen, egy jó hosszú autókázás után megérkeztünk Jobson irodájához. Az ő csapata külön épületet kapott. Dante sikerei miatt. Igaz Altemor eléggé beporolta fényes pajzsukat. Majd megoldják. Megint elkapják, és akkor minden flottul megy majd, amíg meg nem lóg. Két, talán három nap alatt.

 A hatemeletes tömb azonban semmit nem változott. Ugyanolyan sárgás színe volt, az ablakait fehér függöny takarta, és az ébenfekete ajtók sem mutattak változást, vagy arra való bárminemű hajlamot.

 Megálltunk az épület előtt és kiszálltunk. A csomagjainkat Jobson elrendezte, a szállásunkra vitette, így nyugodtan indultunk meg azon a pár méteren, amit még meg kellett tenni a járdán.

 „Otthon, édes… és büdös otthon” gondoltam magamban, amikor is:

 - Jericho vigyázz tűzcsap! – kiáltott Anderson. Aztán telibe zacskóztam az imént említett, indokolatlanul és aljasan támadó tereptárgyat. És hangos puffanással kidőltem nemesb részeim fájlalva. – Jajj te – térdelt mellém sajnálkozva a nő, és az ölébe húzta a fejem. Talán megsajnált a hétvége, meg az egész múlt hét után. – Jól vagy?

 Naná. A legkézenfekvőbb, legjobb kérdés, mikor tisztán lerí az emberről hogy bazira nincs jól. Tuti ezt kérdezik. Próbáljátok ki bátran.

 - Az elmúlt pár napban összevertek, leütöttek, rám borult egy szekrény, ami után nem sokkal elvágódtam és bevertem a fejem, most meg még ez is. Szerinted? – Na jó, a hangom elég szánalmas volt, pláne hogy az ironikus helyett valami torz, nyüszítős-morgós vinnyogós mormogás hagyta el a számat.

 Néhány „Jajj na.” kíséretében aztán felrángatott a földről. Csakhogy ahogy megindultunk a lépcsőn fel, talán még az iménti sokkhatástól, de megbotlottam és elkenődtem azon. A legjobb az egészben – ami igazán boldoggá is tett -, hogy a homlokom is bevertem az egyik fok peremébe, ott ahol már kétszer. Három nap alatt háromszor. Jó átlag, a napi egy mindenkinek jár ugye.

 - A kurva élet nem rakja seggbe most már ezt a napot – morogtam eléggé hangosan, miközben felfelé tápászkodtam. – Dante te szemét mocskos tróger ezért még sokkal jössz nekem.

Szitkozódva mentem fel a lépcső maradékán egészen Jobson irodájáig. Becha szája szélén pedig egy különös vigyor ült.

 Ő amúgy naná hogy nem volt ott. Helyette csak egy nyurga, cingár irodista fogadott minket, akinek természetesen fogalma sem volt arról, hogy merre jár vagy mikor érkezik a jó nyomozó. Ez cseppet sem zavart, s a cingár zavart hebegésének kíséretében kávét főztem, majd egy kényelmesnek tűnő székbe ledobtam magam.

 - Nyugi öcs – mondtam lassan, lehunyt szemmel. – Megvárjuk. – Képzelem mennyire örülhetett ennek, de nem foglalkoztatott mert Rebecha lépteit hallottam, majd azt, ahogy felül az előttem lévő asztalra. Éreztem, hogy a kezem a kezébe veszi. És megpróbálja lenyúlni a bögrém. Amennyivel erősebben húzta, én annyival erősebben tartottam, s szorítottam. – Nyem adom – gyerekeskedtem. – Te is főzzél magadnak.

Itt hibáztam. A nő hirtelen elengedte a kezem, amire egyáltalán nem számítottam, így rohadt csodás élményben sikerült újfent részesülnöm: a még gőzölgő nedű mind rám ömlött, és tuti szőrtelenítette a mellkasom. Sziszegős nyüszítésem egy rövid „Á!” kiáltás után egyből beindították Anderson anyai ösztöneit, s kendővel támadt rám egyik kezében, másikkal arcom simogatta.

 Én meg olyan hirtelen pattantam fel, hogy ő seggre esett. Kis elégtétel.

 - Hülye barom! – sikított egyből. Egészen aranyos volt ilyenkor. – Mi a francnak kellett fellökni.

 - Minek támadtál rám kendővel? – replikáztam.

 - Ha már leöntötted magad gondoltam segítek, mert amilyen balfasz és igénytelen vagy tutira le se szartad volna hogy nézel ki.

 - Ki miatt is öntöttem le magam? – sziszegtem.

 Szemeink szikráztak, úgy néztünk egymásra. Az irodista meg mintha pingpong meccset nézne, úgy bámult hol egyikünkre, hol másikunkra. Kezdtem megijedni, hogy hülyét kap a srác. Valljuk e. Ha mellettünk kellett volna dolgoznia tuti úgy lett volna.

 Aztán a hirtelen beállt csendben bevágódott az ajtó, és egy villám mellbe kapott, ledöntvén a lábamról.

 Először káromkodni akartam mint a meszes, aztán mégis az ájulás színlelése mellett döntöttem. Hallottam a két női és három férfi lépteit Rebecha ijedt, majd ideges lélegzetvételeit, s próbáltam a lehető legkevesebb életjelet adni.

 Az egyik férfi közvetlen mellettem állt meg. Megbökött kétszer a lábával, majd mikor ártalmatlannak minősített izomból is belém rúgott.

 - Gérard, Gérard. Túl sok időt töltött az emberek között és elgyengült. Korábban egy ilyet gond nélkül kikerült volna.

 Ismertem a nazekan hangját. A félig démon, félig angyal férfiét, aki egyszer cserbenhagyott.

 - Nem hinném, hogy véletlen lett volna. Őt védte – hallottam Dante hangját is. Nem ő állt mellettem, bár vele is elszívóztam volna.

 Kinyitottam szemeim, majd átkaroltam a mellettem álló férfi lábait, felborítottam és szorosan tartottam, hogy ne rugdalózzon. Aztán morogva-hörögve beleharaptam a lábszárába, amit csak egy vékony melegítő védett.

 Áldozatom szitkozódott és próbált lerázni magáról; volt, aki neki, volt, aki nekem drukkolt, és egy olyan is akadt, aki a lábamnál fogva próbált lerángatni róla.

 - TE VESZETT ÁLLAT!!! DANTE SZEDD MÁR LE RÓLAM! – ordítozott.

 - Ha nem rugdostad volna Hamon – sóhajtott az. – Hagyjátok – szólt parancsolóan, egyértelműen rám utalva. – Majd abbahagyja, ha megunja. – Újabb nagy sóhajtást követően mély levegőt vett. – Barátaim – kezdte. Aha, ez már papolni akar. – Azért gyűltünk ma itt egybe…

 - Kímélj meg – köptem ki Hamon lábát. – Tiszta papbácsi lettél. Nem kezdtek el még érdekelni a fiatal kisfiúk? – álltam fel közben a két lábat szorosan tartva, és magasra emelve. Meglengettem kicsit, majd jóízűen az íróasztalhoz vágtam, ami mögött a szerencsétlen titkársrác ült. Eképpen közelebbi ismeretségbe került az asztallal és a nazekannal is.

 Végig mértem díszes társaságunk.

 - Jericho is?... – kérdezte Becha elképedve.

 - Ő is nazekan – összerezzentem, ahogy Veronica hangosan is kimondta. – Nem is akárki, a mészáros. Még fiatal vagy, te nem élted át. De a hírét biztosan hallottad.

Vera. Barna, derékig érő, egyenes haj és csoki barna szemek. A temészet bőkezűen bánt az arcával, nem úgy egyéb másodlagos nemi jellegeivel. Bár hátulról formás volt, szemből inkább közepes. Talán…

 - Gérard te rohadék – kászálódott felfelé Hamon, amikor megütötte orrom a szétégett pólóm és dzsekim szaga. Grimaszoltam egy kellemeset. – Csak azért jöttem el, mert Dante kért rá, de nem maradok ha veled kell dolgoznom. – Szikrák táncoltak testén.

 - Ezt inkább nekem kellene mondanom – sziszegtem.

 - Jericho… - Veronicának nehezére esett kimondani -, Hamonnal egy klánban volt. – Hallgattuk ahogy magyarázza a tizenhét évvel ezelőtt történteket. – Jericho elment egyik nap leellenőrizni valamit, Hamon feladata pedig a klán védelme lett volna. Huszonkét fő. És csak ők élték túl a démonid támadást. Cloud – csak kicsűszott a száján, mire ökölbe rándult mindkét kezem -, aki nem volt otthon és Hamon – küzdőállást vett fel, felkészülve arra, hogy esetlegesen szétcincáljuk az irodát -, aki elmenekült az első hír hallatára. – Majdhogynem köpte az utolsó szavakat. Talán egyedül Dante és Demetrius jelenléte volt az, ami miatt még nem ugrottunk egymának. – Aztán Cloud hazaért – folytatta sötét, szomorú hangon. – Látta a halottakat és feldühodott. Démonid vagy angelid… mindegy volt. Még az őt észhez téríteni próbálkozó félvéreknek is neki ugrott. Bárkinek aki az útjában állt. Nagy pusztítást végzett, mígnem elérte, hogy lentről jöjjön fel valaki.

 - Barathustra – vette át a szót Elena. – Lu egyik legerősebb csatlósát küldte érte. Két hurrikán és számos földrengés volt a következménye. Akkor vesztette el a…

 - A szüzességem – vetettem közbe, mire furán néztek rám. – Még nem szenvedtem vereséget démonidtól addig. De ennyi elég is a mesedélutánból. – Nem akartam hogy a vége is kiderüljön.

 - Cloud – folytatta Jobson, mintha meg se hallott volna – és a démon pár napon keresztül verekedtek elpusztítva a közelben lévő Jericho nevű várost. Az emberek persze természeti katasztrófának állították be a történteket.

 - Ha már így…

 - Dugulj el Cloud. – Nazekan nevem még mindig késztetést indított el bennem hogy valakit nagyon megüssek. – Azért hívtalak titeket, a nazekanok legnagyobb klánjainak vezetőit össze, mert Altemor Barathustrának dolgozik – folytatta belém folytva a szót. – A tolvajjal nincs gond.

 - Azon kívül hogy nem tudod megfogni? – nevettem kajánul.

 - A tárgyak viszont amiket lop…

 - És ezért jöttem el – dohogott Hamon. Egy pillanat elég volt – míg forgatta a szemeit –, és én már rá is ugrottam. – Mi a franc?! – kiáltott meglepetten, s sikerült eltörnöm az orrát, mielőtt Dante lerángatott volna, őt pedig Demetrius fogta vissza.

 - Hagytad hogy meghaljanak! Hagytad Renniet meghalni! – őrjöngtem. – És van képed itt baszakodni te rohadék?! – Kellett egy fél perc mire lehiggadtam. Akkor mindkettőnket elengedtek. - Széttéplek az első adandó alkalommal – mondtam hűvösen a szemeibe fúrva a tekintetem. – Az első adandó alkalommal – ismételtem magam.

 - POFA BE MOSTMÁR! – tört ki Elena. – Kisebb gondunk is nagyobb a ti civakodásotoknál most barmok. Nem veszitek észre? Barathustra, aki megverte Cloudot és letépte fél szárnyát szervezkedik ellenünk. – Az apró termetű nőt is kedvem lett volna helyben hagyni. Vannak dolgok amik jobb ha csendben és békében nyugszanak, a fél szárnyam elvesztését ilyennek tekintettem. – Ti meg itt egymással marakodtok.

 - Nekem nyolc – morogtam. – Magamban dolgozok, szóljatok ha kellek – fordultam kifelé. Még egy villám belecsapott a falba mellettem, ahogy nyitottam az ajtót. – Ezt most nem vettem észre. De a szavam tartom Hamon.

 - Cloud – szólított meg Reconius, aki eddig csendben szemlélt mint egy kívülálló. – Kellesz nekünk. És mi is kellünk neked.

 Nem fordultam meg. Akkor tuti, hogy megint oltári nagy verekedést rendeztem volna. Reconius az egyik legöregebb nazekan volt, és mint olyan tiszteltem és becsültem tapasztalatát és tudását. De nem tűrtem el, hogy parancsolgassanak, és azt se, hogy Hamon a közelemben legyen.

 - A hét legnagyobb klán mi? Nekem nincs klánom – sziszegtem, s kiviharoztam az utcára.

 Kavarogtak a gondolataim. Barathustra egyszer megvert, és letépte az angelid, a jobb szárnyam. Hamon feltűnt, és még ő keménykedett, mikor húsz társunk vére tapadt a kezeihez. Becha is nazekan. Jó az mondjuk egyből feltűnt hogy valami nem stimmel vele, de na. És az, hogy Dante hetünket akar.

 Minden közül mégis az fájt a legjobban, hogy a „hét legerősebb klán” vezéreit hívta össze. Rennie halálával én lettem a rangidős, az tény, Hamon meg biztosan saját klánt alapított. Így őt védik, nem neki kell védenie másokat. De egy kurva élő lélek sincs akire azt mondhatnám hogy a klánomba tartozik. Tizenhét éve eltemettem őket.

 Észre se vettem, hogy a borongós tavaszi napon eleredt az eső. Órákon keresztül csak sétáltam a városban és gondolkodtam. Dühös voltam és szomorú. Dühös mert átvágott az, akit a barátomnak tekintettem valamilyen szintig. És szomorú, mert olyan emlékek ütötték fel a fejüket, amiket el akartam temetni.

 Minden kép közül Rennie mosolygós arca fájt a legjobban. Vörös, vállig érő egyenes haj, kávébarna szemeket keretezve. Amikor csak tudta hátrafogta a haját, és még a legnagyobb hülyeségekre is kedvesen felelt. Nem basáskodott vagy parancsolgatott, csak követtük őt. Nem volt veszélyes, még harcolni se nagyon tudott. Úgy járkált köztünk, mintha ő is csak egy lett volna közülünk. Keze melege…

 Örültem hogy esik. Nem látszottak a könnyeim. Hajam is vizesen lógott arcomba.

 Tehát Barathustra ismét felbukkant, és most ismét ellene kellene kiállnom. Hát, legyen, én kiállok.

 Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, hogy rám sötétedett, és hirtelen nem is ismertem fel, hogy merre járkálok. A tombolásom óta nem jártam Saranithban, így kellett pár perc mire betájoltam magam. Az se tűnt fel eddig, hogy egy fekete Supra követ engem, csak mikor már mellém gördült, és lassan leereszkedett az ablakja.

 - Elvigyelek? – kérdezte egy fiatal srác. Kopott zöld szemek, az enyémhez hasonló hosszúságú, fekete haj és mintha az orra betört volna már párszor. – Nem hiszem hogy ide tartoznál – bökött a pólómra. Tehát tudja hogy nem ember vagyok. A kérdés már csak az, hogy minek néz? Démonidnak, vagy angelidnek. Az emberek előtt létezésünk titkolt volt. A két fél nekik nem árulta el hogy akadnak köztük is olyanok akik félrelépnek.

 - Legyen – sóhajtottam, s átcsúsztam a motorháztetőn, hogy beszállhassak az anyósülésre. A fiú hozzám hasonlóan rajtolt, s szívemhez közel álló tempóban repesztett az utcákon. Akár a forgalommal szembe is. Majd kitett a szálloda előtt, ahova Dante elsuvasztott minket Bechával. – Honnan tudtad? – kérdeztem még vissza.

 - Az információ hatalom. Lassan nagyobb mint a fegyverek. A tolvajok tornyát még ismered ugye Jericho? – Tehát tudja, ki vagyok. Ismernem kellene? Na mindegy, bólintottam. – Fussunk össze majd egyszer attól nem messze a felhőkarcoló tetején. Most ha megengeded dolgom van. – Intett, majd elhajtott.

 Kába voltam még mindig az emlékek hatásától, de visszaintettem neki. Felbaktattam csurom vizesen a szobámba, és elterültem az ágyon. De álom nem jött a szememre.