Lelkek lényei 3. fejezet

 Sötétség uralkodott, ahogy mindig mikor lejött ide. Most minél hamarabb be akart csatlakozni az emlékláncba, hogy minél több időt tölthessen bent. Meg is történt annak rendje és módja szerint. Azért sietett ennyire, mert szerette volna még a visszaérkezése előtt kideríteni miért, és hogy hogy sikerült neki, valamint mert érezte: egyre közelebb jár a megoldáshoz.

 Jackal pörgette a napokat, minden eddiginél gyorsabban. Hetek reppentek tova, hónapok múltak csak úgy el, de a választ még mindig nem találta. Nagyobb teljesítményre ösztökélte elméjét, félő volt, hogy elájul, ám tudta határait így az nem következhetett be. Ha mégis megtörtént volna, talán örökre bent marad abban a világban, s az nem kecsegtetett semmi jóval. Egyrészt, mert nem tudta volna Úrnőjének kérését teljesíteni, másrészt mert ő is nagyon kíváncsi volt az akkor történtekre, teljes pontossággal, az elmondottak ugyanis nem mindig egyeztek a valósággal.

 Végre egy közelebbi pont. Egy hatalmas, ezüstszürke farkas lépkedett körbe a főkristályon, az Úrnő mellett megállt, fejét gyengéden odatartotta. Megszelídített vadállat, semmi több. A következő napon azonban ismét az állat lépett be, nem Rydo. Újra és újra a vadállat jelent meg. Az előtérben még ő jött Kellennel, ám a főkristály termében már a hatalmas lény jelent meg.

 Nem akarta elhinni. Ierenként neki is volt állati formája. Minden ierennek volt. Hogy milyen, azt a lelke határozta meg. Mindegyikük lelkében ott lakozott egy lény. Kinek gyengébbek, kinek erősebbek, de mindegyikhez tartozott egy a négy alapelemből is, ami meg is mutatkozott. Föld, tűz, szél, illetve víz. Tudta régi társáról, hogy lelkében egy farkas lakozik, de azt nem, hogy eleme nem meghatározható.

 „Hát ezért speciális lélek Kellen.” gondolta magában. „Nincs eleme. Vagy… Nem, az nem lehet hogy mindegyiket birtokolja. Olyan nincs.”

 Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg Friedben. Előbbire, és utóbbira is volt már példa az ierenek történelmében, de hogy pont egy olyan személy, mint Rydomer Kellen legyen a következő ilyen túl abszurdnak hatott. A nemtelenség ugyanis nagyon nagy gyengeségnek számított, Rydo viszont annál jóval erősebb volt emlékei szerint. Utóbbi viszont megint lehetetlen volt, mert akkor mind a négy elemnek elváltozást kellett volna okoznia a farkas bundáján.

 Kellen egyszerűen túl jó, túl erős volt ahhoz, minthogy ne legyen eleme. Jackal maga is tapasztalta, mikor az őrökkel küzdött. Egyike volt azon hat harcosnak, akik megállították pusztítását, dühödt őrjöngését.

 Mi hát Kellen? Tovább kutatott, hátha erre is választ lel, ám ereje fogytán volt, és nem kockáztatva az ájulást, inkább kikapcsolódott az emlékfolyamból.

 A szokásostól eltérően izzadt volt. Nem azért, mert minden eddiginél jobban megerőltette magát és az eddigi leghosszabb időt töltötte az emlékfolyamban. Kiverte a víz attól, amire rálelt. Még közel sem járt a céljához, de máris többet tudott, mint amennyit bárki más valaha is fog.

 Négy napja követte a katonák nyomait, két napja biztos távolságból magukat a katonákat. Nem volt túlságosan éhes, a kevés szárított hús tökéletesen kielégítette nem túl magas igényeit.

 Tisztában volt azzal, hogy akiknek a nyomában van arkhanok. Vele ellentétben nem két lélek lakozik egy testben, hanem két testben egy lélek, így különös óvatossággal és körültekintéssel haladt utánuk. Nem akart idő előtt lebukni, s ha véletlenül mégis megtörtént volna, akkor esélye sem lett volna a menekülésre.

 Egy hete, mely a kivizsgálásra adatott lassan lejárt, és még meg se fordult eddig a fejében, hogy vissza kellene fordulnia. Viszont nem akart csalódást okozni, tudni akarta, hogy melyik arkhan kisherceg döntött úgy, hogy a földdel tesz egyenlővé egy várost. Egy várost, ami nem túl nagy, mégis tele van élettel. Egy várost, ami nem jelent veszélyt akármelyik arkhan közösségre nézve se.

 Rimek nem terjeszkedett, csak amennyit évről évre egy kisváros. Néhány házzal, esetleg egy, maximum két újabb utcával gazdagodott a népességnövekedés következtében. Kincsei nem igazán voltak, inkább önellátó közösség volt, ha üzletelt is terményeket, magvakat cserélt erre-arra.

 Egy héja szállt el a feje fölött, miközben ezeken gondolkodott. Nem vette észre, túlságosan arra koncentrált, hogy a földön ne vegyék észre, s emellett elmerült a gondolkodásban az arkhan támadások indokain. Már csak akkor tűnt fel neki a madár, mikor az rikoltott egyet.

 Nem volt ideje gondolkodni, rögtön szög egyenest az ellenkező irányba indult, szapora léptekkel, elfelé a katonáktól. Nem volt biztos benne, hogy egy arkhan szúrta-e ki, vagy csak arra vadászott a madár, de még az is megeshetett, hogy harcra képzett szárnyasról van szó, és akkor ismét slamasztikában van, mert a jelzésre úgyis felfigyelnek.

 Megszaporázta lépteit, annyira csendben haladva amennyire csak tudott, s közben hegyezte a fülét. Ha rajta ütnek, muszáj lesz harcolnia, vagy megadnia magát. Egyik sem sok jóval kecsegtető lehetőség.

 - Erre csak farkas nyomok vannak!

 - Erre is. Elég termetes darab. El kéne kapni. A bundája biztos sokat érne.

 Egymásnak kiabáltak a katonák. Egyikük észrevette, hogy követi őket valaki, vagy valami, mert szokatlannak vélte az aljnövényzet mozgását a szélcsendes időben.

 Nem egészen öt napja csaptak le egy városra, kiirtva mindent ami ott él, mégse csökkent vérszomjuk vagy harci kedvük. Egyesek remélték, hogy a nagy állat esetleg valamiféle kihívást jelent majd a gyenge rimekiek után, de csak nem akadtak a nyomára.

 - Elég gyors lehet. Jozef nem találja már?

 - Nem uram. Bármennyire is furcsa, de eltűnt.

 - Na ne nevettess. Egy ekkora dög nem tűnhet el csak úgy nyom nélkül – mondta a tiszt a farkas nyomait vizsgálgatva. – Ez nem is farkas. Szag alapján próbáljátok keresni.

 - Miből gondolja uram?

 Csak ránézett a katonára. Régóta nem merték megkérdőjelezni szavát, tetteit, így kicsit meglepte a katona viselkedése. Gondolkodás nélkül rántott kardot, s szúrta gyomron a saját emberét. A meglepettség ráfagyott holt arcára az áldozatnak.

 - Egyéb kérdés? – nézett körbe, ám senki nem mert megszólalni. – Helyes.

 Lecsapta a vért fegyveréről, s visszacsúsztatta a hüvelyébe. Tudta, ilyen nyomot normális farkas nem hagy, még ha átlagon felüli is a mérete. Ezek a nyomok óvatosak voltak, köztük kicsi volt a távolság ami arra utalt, hogy az állat lassan haladt. Valamint errefelé a farkasok nem kószáltak magukban, mindegyik egy-egy falka tagja volt.

 - Ieren. Mit akarhatsz tőlünk? – mondta halkan magának a tiszt.

 Még észbe sem kapott, mikor egy ezüstszürke villanás töltötte be látómezejét, aztán a hátára esett. Katonák kiabáltak, ám ő már csak hörögni tudott. A farkas, amit be akart cserkészni elkapta, becserkészte őt. Jobb, gyorsabb volt nála.

 El akarta kerülni a vérengzést, de nem tehetett mást Rydo. Az első, ami eszébe jutott, hogy módszeresen elkezdi kapkodni a többitől távolabb merészkedő katonákat, ám azok mindig kettes-hármas csapatokban jártak egymás látótávolságán belül.

 Ám egy magában állt, sőt mi több pár pillanattal az előtt, hogy átharapta volna a torkát a saját társát szúrta le. Ezzel nem csak feltüzelte Kellent, hanem kiszolgáltatottá is vált a magas aljnövényzetben. Könnyen közel settenkedhetett hozzá, s egy arra alkalmas pillanatban elrugaszkodva egyből torokra ment. Átharapván azt vér fröccsent bundájára, ám nem törődött vele, rögtön tovább is állt, mert elkezdtek kiabálni, s odagyűlni a katonák.

 - Erre!

 - Hogy kerülhetett ki minket?!

 - Miféle farkas ez?!

 Ezek a kiáltások hallatszottak. Rydo gyorsan mozgott az aljnövényzetben, módszeresen ritkította az előbbi módszerrel az arkhanokat. Ha meghal a humán test, az állat is meghal, ám fordítva ez nem igaz, így addig kell a lehető legtöbb katonát elintéznie, mielőtt még azok a lelkük másik felét is megidéznék.

 Már feje egészen nyakig véres volt, sőt mellső lábai, oldalai is foltokban. Nem számolta mennyit tett már el láb alól, de úgy saccolta nagyjából a felét a harcosoknak már jobblétre szenderítette.

 Újra lecsapott, újabb sikeresen átharapott torok volt eredménye, ám ez már túl közel volt a többihez, akik már időközben kezdtek csoportosulni. Észrevették.

 Meglátva a hatalmas farkast ki megijedt, ki elájult. Az ezüst színű villanás pofája véres volt, sőt egész teste tele volt kisebb-nagyobb vörös foltokkal. Félelmetes volt, ahogy velük szemben megállt. Hátán felborzolt szőrrel, vicsorogva, hatalmas agyarait csattogtatva riogatta az arkhanokat, mígnem az egyik úgy döntött: elege van, és megidézte lelke másik felét, egy hatalmas vaddisznót.

 A vadkan páncélt viselt. Valószínűleg tapasztalt harcosról volt szó, mert úgy mozgott a két test, hogy közre zárják az ierent. Ám az is tapasztalt harcos volt, a vadkannal nem is igazán foglalkozott. Tudta, hogy jóval gyorsabb az agyarasnál, így az arkhanra támadt, aki karddal próbált védekezni, nem túl sok sikerrel.

 Fülsüketítő visítást hallatott mind a katona, mind a vadkan mielőtt kilehelték volna életük. Rydo azzal a lendülettel el is tűnt a bokrok között.

 Nem örült annak, hogy vért kellett ontania, ám mégis megtette, mert nem volt más választása. A vadkanos katona is megsebezte, bal válla enyhén vérzett. Valószínűleg a csapás lendületéből a penge elcsúszott és lepattant, így nem okozott mélyebb sérülést.

 Újra biztonságos távolságból követte a menetelést igencsak megszaporázó arkhanokat. Kellen azon gondolkodott, hogy vajon mégis mi okuk volt arra amit tettek. Nem látott egyiknél sem különösebb zsákmányt, s a kocsik szagán sem érzett semmi olyat, ami esetleg nem a fegyveresekhez tartozott volna már korábban is.

 Szárított húst falatozott séta közben. Fejszéi enyhén himbálóztak tokjukban, rögzítésük nem volt túl tökéletes Rydomer öltözéke miatt, de őt ez nem zavarta. Amennyire emlékezett, még egy napra voltak a legközelebbi arkhan város, Zir Mauron falaitól.

 El akart kapni egy katonát, hogy kifaggathassa, de nem igazán látott rá esélyt az összetömörült és csak csoportosan mozgó humánok között. Megtanulták a leckét: minimum öt fős csapatokban mozogtak, a két-három fő kevésnek bizonyult a korábbi összecsapásnál.

 Összeszámolva őket összesen tizenkilencen maradtak. Talán meg tudta volna még szedni őket, mielőtt Zir Mauronba érnek, de nem látta értelmét. Nem akart újra vért folyatni.

 Mikor másnap a város látótávba került, és az erdő is elritkult, ő megmaradt az utolsó fák között, s onnan vizsgálta az idő közben szabályos erődvárossá növekedett települést. Emlékeiben még egy kicsi, békés város volt.

 Semmi kétsége nem volt már, az arkhanok megerősítették védvonalaikat. Vagy terjeszkedni, vagy védekezni akartak, és vagy fosztogattak, vagy megelőző csapást mértek Rimekre, nehogy az ellenségük onnan utánpótláshoz juthasson, vagy esetleg odáig kitolják védvonalaikat. Egyik eset sem kedvezett volna az arkhanoknak.

 Mivel kiirtották teljességgel a várost, Rydo csak az utóbbira gondolt, s úgy döntött ideje visszaindulnia Boramarba.

 - Hát nincs senki, aki kontaktusba léphetne Rydomer Kellennel? – kérdett a fagyos hang.

 - Úrnőm – Bailey hangja reszketős volt, először járulhatott színe elé, mivel Fried elfoglalt volt. – Rydomer Kellen egy speciális lélek, emellett nem tudjuk pontosan sem hogy milyen állat, sem hogy milyen elem, hogy akár az egyikkel is próbálkozva kapcsolatot teremthessünk vele.

 Pár végtelennek tűnő, néma másodperc telt el. A lány első alkalommal volt itt, és máris dacolt legfelsőbb vezetőivel. Nem volt jó indítás.

 - Hmmm… - Most egy másik, lágyabb esésű hangot hallott. Bailey Amoyese. Először járulsz színünk elé jól tudom? – A lány nem tudta ki szól hozzá, ám a hang kellemes érzéseket keltett benne, megnyugtatta. Bólintott. – Rydomer Kellen egy ezüstszürke farkas. Amennyiben van még egy farkas a városban katonáink között, azt tudnod kell.

 - Nincs Úrnő. Kellenről is csak most tudtam meg, hogy ő egy farkas. Talán ha az elemével próbálkoznánk, és a hozzá legközelebb álló állatta. Egy kutya vagy ilyesmi bizonyosan megfelelne a megegyező elemből.

 Bailey eltökélt volt. Ő is kíváncsi volt már, hol késlekedik Rydo, hiszen már két hete oda volt. Kezdett abban is kételkedni, amit Jackal mondott neki a gyorsaságáról.

 - Az egyetlen probléma, hogy az elemével sem vagyunk tisztában. Nem tudunk akkor sehogy sem kapcsolatot teremteni vele? – csalódott hangja volt annak a nyugtató és barátságos hangnak, amit másodjára hallott.

 - Sajnos nem úrnőm. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kiderüljön hol késlekedik. Elé megyek Rimek felé ha gondolja. – Bailey maga is meglepődött határozottságán.

 - Az remek lenne – hangzott a picit derűsebb válasz.

 - Leléphetsz – nyugtázta az először felszólaló, fagyos nő. Ez kicsit kellemetlenül érintette a lányt, ám tudta: tényleg nincs mit keresnie tovább itt.

 Készülődött, napkeltekor akart indulni. Nőtől szokatlan módon hatalmas kalapács volt fegyvere, azt törölgette. Apja öröksége. Vértje is rendben volt, így nyugodtan hajtotta fejét álomra.