Lelkek lényei 2. fejezet

 Vidáman sütött a nap a búzatáblára. Gyermekek játszottak a még zöldellő takarmány kalászai között, élettel telve. Több hektár föld volt ez, fákkal körülölelve délről. A gyerekek alig látszottak ki belőle, de nem zavartatták magukat, sőt ez még mókásabbá tette számukra a játékot.
 Rydomer őket nézte. Gyönyörködött bennük. Fiatalok, élettel, energiával teli boldog gyerekek.
 Egy csőszkunyhó tetején napozott. Kellemes, csendes hely, a csősz maga nagyot hallott, farkaskutyái őrizték inkább a területet mintsem ő, viszont Rydo azokkal hamar megbarátkozott, így nem jeleztek mikor megjelent.
 Észre se vette, ahogy a tető másik oldalán megjelent valaki. Túlságosan lekötötték gondolatai és a gyerekekben való gyönyörködés.
 Bailey egy nagyjából Kellennel egyforma magasságú, fekete hajó nő volt. Alakja törékenynek tűnhetett, de jóval erősebb volt annál. Feleső ajka penge éles, alsó valamivel teltebb, arca soványka, de mégis gyönyörű. Felül a másikhoz hasonlóan kényelmes posztóinget viselt, alul szűk nadrágot és bőrcsizmát.
 - Szia Rydo. – Hangja gyengéd, mégis erőtől átitatott volt. – Látom újra köztünk vagy.
 - Bailey? – Fel sem nézett, ismerte a hangot mindennél jobban. – Mennyi ideje is?
 - Nyolc éve száműztek. Csodálom, hogy még emlékszel rám… De ami jobban érdekel, hogy miért vagy itt.
 - Nem sokára megtudod – bökött a férfi egy távoli pont felé. – Nincs kedved addig is élvezni velem a dolgokat?
 A nő Kellenhez hasonlóan az életet tisztelte és imádta. Ő is szeretett gyönyörködni a gyermekek energiával teli játékaiban. Mégis más volt.
 Lefeküdt mellé, fejét finoman a másik vállára hajtotta, kezét annak mellkasán pihentetve. Korábban, a száműzetés előtt más volt a helyzet, így a férfi meglepődött kicsit e lépten. Szerette a nőt anno, kétség sem férhetett hozzá, ám a nő akkoriban mással volt.
 A távoli alak, akit észleltek, de nem törődtek vele kezdett kirajzolódni. Oldalán két kard egymás mellett, haja szőke, vállig érő. Vállai szélesek, mellkasa akár dobnak is beillett volna. Erőtől duzzadt, ugyanakkor tapasztalat sugárzott fiatalos megjelenéséből. Jackal egészen héroszi alak volt, s most lassan közelített a csőszkunyhó felé.
 A kutyák meg se ügyelték az idegent. Nem tartották veszélyesnek, vagy nem is észlelték, lényegtelen. Könnyed szökkenéssel ugrott a tetőre, ami halk nyikorgással jelezte, hogy kezd kicsit sok lenni a súly rajta.
 - Rydo.
 - Jackal? – biccentett köszönésképp, hangsúlya pedig egyszerre volt üdvözlő és kérdő.
 - Kétheti járásra innen lecsaptak az arkhanok. Oda kell menned és keresni bármi nyomot utánuk. Úrnőnk biztos abban, hogy meg fognak indulni ide is, csak idő kérdése.
 - Csapjak össze velük magamban? – vonta fel szemöldökét Rydomer még mindig a gyermekekben gyönyörködve.
 - Nem. Csak ha muszáj. Ide figyelj Kellen. Nem minden úgy van, ahogy te gondolod. Ha azt teszed amit mond az Úrnő, akkor minden szép és jó. Egyéb esetben újra száműzhetnek vagy még rosszabb, megölhetnek. Egyik se lenne jó se neked, se nekünk. Bár sokan utóbbit nagyon szeretnék…
 - Három nap múlva ott vagyok.
 - Három?... – hűlt el Bailey.
 - Egy nap míg rákészülök.
 Finoman letette a hüledező lány fejét a tetőre, s felállt, majd leugrott a tetőről.
 - Jackal. Lennél szíves a városnevet és irányt megmondani? – fordult vissza immár a földről a férfi.
 - Dél, dél-nyugatra Rimek. Derítsd ki mi maradt belőle meg amit még tudsz.
 Rydo már nem szólt, csak baljával intett meg sem fordulva. Az utolsó szavakat talán már fel se fogta, meg se hallotta.
 - Komolyan gondolta, hogy két nap alatt akar odaérni? – kérdezte Bailey Jackalt pár perc ámulás után.
 - Rydomer egy speciális lélek. Nem csodálnám, hogy ha egy nap alatt is meg tudná tenni a távot.
 A válasz még jobban ledöbbentette a nőt, ám Fried nem nagyon akart már maradni, saját dolga után indult.


 Csend volt, és sötét, ám ez nem zavarta Jackalt. Tudta jól, hogy hol van, valaha naponta többször is végigjárta a folyosókat s akár csukott szemekkel is végig tudott volna menni céljához.
 A Végső Bukás, Kellen őrjöngése előtt ez is egy fényekkel teli, meleg hely volt. Nem tudta mi késztette a férfit arra amit tett, ám mégis minden nap lejárt ide, hátha ki tudja deríteni. Nézte a védelmi rendszer maradékát, a robbanások hatalmas pusztítást vittek végbe, s ezeket nézegetve jutott el a főkristály termébe. Legalábbis a hatalmas, kiégett lyukba ami maradt a földalatti létesítmény ezen részéből Kellen után.
 Leült középre, s elengedte magát. Hagyta, hogy képek áramoljanak a fejébe. A hely különleges kisugárzásának hála akár az egész történetét láthatta volna, ám Jackal a közelmúltra koncentrált. Több száz éves múltú hely volt ez, ami egy ierennek éveket jelentett, itt csak napoknak, perceknek tetszett.
 Végül elért a napokhoz, amiket már annyi ideje vizsgált át folyamatosan. A Bukás előtti napokhoz. Az emlékképek még mindig élénkek voltak.
 Önmagát látta, amint Kellen oldalán belépked. A férfi térdre hajol a kristály előtt, ahogy már annyiszor, s a lehajtott fejű férfi elé lép az Úrnő. Nem fontos emlékek.
 Pörgette a napokat. Már ezerszer, vagy még többször átélte ezeket az emlékeket, de még mindig nem találta meg a megfelelő napot, a megfelelő okokat, amiket keresett.
 Újabb felesleges napot söpört félre s azon tanakodott, hogy talán visszafelé kellett volna haladnia, úgy nem kerül több évébe a keresgetés. Eleinte csak egy nap emlékeit tudta végignézni, úgy lefárasztotta a hatalmas mennyiségű információáradat, ám azóta belejött, gyakorlottan lapozgatott az emlékképek és az azokhoz tartozó hangfoszlányok között s már akár egy hetet is át tudott nézni egy-egy alkalommal.
 Ám újra elfáradt, ereje fogyóban volt.
 - Akkor holnap újra – mondta magának megtörve a pszichikai kapcsolatot a hely emlékeivel.
 Kifelé menet még érezte a rengeteg emléket, ami a többi kristály helyéből sugárzott, bár azok jóval gyengébbek voltak.
 A Végső Bukás idején Rydomer Kellen először evakuáltatta a létesítményt, majd tönkretette, elpusztította az energiát, védelmet, és fényt szolgáltató kristályokat. Hatalmasak voltak, Fried máig nem fogta fel, hogy bár speciális lélekről van szó Rydo esetében, mégis hogy volt képes tönkretenni valamit, amiben előtte a legerősebb lélekharcosok se tudtak kárt tenni. Ugyanis időről időre a legerősebbek megpróbálták tönkretenni a kristályokat, hogy kiderítsék erejüket, használhatóságukat, ám egyiknek sem sikerült nemhogy repedést, apró karcolást sem ejteni rajtuk. Kellennek mégis sikerült gyors egymásutánban tönkretennie mindegyiket, s élve megúsznia. Sőt utána még arra is volt ereje, hogy a helyőrség felét szétverje.
 Kilépve a fényre Jackal szemei elé emelte balját, enyhén elvakították a lemenő nap sugarai.
 Választ nem találva baktatott Boramar utcáin.


 Délutáni forróság uralkodott. A romok már nem is füstölögtek, több napja kiégtek. A nyomok java mégis megmaradt, nem se a szél és nem is esett az eső hogy eltűntessék őket.
 A romlás bűze ellenben erőteljesen terjengett, érdekes grimaszt csalva az érzékeny orrú, ezüstszürke farkas fejére. Lassan, óvatosan sétált be a városba, orrával néha arrébb tolt egy kormos lécet vagy égett lomot. Lassú sétája közben folyamatosan szimatolt, keresett valamit. Nagy, izmos teste hangtalanul lépdelt, szinte lebegett a föld felett.
 Egy pillanatra megdermedt, majd orrát magasba emelte és fülét hegyezte. Valamit észrevett, de az orrfacsaró bűz miatt nem tudta megállapítani mit, így várt. Aztán egyszercsak lekuporodott, ugrásra készen, agyarait kivillantotta, s tovább várt. Már tudta, hogy valahol előtte van valami, sőt még nagyjából a távot is fel tudta becsülni. A szagot azonban továbbra sem tudta beazonosítani, így az ugró pózból kicsit felengedett, s lassú, megfontolt léptekkel megindult előre a cél felé.
 Ahogy befordult a tippelt sarkon, valami nagyon gyorsan ugrott, csak egy árnyat látott az egészből, aztán már azon kapta magát, hogy a lény után lohol. Hatalmas teste néhol súrolt ezt-azt, egy-egy szűkebb kanyarban nekicsapódott a falaknak, vagy legalábbis ami maradt belőlük. Gyorsan szedte lábait, hiszen szagot fogott, talán pont azét, amit keresett, ugyan azt ő maga sem tudta, hogy pontosan mit.
 Átszökkent egy alacsony kerítésen, s érkezte után rögtön tovaszökkent egy kifeszített medvecsapdát elkerülendő. Rég látott ilyet, de még élénken élt elméjében az emlék az egyetlen közvetlen fizikai kontaktus felvételéről egy ilyennel. Nem akarta újra átélné azt az élményt.
 Kiért a városból, s a romlás, a dögvész szaga enyhült. Helyét lassacskán a természet szagai vették át, amik drogként hatottak rá, s ettől csak még gyorsabb futásra ösztönözte magát. Ám a másik szag gyengült, majd újra a sajátját érezte meg.
 Dühös vonyítást hallatott, ahogy rájött, hogy átverték, s lassan visszaballagott a városba. Ott azonban nem talált semmit, csak egy hatalmas csapat, talán egy századnyi ember nyomát, azt se teljesen a városban, úgy fél mérföldre nyugatra a településtől. Szagot már nem érzett, de tudta jól, hogy amiért jött, az akár erre is lehet, így mivel a másik nyomot elvesztette, úgy döntött, hogy ezen halad tovább és követni kezdte az elvezető lábnyomokat.
 Nagyobbak és mélyebbek voltak egy átlag emberénél, de tudta, ez csak a harci öltözékek miatt van, így akár azok, akár ieren mentőosztag nyomai, akár arkhan katonák nyomai is lehettek. Bármelyik is legyen, a nyomok végén tudta, hogy válaszokat lelhet, s magában még remélte is kicsit, hogy nem arkhanok. Nem akart vért folyatni, ha nem muszáj.
 Kényelmes, sétáló tempót vett fel. Tudta, hogy a nehézvértesek lassan haladnak és gyorsan elfáradnak, ráadásul az elmúlt napok igen forróak voltak, ami csak rásegít ezekre a folyamatokra, s időről időre meg kell állniuk a lényeknek inni.
 Fejében mégis az a szag járt, az a valami, amit a városi romok között érzett meg. Kíváncsi volt, hogy vajon mi volt az, ami őt, a tapasztalt, erős farkast oly könnyedén lefutotta és átverte.


 Fried oldalán ezúttal Bailey volt, úgy járult az úrnő színe elé. Térdet hajtott, mint az emlékképekben Kellen, majd miután a hideg női hang engedélyt adott, felállt, s tekintetét maga elé emelte. A nő kint maradt.
 - Jelents! – hallatszott a fagyos utasítás.
 - Rydomer Kellen négy napja elindult elvégezni a feladatot, amit rábíztunk. Feltehetően már a nyomában van a gyilkosoknak, s hamarosan hazatér.
 - Várhatóan mikor?
 - Pontosan nem tudom. Egy, talán két hét múlva. Ne felejtsük, hogy saját szabályai szerint játszik, és hogy egy speciális lélekről van szó. Nála bármi lehetséges, megtörténhet az is, amire nem számítunk.
 - Köszönjük Jackal Fried. – Az Úrnő kedves hangja melegséggel töltötte meg a férfi szívét. Dallama megnyugtatta. – Ha bármi szokatlant tapasztalsz Rydo távollétében jelentsd. Egyéb esetben legközelebb akkor kell megjelenned, ha már hazatért. Addig folytasd tevékenységed.
 - Köszönöm Úrnőm. Lelépek.
 Ahogy jött, úgy is távozott, némán, s gyorsan.