Lelkek lényei 3. fejezet

 Sötétség uralkodott, ahogy mindig mikor lejött ide. Most minél hamarabb be akart csatlakozni az emlékláncba, hogy minél több időt tölthessen bent. Meg is történt annak rendje és módja szerint. Azért sietett ennyire, mert szerette volna még a visszaérkezése előtt kideríteni miért, és hogy hogy sikerült neki, valamint mert érezte: egyre közelebb jár a megoldáshoz.

 Jackal pörgette a napokat, minden eddiginél gyorsabban. Hetek reppentek tova, hónapok múltak csak úgy el, de a választ még mindig nem találta. Nagyobb teljesítményre ösztökélte elméjét, félő volt, hogy elájul, ám tudta határait így az nem következhetett be. Ha mégis megtörtént volna, talán örökre bent marad abban a világban, s az nem kecsegtetett semmi jóval. Egyrészt, mert nem tudta volna Úrnőjének kérését teljesíteni, másrészt mert ő is nagyon kíváncsi volt az akkor történtekre, teljes pontossággal, az elmondottak ugyanis nem mindig egyeztek a valósággal.

 Végre egy közelebbi pont. Egy hatalmas, ezüstszürke farkas lépkedett körbe a főkristályon, az Úrnő mellett megállt, fejét gyengéden odatartotta. Megszelídített vadállat, semmi több. A következő napon azonban ismét az állat lépett be, nem Rydo. Újra és újra a vadállat jelent meg. Az előtérben még ő jött Kellennel, ám a főkristály termében már a hatalmas lény jelent meg.

 Nem akarta elhinni. Ierenként neki is volt állati formája. Minden ierennek volt. Hogy milyen, azt a lelke határozta meg. Mindegyikük lelkében ott lakozott egy lény. Kinek gyengébbek, kinek erősebbek, de mindegyikhez tartozott egy a négy alapelemből is, ami meg is mutatkozott. Föld, tűz, szél, illetve víz. Tudta régi társáról, hogy lelkében egy farkas lakozik, de azt nem, hogy eleme nem meghatározható.

 „Hát ezért speciális lélek Kellen.” gondolta magában. „Nincs eleme. Vagy… Nem, az nem lehet hogy mindegyiket birtokolja. Olyan nincs.”

 Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg Friedben. Előbbire, és utóbbira is volt már példa az ierenek történelmében, de hogy pont egy olyan személy, mint Rydomer Kellen legyen a következő ilyen túl abszurdnak hatott. A nemtelenség ugyanis nagyon nagy gyengeségnek számított, Rydo viszont annál jóval erősebb volt emlékei szerint. Utóbbi viszont megint lehetetlen volt, mert akkor mind a négy elemnek elváltozást kellett volna okoznia a farkas bundáján.

 Kellen egyszerűen túl jó, túl erős volt ahhoz, minthogy ne legyen eleme. Jackal maga is tapasztalta, mikor az őrökkel küzdött. Egyike volt azon hat harcosnak, akik megállították pusztítását, dühödt őrjöngését.

 Mi hát Kellen? Tovább kutatott, hátha erre is választ lel, ám ereje fogytán volt, és nem kockáztatva az ájulást, inkább kikapcsolódott az emlékfolyamból.

 A szokásostól eltérően izzadt volt. Nem azért, mert minden eddiginél jobban megerőltette magát és az eddigi leghosszabb időt töltötte az emlékfolyamban. Kiverte a víz attól, amire rálelt. Még közel sem járt a céljához, de máris többet tudott, mint amennyit bárki más valaha is fog.

 Négy napja követte a katonák nyomait, két napja biztos távolságból magukat a katonákat. Nem volt túlságosan éhes, a kevés szárított hús tökéletesen kielégítette nem túl magas igényeit.

 Tisztában volt azzal, hogy akiknek a nyomában van arkhanok. Vele ellentétben nem két lélek lakozik egy testben, hanem két testben egy lélek, így különös óvatossággal és körültekintéssel haladt utánuk. Nem akart idő előtt lebukni, s ha véletlenül mégis megtörtént volna, akkor esélye sem lett volna a menekülésre.

 Egy hete, mely a kivizsgálásra adatott lassan lejárt, és még meg se fordult eddig a fejében, hogy vissza kellene fordulnia. Viszont nem akart csalódást okozni, tudni akarta, hogy melyik arkhan kisherceg döntött úgy, hogy a földdel tesz egyenlővé egy várost. Egy várost, ami nem túl nagy, mégis tele van élettel. Egy várost, ami nem jelent veszélyt akármelyik arkhan közösségre nézve se.

 Rimek nem terjeszkedett, csak amennyit évről évre egy kisváros. Néhány házzal, esetleg egy, maximum két újabb utcával gazdagodott a népességnövekedés következtében. Kincsei nem igazán voltak, inkább önellátó közösség volt, ha üzletelt is terményeket, magvakat cserélt erre-arra.

 Egy héja szállt el a feje fölött, miközben ezeken gondolkodott. Nem vette észre, túlságosan arra koncentrált, hogy a földön ne vegyék észre, s emellett elmerült a gondolkodásban az arkhan támadások indokain. Már csak akkor tűnt fel neki a madár, mikor az rikoltott egyet.

 Nem volt ideje gondolkodni, rögtön szög egyenest az ellenkező irányba indult, szapora léptekkel, elfelé a katonáktól. Nem volt biztos benne, hogy egy arkhan szúrta-e ki, vagy csak arra vadászott a madár, de még az is megeshetett, hogy harcra képzett szárnyasról van szó, és akkor ismét slamasztikában van, mert a jelzésre úgyis felfigyelnek.

 Megszaporázta lépteit, annyira csendben haladva amennyire csak tudott, s közben hegyezte a fülét. Ha rajta ütnek, muszáj lesz harcolnia, vagy megadnia magát. Egyik sem sok jóval kecsegtető lehetőség.

 - Erre csak farkas nyomok vannak!

 - Erre is. Elég termetes darab. El kéne kapni. A bundája biztos sokat érne.

 Egymásnak kiabáltak a katonák. Egyikük észrevette, hogy követi őket valaki, vagy valami, mert szokatlannak vélte az aljnövényzet mozgását a szélcsendes időben.

 Nem egészen öt napja csaptak le egy városra, kiirtva mindent ami ott él, mégse csökkent vérszomjuk vagy harci kedvük. Egyesek remélték, hogy a nagy állat esetleg valamiféle kihívást jelent majd a gyenge rimekiek után, de csak nem akadtak a nyomára.

 - Elég gyors lehet. Jozef nem találja már?

 - Nem uram. Bármennyire is furcsa, de eltűnt.

 - Na ne nevettess. Egy ekkora dög nem tűnhet el csak úgy nyom nélkül – mondta a tiszt a farkas nyomait vizsgálgatva. – Ez nem is farkas. Szag alapján próbáljátok keresni.

 - Miből gondolja uram?

 Csak ránézett a katonára. Régóta nem merték megkérdőjelezni szavát, tetteit, így kicsit meglepte a katona viselkedése. Gondolkodás nélkül rántott kardot, s szúrta gyomron a saját emberét. A meglepettség ráfagyott holt arcára az áldozatnak.

 - Egyéb kérdés? – nézett körbe, ám senki nem mert megszólalni. – Helyes.

 Lecsapta a vért fegyveréről, s visszacsúsztatta a hüvelyébe. Tudta, ilyen nyomot normális farkas nem hagy, még ha átlagon felüli is a mérete. Ezek a nyomok óvatosak voltak, köztük kicsi volt a távolság ami arra utalt, hogy az állat lassan haladt. Valamint errefelé a farkasok nem kószáltak magukban, mindegyik egy-egy falka tagja volt.

 - Ieren. Mit akarhatsz tőlünk? – mondta halkan magának a tiszt.

 Még észbe sem kapott, mikor egy ezüstszürke villanás töltötte be látómezejét, aztán a hátára esett. Katonák kiabáltak, ám ő már csak hörögni tudott. A farkas, amit be akart cserkészni elkapta, becserkészte őt. Jobb, gyorsabb volt nála.

 El akarta kerülni a vérengzést, de nem tehetett mást Rydo. Az első, ami eszébe jutott, hogy módszeresen elkezdi kapkodni a többitől távolabb merészkedő katonákat, ám azok mindig kettes-hármas csapatokban jártak egymás látótávolságán belül.

 Ám egy magában állt, sőt mi több pár pillanattal az előtt, hogy átharapta volna a torkát a saját társát szúrta le. Ezzel nem csak feltüzelte Kellent, hanem kiszolgáltatottá is vált a magas aljnövényzetben. Könnyen közel settenkedhetett hozzá, s egy arra alkalmas pillanatban elrugaszkodva egyből torokra ment. Átharapván azt vér fröccsent bundájára, ám nem törődött vele, rögtön tovább is állt, mert elkezdtek kiabálni, s odagyűlni a katonák.

 - Erre!

 - Hogy kerülhetett ki minket?!

 - Miféle farkas ez?!

 Ezek a kiáltások hallatszottak. Rydo gyorsan mozgott az aljnövényzetben, módszeresen ritkította az előbbi módszerrel az arkhanokat. Ha meghal a humán test, az állat is meghal, ám fordítva ez nem igaz, így addig kell a lehető legtöbb katonát elintéznie, mielőtt még azok a lelkük másik felét is megidéznék.

 Már feje egészen nyakig véres volt, sőt mellső lábai, oldalai is foltokban. Nem számolta mennyit tett már el láb alól, de úgy saccolta nagyjából a felét a harcosoknak már jobblétre szenderítette.

 Újra lecsapott, újabb sikeresen átharapott torok volt eredménye, ám ez már túl közel volt a többihez, akik már időközben kezdtek csoportosulni. Észrevették.

 Meglátva a hatalmas farkast ki megijedt, ki elájult. Az ezüst színű villanás pofája véres volt, sőt egész teste tele volt kisebb-nagyobb vörös foltokkal. Félelmetes volt, ahogy velük szemben megállt. Hátán felborzolt szőrrel, vicsorogva, hatalmas agyarait csattogtatva riogatta az arkhanokat, mígnem az egyik úgy döntött: elege van, és megidézte lelke másik felét, egy hatalmas vaddisznót.

 A vadkan páncélt viselt. Valószínűleg tapasztalt harcosról volt szó, mert úgy mozgott a két test, hogy közre zárják az ierent. Ám az is tapasztalt harcos volt, a vadkannal nem is igazán foglalkozott. Tudta, hogy jóval gyorsabb az agyarasnál, így az arkhanra támadt, aki karddal próbált védekezni, nem túl sok sikerrel.

 Fülsüketítő visítást hallatott mind a katona, mind a vadkan mielőtt kilehelték volna életük. Rydo azzal a lendülettel el is tűnt a bokrok között.

 Nem örült annak, hogy vért kellett ontania, ám mégis megtette, mert nem volt más választása. A vadkanos katona is megsebezte, bal válla enyhén vérzett. Valószínűleg a csapás lendületéből a penge elcsúszott és lepattant, így nem okozott mélyebb sérülést.

 Újra biztonságos távolságból követte a menetelést igencsak megszaporázó arkhanokat. Kellen azon gondolkodott, hogy vajon mégis mi okuk volt arra amit tettek. Nem látott egyiknél sem különösebb zsákmányt, s a kocsik szagán sem érzett semmi olyat, ami esetleg nem a fegyveresekhez tartozott volna már korábban is.

 Szárított húst falatozott séta közben. Fejszéi enyhén himbálóztak tokjukban, rögzítésük nem volt túl tökéletes Rydomer öltözéke miatt, de őt ez nem zavarta. Amennyire emlékezett, még egy napra voltak a legközelebbi arkhan város, Zir Mauron falaitól.

 El akart kapni egy katonát, hogy kifaggathassa, de nem igazán látott rá esélyt az összetömörült és csak csoportosan mozgó humánok között. Megtanulták a leckét: minimum öt fős csapatokban mozogtak, a két-három fő kevésnek bizonyult a korábbi összecsapásnál.

 Összeszámolva őket összesen tizenkilencen maradtak. Talán meg tudta volna még szedni őket, mielőtt Zir Mauronba érnek, de nem látta értelmét. Nem akart újra vért folyatni.

 Mikor másnap a város látótávba került, és az erdő is elritkult, ő megmaradt az utolsó fák között, s onnan vizsgálta az idő közben szabályos erődvárossá növekedett települést. Emlékeiben még egy kicsi, békés város volt.

 Semmi kétsége nem volt már, az arkhanok megerősítették védvonalaikat. Vagy terjeszkedni, vagy védekezni akartak, és vagy fosztogattak, vagy megelőző csapást mértek Rimekre, nehogy az ellenségük onnan utánpótláshoz juthasson, vagy esetleg odáig kitolják védvonalaikat. Egyik eset sem kedvezett volna az arkhanoknak.

 Mivel kiirtották teljességgel a várost, Rydo csak az utóbbira gondolt, s úgy döntött ideje visszaindulnia Boramarba.

 - Hát nincs senki, aki kontaktusba léphetne Rydomer Kellennel? – kérdett a fagyos hang.

 - Úrnőm – Bailey hangja reszketős volt, először járulhatott színe elé, mivel Fried elfoglalt volt. – Rydomer Kellen egy speciális lélek, emellett nem tudjuk pontosan sem hogy milyen állat, sem hogy milyen elem, hogy akár az egyikkel is próbálkozva kapcsolatot teremthessünk vele.

 Pár végtelennek tűnő, néma másodperc telt el. A lány első alkalommal volt itt, és máris dacolt legfelsőbb vezetőivel. Nem volt jó indítás.

 - Hmmm… - Most egy másik, lágyabb esésű hangot hallott. Bailey Amoyese. Először járulsz színünk elé jól tudom? – A lány nem tudta ki szól hozzá, ám a hang kellemes érzéseket keltett benne, megnyugtatta. Bólintott. – Rydomer Kellen egy ezüstszürke farkas. Amennyiben van még egy farkas a városban katonáink között, azt tudnod kell.

 - Nincs Úrnő. Kellenről is csak most tudtam meg, hogy ő egy farkas. Talán ha az elemével próbálkoznánk, és a hozzá legközelebb álló állatta. Egy kutya vagy ilyesmi bizonyosan megfelelne a megegyező elemből.

 Bailey eltökélt volt. Ő is kíváncsi volt már, hol késlekedik Rydo, hiszen már két hete oda volt. Kezdett abban is kételkedni, amit Jackal mondott neki a gyorsaságáról.

 - Az egyetlen probléma, hogy az elemével sem vagyunk tisztában. Nem tudunk akkor sehogy sem kapcsolatot teremteni vele? – csalódott hangja volt annak a nyugtató és barátságos hangnak, amit másodjára hallott.

 - Sajnos nem úrnőm. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kiderüljön hol késlekedik. Elé megyek Rimek felé ha gondolja. – Bailey maga is meglepődött határozottságán.

 - Az remek lenne – hangzott a picit derűsebb válasz.

 - Leléphetsz – nyugtázta az először felszólaló, fagyos nő. Ez kicsit kellemetlenül érintette a lányt, ám tudta: tényleg nincs mit keresnie tovább itt.

 Készülődött, napkeltekor akart indulni. Nőtől szokatlan módon hatalmas kalapács volt fegyvere, azt törölgette. Apja öröksége. Vértje is rendben volt, így nyugodtan hajtotta fejét álomra.

Lelkek lényei 2. fejezet

 Vidáman sütött a nap a búzatáblára. Gyermekek játszottak a még zöldellő takarmány kalászai között, élettel telve. Több hektár föld volt ez, fákkal körülölelve délről. A gyerekek alig látszottak ki belőle, de nem zavartatták magukat, sőt ez még mókásabbá tette számukra a játékot.
 Rydomer őket nézte. Gyönyörködött bennük. Fiatalok, élettel, energiával teli boldog gyerekek.
 Egy csőszkunyhó tetején napozott. Kellemes, csendes hely, a csősz maga nagyot hallott, farkaskutyái őrizték inkább a területet mintsem ő, viszont Rydo azokkal hamar megbarátkozott, így nem jeleztek mikor megjelent.
 Észre se vette, ahogy a tető másik oldalán megjelent valaki. Túlságosan lekötötték gondolatai és a gyerekekben való gyönyörködés.
 Bailey egy nagyjából Kellennel egyforma magasságú, fekete hajó nő volt. Alakja törékenynek tűnhetett, de jóval erősebb volt annál. Feleső ajka penge éles, alsó valamivel teltebb, arca soványka, de mégis gyönyörű. Felül a másikhoz hasonlóan kényelmes posztóinget viselt, alul szűk nadrágot és bőrcsizmát.
 - Szia Rydo. – Hangja gyengéd, mégis erőtől átitatott volt. – Látom újra köztünk vagy.
 - Bailey? – Fel sem nézett, ismerte a hangot mindennél jobban. – Mennyi ideje is?
 - Nyolc éve száműztek. Csodálom, hogy még emlékszel rám… De ami jobban érdekel, hogy miért vagy itt.
 - Nem sokára megtudod – bökött a férfi egy távoli pont felé. – Nincs kedved addig is élvezni velem a dolgokat?
 A nő Kellenhez hasonlóan az életet tisztelte és imádta. Ő is szeretett gyönyörködni a gyermekek energiával teli játékaiban. Mégis más volt.
 Lefeküdt mellé, fejét finoman a másik vállára hajtotta, kezét annak mellkasán pihentetve. Korábban, a száműzetés előtt más volt a helyzet, így a férfi meglepődött kicsit e lépten. Szerette a nőt anno, kétség sem férhetett hozzá, ám a nő akkoriban mással volt.
 A távoli alak, akit észleltek, de nem törődtek vele kezdett kirajzolódni. Oldalán két kard egymás mellett, haja szőke, vállig érő. Vállai szélesek, mellkasa akár dobnak is beillett volna. Erőtől duzzadt, ugyanakkor tapasztalat sugárzott fiatalos megjelenéséből. Jackal egészen héroszi alak volt, s most lassan közelített a csőszkunyhó felé.
 A kutyák meg se ügyelték az idegent. Nem tartották veszélyesnek, vagy nem is észlelték, lényegtelen. Könnyed szökkenéssel ugrott a tetőre, ami halk nyikorgással jelezte, hogy kezd kicsit sok lenni a súly rajta.
 - Rydo.
 - Jackal? – biccentett köszönésképp, hangsúlya pedig egyszerre volt üdvözlő és kérdő.
 - Kétheti járásra innen lecsaptak az arkhanok. Oda kell menned és keresni bármi nyomot utánuk. Úrnőnk biztos abban, hogy meg fognak indulni ide is, csak idő kérdése.
 - Csapjak össze velük magamban? – vonta fel szemöldökét Rydomer még mindig a gyermekekben gyönyörködve.
 - Nem. Csak ha muszáj. Ide figyelj Kellen. Nem minden úgy van, ahogy te gondolod. Ha azt teszed amit mond az Úrnő, akkor minden szép és jó. Egyéb esetben újra száműzhetnek vagy még rosszabb, megölhetnek. Egyik se lenne jó se neked, se nekünk. Bár sokan utóbbit nagyon szeretnék…
 - Három nap múlva ott vagyok.
 - Három?... – hűlt el Bailey.
 - Egy nap míg rákészülök.
 Finoman letette a hüledező lány fejét a tetőre, s felállt, majd leugrott a tetőről.
 - Jackal. Lennél szíves a városnevet és irányt megmondani? – fordult vissza immár a földről a férfi.
 - Dél, dél-nyugatra Rimek. Derítsd ki mi maradt belőle meg amit még tudsz.
 Rydo már nem szólt, csak baljával intett meg sem fordulva. Az utolsó szavakat talán már fel se fogta, meg se hallotta.
 - Komolyan gondolta, hogy két nap alatt akar odaérni? – kérdezte Bailey Jackalt pár perc ámulás után.
 - Rydomer egy speciális lélek. Nem csodálnám, hogy ha egy nap alatt is meg tudná tenni a távot.
 A válasz még jobban ledöbbentette a nőt, ám Fried nem nagyon akart már maradni, saját dolga után indult.


 Csend volt, és sötét, ám ez nem zavarta Jackalt. Tudta jól, hogy hol van, valaha naponta többször is végigjárta a folyosókat s akár csukott szemekkel is végig tudott volna menni céljához.
 A Végső Bukás, Kellen őrjöngése előtt ez is egy fényekkel teli, meleg hely volt. Nem tudta mi késztette a férfit arra amit tett, ám mégis minden nap lejárt ide, hátha ki tudja deríteni. Nézte a védelmi rendszer maradékát, a robbanások hatalmas pusztítást vittek végbe, s ezeket nézegetve jutott el a főkristály termébe. Legalábbis a hatalmas, kiégett lyukba ami maradt a földalatti létesítmény ezen részéből Kellen után.
 Leült középre, s elengedte magát. Hagyta, hogy képek áramoljanak a fejébe. A hely különleges kisugárzásának hála akár az egész történetét láthatta volna, ám Jackal a közelmúltra koncentrált. Több száz éves múltú hely volt ez, ami egy ierennek éveket jelentett, itt csak napoknak, perceknek tetszett.
 Végül elért a napokhoz, amiket már annyi ideje vizsgált át folyamatosan. A Bukás előtti napokhoz. Az emlékképek még mindig élénkek voltak.
 Önmagát látta, amint Kellen oldalán belépked. A férfi térdre hajol a kristály előtt, ahogy már annyiszor, s a lehajtott fejű férfi elé lép az Úrnő. Nem fontos emlékek.
 Pörgette a napokat. Már ezerszer, vagy még többször átélte ezeket az emlékeket, de még mindig nem találta meg a megfelelő napot, a megfelelő okokat, amiket keresett.
 Újabb felesleges napot söpört félre s azon tanakodott, hogy talán visszafelé kellett volna haladnia, úgy nem kerül több évébe a keresgetés. Eleinte csak egy nap emlékeit tudta végignézni, úgy lefárasztotta a hatalmas mennyiségű információáradat, ám azóta belejött, gyakorlottan lapozgatott az emlékképek és az azokhoz tartozó hangfoszlányok között s már akár egy hetet is át tudott nézni egy-egy alkalommal.
 Ám újra elfáradt, ereje fogyóban volt.
 - Akkor holnap újra – mondta magának megtörve a pszichikai kapcsolatot a hely emlékeivel.
 Kifelé menet még érezte a rengeteg emléket, ami a többi kristály helyéből sugárzott, bár azok jóval gyengébbek voltak.
 A Végső Bukás idején Rydomer Kellen először evakuáltatta a létesítményt, majd tönkretette, elpusztította az energiát, védelmet, és fényt szolgáltató kristályokat. Hatalmasak voltak, Fried máig nem fogta fel, hogy bár speciális lélekről van szó Rydo esetében, mégis hogy volt képes tönkretenni valamit, amiben előtte a legerősebb lélekharcosok se tudtak kárt tenni. Ugyanis időről időre a legerősebbek megpróbálták tönkretenni a kristályokat, hogy kiderítsék erejüket, használhatóságukat, ám egyiknek sem sikerült nemhogy repedést, apró karcolást sem ejteni rajtuk. Kellennek mégis sikerült gyors egymásutánban tönkretennie mindegyiket, s élve megúsznia. Sőt utána még arra is volt ereje, hogy a helyőrség felét szétverje.
 Kilépve a fényre Jackal szemei elé emelte balját, enyhén elvakították a lemenő nap sugarai.
 Választ nem találva baktatott Boramar utcáin.


 Délutáni forróság uralkodott. A romok már nem is füstölögtek, több napja kiégtek. A nyomok java mégis megmaradt, nem se a szél és nem is esett az eső hogy eltűntessék őket.
 A romlás bűze ellenben erőteljesen terjengett, érdekes grimaszt csalva az érzékeny orrú, ezüstszürke farkas fejére. Lassan, óvatosan sétált be a városba, orrával néha arrébb tolt egy kormos lécet vagy égett lomot. Lassú sétája közben folyamatosan szimatolt, keresett valamit. Nagy, izmos teste hangtalanul lépdelt, szinte lebegett a föld felett.
 Egy pillanatra megdermedt, majd orrát magasba emelte és fülét hegyezte. Valamit észrevett, de az orrfacsaró bűz miatt nem tudta megállapítani mit, így várt. Aztán egyszercsak lekuporodott, ugrásra készen, agyarait kivillantotta, s tovább várt. Már tudta, hogy valahol előtte van valami, sőt még nagyjából a távot is fel tudta becsülni. A szagot azonban továbbra sem tudta beazonosítani, így az ugró pózból kicsit felengedett, s lassú, megfontolt léptekkel megindult előre a cél felé.
 Ahogy befordult a tippelt sarkon, valami nagyon gyorsan ugrott, csak egy árnyat látott az egészből, aztán már azon kapta magát, hogy a lény után lohol. Hatalmas teste néhol súrolt ezt-azt, egy-egy szűkebb kanyarban nekicsapódott a falaknak, vagy legalábbis ami maradt belőlük. Gyorsan szedte lábait, hiszen szagot fogott, talán pont azét, amit keresett, ugyan azt ő maga sem tudta, hogy pontosan mit.
 Átszökkent egy alacsony kerítésen, s érkezte után rögtön tovaszökkent egy kifeszített medvecsapdát elkerülendő. Rég látott ilyet, de még élénken élt elméjében az emlék az egyetlen közvetlen fizikai kontaktus felvételéről egy ilyennel. Nem akarta újra átélné azt az élményt.
 Kiért a városból, s a romlás, a dögvész szaga enyhült. Helyét lassacskán a természet szagai vették át, amik drogként hatottak rá, s ettől csak még gyorsabb futásra ösztönözte magát. Ám a másik szag gyengült, majd újra a sajátját érezte meg.
 Dühös vonyítást hallatott, ahogy rájött, hogy átverték, s lassan visszaballagott a városba. Ott azonban nem talált semmit, csak egy hatalmas csapat, talán egy századnyi ember nyomát, azt se teljesen a városban, úgy fél mérföldre nyugatra a településtől. Szagot már nem érzett, de tudta jól, hogy amiért jött, az akár erre is lehet, így mivel a másik nyomot elvesztette, úgy döntött, hogy ezen halad tovább és követni kezdte az elvezető lábnyomokat.
 Nagyobbak és mélyebbek voltak egy átlag emberénél, de tudta, ez csak a harci öltözékek miatt van, így akár azok, akár ieren mentőosztag nyomai, akár arkhan katonák nyomai is lehettek. Bármelyik is legyen, a nyomok végén tudta, hogy válaszokat lelhet, s magában még remélte is kicsit, hogy nem arkhanok. Nem akart vért folyatni, ha nem muszáj.
 Kényelmes, sétáló tempót vett fel. Tudta, hogy a nehézvértesek lassan haladnak és gyorsan elfáradnak, ráadásul az elmúlt napok igen forróak voltak, ami csak rásegít ezekre a folyamatokra, s időről időre meg kell állniuk a lényeknek inni.
 Fejében mégis az a szag járt, az a valami, amit a városi romok között érzett meg. Kíváncsi volt, hogy vajon mi volt az, ami őt, a tapasztalt, erős farkast oly könnyedén lefutotta és átverte.


 Fried oldalán ezúttal Bailey volt, úgy járult az úrnő színe elé. Térdet hajtott, mint az emlékképekben Kellen, majd miután a hideg női hang engedélyt adott, felállt, s tekintetét maga elé emelte. A nő kint maradt.
 - Jelents! – hallatszott a fagyos utasítás.
 - Rydomer Kellen négy napja elindult elvégezni a feladatot, amit rábíztunk. Feltehetően már a nyomában van a gyilkosoknak, s hamarosan hazatér.
 - Várhatóan mikor?
 - Pontosan nem tudom. Egy, talán két hét múlva. Ne felejtsük, hogy saját szabályai szerint játszik, és hogy egy speciális lélekről van szó. Nála bármi lehetséges, megtörténhet az is, amire nem számítunk.
 - Köszönjük Jackal Fried. – Az Úrnő kedves hangja melegséggel töltötte meg a férfi szívét. Dallama megnyugtatta. – Ha bármi szokatlant tapasztalsz Rydo távollétében jelentsd. Egyéb esetben legközelebb akkor kell megjelenned, ha már hazatért. Addig folytasd tevékenységed.
 - Köszönöm Úrnőm. Lelépek.
 Ahogy jött, úgy is távozott, némán, s gyorsan.

Baltar 5. fejezet

 Az emberek legtöbbje már aludt békésen, de természetesen az ivók és kocsmák hangosak voltak a zenétől és a jókedvtől, amit a tudatmódosító anyagok okoztak, legyen az alkohol, vagy egyéb anyag.
 Hátát a falnak vetve, cigizgetve várta a kerülőket Karazard. Ma mindenképpen lépniük kellett, s ennek tudatában az elmúlt pár napban szinte tökélyre fejlesztette Baltar képességeit közelharcban. Ha mást nem, az ő szintjét túlfejlődte a gyerek, talán már apjáén vagy még annál is feljebb állt. Többször is edzett Saldenarral és Baldrikkal is, valamint Katarinát is tanítgatta. Ez a sok tréning viszont alaposan elfárasztotta. Sallyvel is foglalkozott, bár vele kicsit másképp, mint a többiekkel. Őt elsősorban nem a nyers erő és a közelharc fortélyaira tanítgatta, mint a többieket, inkább arra, hogy harc közben hogyan teheti magát a leghasznosabbá.
 El akarta kerülni a larveli zavargások vérengzését, a veszteségeket. Tudta, az őrök is segíteni fognak nekik, de bennük nem bízott. Nem voltak olyan magasan képzett harcosok, mint ők. Nem tudtak annyit a kerülőkről összesen, mint amennyit ők egyenként. És talán a legfontosabb: az ő emberei ha nem is tapasztalt, de harcedzett emberekből állt akik számára ez egy speciális edzés szintjével ért fel, csak a tétje volt jóval magasabb az egésznek.
 Elnyomta a falon a csikket, s eldobta. Nézegette Arwent, a holdat, aki mindig jó lélekkel világította meg neki az utat, mindig segített neki a bajban. A csillagok a gyönyörűségének megkoronázásai voltak. Körülölelték, ékesítették.


 Halk suhanások, apró neszek közepette érkezett meg a fiatalok csapata. Ők maguk még nem tudták, sőt még maga Baltar sem, de Karazard már érezte, hogy létrejött az új Négyes csapat, ami ütőképességben felért az előzőhöz. Vezetőjük egyértelműen Kairen fia volt, döntés nélkül fogadták el a többiek. Nem kérdeztek semmit, egyszerűen úgy tisztelték és azzá lett tudtán kívül a fiú.
 - Üdv srácok – üdvözölte őket. – Valaki cigit? – kínálta körbe dobozkáját, ami fémből volt biztos ami biztos alapon.
 - Nem köszönjük. – Slade többnyire a többiek véleményét hangoztatta. – Várj mégis. Baltarnak és Katának dobhatsz egyet.
 A két fiatal elhúzott egy-egy szálat, s meggyújtották, a fiú stílusosan a fákjáról, a lány finomabban, Karazard tűzszerszámáról.
 Nem lepődtek meg azon, hogy Slade szólt helyettük. Már régóta tisztában voltak azon képességének, hogy képes a hangosabb gondolatokat „meghallani” amit ő maga csak suttogónak nevezett.
 - Ma akciózunk? – kérdett Baldrik. Mély, már-már döngő hangja ellenére barátságos volt a srác, igaz kifelé picit zárkózott, ámde megbízható.
 - Igen. – Baltar határozott volt. Szemében volt valami ismerős Karazard számára, ám nem tudta hova tenni a dolgot. Hasonlított Kairen eszelős tekinteteire, de mégse az volt. – Az őrökre próbáljatok meg vigyázni. Ha mégis az utatokba kerülnének… Hát kellett nekik lábatlankodni.
 - Balti… - Sally megrovó hangjára csak vállat vont a szólított. – Nem azért jöttünk, hogy válogatás nélkül öljünk.
 - Pontosan. Tudom. Miért. Jöttünk. – Tagoltan beszélt. Ha valaki, hát a fiú tudta miért vannak itt, ha rajta múlott volna a lány nem is jöhetett volna. – Nekem ne mondd meg, hogy mi a dolgunk. De ennek ellenére nem tűröm meg, hogy akadályozzanak minket, netalán megsebesítsék egyikünket is. Hozzánk képest alulképzettek és bénák. Még a halálba bénázzák valamelyikőnket.
 - Balti… - Kar is megrovó hangnemben szólt, ám ő másként folytatta: - Attól, hogy ez az igazság, még nem kell ilyen keménynek lenned. Katának nem biztos, hogy jólesik az ha a népét gyalázod ilyen módon.
 - Ugyan bácsi. – Az említett lány vidám volt. – Én is Balti véleményén vagyok.
 Nagy kacaj, aztán hosszadalmas, várakozással teli csend következett. Több cigi is elment a három bagós fél részéről.
 Már korábban megtudták, hogy az este tíztől hajnal háromig terjedő időintervallumon jöhetnek a kerülők teljesen véletlenszerűen, teleportálva a város területére akárhova. A teleportálást azonban hangos csattanások előzik meg, így könnyedén össze lehet gyűlni még a szörnyek érkezése előtt.


 Nyugat felől szólaltak meg a harangok. Balti biccentésére megindultak a tetőkön ugrálva és mászva a célterület felé. Ahogy közeledtek egyre erősebb lett a gyilkolás, pusztítás utáni vágy és a vérszomj szaga.
 Az őrök már küzdöttek. Veszteségeik az eddigieknél jóval nagyobbak voltak, ami betudható a látóknak. Eddig még csak nem is láttak hasonlót, nemhogy küzdeni vele, így a kószák amint tudtak becsatlakoztak a harcba. Karazard stílusosan, égszakadással érkezett egy látóra, s rögtön lándzsaerdőt idézett több lényt felnyársalva, mint amennyi eddig elesett.
 Baltar se maradt el sokkal mögötte, mestere képességét másolva z égből hullott alá egy másik látóra, míg Slade, Baldrik és Kata egyenesen tört előre a szörnyek soraiban. Bár első alkalommal küzdöttek kerülőkkel, tudták pontosan a mozgásukat, gyorsaságukat, és trükkjeiket a korábbi feljegyzések alapján.
 Vérben és izzadtságban fürödtek, repeszek, testrészek és egyéb dolgok repkedtek körülöttük, míg Sally a háttérben meghúzódva figyelt és jegyezte a fontosabb megmozdulásokat.
 Az ifjú Krohn két morken közül robbant át teljesen meglepetésszerűen egy látóra, ám az még időben reagált, és a földre küldte a fiút ki még apja harcstílusában küzdött. Furcsamód öklei a kemény páncélokon is áttörtek.
 Mikor Karazard egy lélegzetvételnyi szünethez jutott, láthatta a megmozdulásait a többieknek. Baldrik egy kicsit lassú volt, már fáradtság kezdődő tüneteit produkálta, míg Sladenar újra és újra lecsapott hatalmas kétkezesével még a leghatalmasabb morkeneket is apró darabokban hagyva maga mögött.
 Katarina már egy sokkal elegánsabb harcmodort használt, szinte táncolt a kerülök között s azok egymás vesztét okozták elvétett, ám dühtől annál inkább fűtött csapásaikkal.
 Baltar mégis más volt. Töretlenül haladt előre. Érzékei mások voltak, konkrét cél felé vélte a spártai törni a fiút, aki egy látóval állt újra szemben, ám egyéb másolt képességeivel módszeresen irtotta őket is. Stein megdöbbenve tapasztalta a majdnem tizennyolc éves fiú elképesztő erejét. Arra jutott, hogy az edzéseken alábecsülte a fiút. Apját márrég túlszárnyalta, sőt nagybátyját is, az egyetlent, aki képes volt legyőzni Kairent mikor ereje teljében a harcra koncentrált. Meg merte volna kockáztatni, hogy egy-két éven belül már talán magának Kaidannak is méltó ellenfele lenne a fiú, mert legyen bármennyire is erős már most, még az állóképessége hamar cserben hagyta.
 A fiú érzett valamit a szörnyek hullámai mögött, valamit ami más volt mint az eddigi lények. Talán eddig is érezte, csak nem olyan biztosan, nem olyan erősen mivel messzebbről figyelték csak a harcot. Ilyenkor azonban minden érzék kiélesedik, minden reakció felgyorsul, maga a fizikai erő is megnő. Nem csoda hát, hogy Baltar tudott valamit, amit a többiek nem.
 - Kata! – kiáltott ki a hullahalmok közül Krohn. Karazardnak ekkor lett világos, miért volt annyira ismerős az a tekintet. Valóban a Kairen féle „elmebetegség” volt, de mellé még a kihívás utáni vágy, a vérszomj és a mások védelme utáni vágy érdekes vegyülete keveredett. – Gyere!
 A lány a lehető legtöbbször használta Kairen térváltásához hasonló képességét, az aegist. Annyiban különbözött a kettő, hogy míg Kai szabadon mozoghatott vele, Katának kellett egy hús és vér végpont, és valamivel nagyobb is volt a hatótávja.
 A fiú és a lány mélyen behatoltak az ellenség soraiba, mélyebben, mint azt elsőre el tudták volna hinni.
 Az őrök már teljesen visszavonultak, átadták a helyet a kószáknak, akik az elől haladó kettős miatt szinte csak takarítóknak tűntek. Katonák láttak el katonákat, vonszolták külön a sérülteket, vagy hullákat.
 - Ez nem jó, nagyon nem jó – dohogott Slade két csapás között. – Az a páros nagyon előre haladt. Sally látod még őket?!
 - Nem! – jött a válasz. – Elveszítettem őket.
 Pár perc múlva elfogytak a kerülők. Egy ponton nem volt több. Se vér, vagy nyomok amik arra utaltak volna, hogy Katarina és Baltar merre ment volna.
 - A francba… - mondta halkan Karazard.
 - Merre lehetnek? – érdeklődte újfent Slade.
 - Volt itt még pár más lény is mint a kerülők – magyarázta Baldrik, ki mindig ki tudta szúrni ha valaki más még van a környéken, aki nem oda illik. – Ezek… Nem is tudom leírni őket. Eddig is itt voltak, de nem tekintettem jelentősnek megemlítésüket mivel nem mutatkoztak és kárt sem tettek.
 - Hmmm… - A spártai az állát vakargatta. – Legutóbb a kerülők mellett kruganok is voltak. Elképzelhető, hogy most is mások állnak a támadások indításai és koordinálása mögött.
 - Valószínűleg. – Sally enyhe aggódást mutatott. – Máskülönben nem ugrott volna utánok Baltar. Ha pedig valakit kért még maga mellé, az azt jelenti, hogy tartott tőlük annyira, hogy segítséget hívjon.
 - Vagy csak kellett neki valaki, aki majd kiütött állapotában visszahozza… - Karazardnak túl ismerős volt a helyzet. A fiú túlságosan hasonlított Kairenre cselekedeti terén. – Ahogy harc közben mutatott viselkedéséből elnézve elképzelhető, hogy már nem is Gileádban vannak, és hogy nem ép bőrrel jönnek vissza…
 Tanácstalanul álltak ott a hullahegyek felett. Nem tudták, hogyan követhetnék társaikat, vagy hogy merre lehetnek, hogy utánuk menjenek. A nyomok pedig egyértelműen arra utaltak, hogy portoltak a városból, mivel se elficcent vércseppek, vagy valami hasonló nem volt az utolsó holttest után.
 - Minden amit tehetünk, hogy most várunk. És imádkozunk, hogy az a kettő egyben jöjjön vissza.


 Kata nem tudta miért, de amint közelebb került Krohnhoz, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, pedig a tömeg kellős közepén jártak és a fiú nem használt fegyvert. Mégis úgy hullottak a kerülők körülöttük, mint a legyek, mígnem hirtelen a sivatagban találták magukat hat mágus között.
 Egymásnak vetett háttal álltak a gyűrűjükben, a lány a két kardját markolta görcsösen, míg a fiú hanyag tartásban jobbját a kardja markolatán tartotta.
 - Üdv – köszönt azzal a szívélyességgel Baltar, mint amivel korábban Katarinát és kíséretét üdvözölte. – Kik vagytok ti? Már ha szabad kérdeznem.
 Egyikük lassan előrébb lépett, pont az egyik olyan, aki Krohn látókörén kívülre esett.
 - A-a-aaa – trillázta az ifú. – Csak velem szembe, ha hozzám beszélsz.
 - Nem vagytok abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjatok. – A hang férfié volt. Érett, felnőtt emberé, aki már több csatát is látott. – Ezen felül nem tudom, hogy hogy tudtatok követni, de ez eléggé problémát jelent.
 - Már amennyiben? – érdeklődött a lány.
 - Már amennyiben elkezdtek egy csetepatét. Túlerőben vagyunk. De elnézve az erőtöket, ahogy a szörnyeket irtottátok… Valószínűleg nekünk is lennének veszteségeink, ami nem lenne jó.
 - Nos akkor, beszélgessünk.
 - Baltar – bökte oldalba a lány halkan suttogva. – Nem hiszem hogy ez alkalmas pillanat lenne erre.
 - Ugyan – súgta vissza az. – Hallhattad, nem akarják a balhét. Ilyenkor a legalkalmasabb az idő társalogni.
 Amaresu megadóan engedte le fegyvereit, és lazította el izmait.
 - Ki irányít titeket? – vágott egyből a közepébe a fiú.
 - Nem hiszem hogy rátok tartozna. Ellenben ti kik vagytok?
 - Baltar Krohn, a farkaskölyök. Kairen Krohn fia, San Sorrow leendő kószája. A lány Katarina Amaresu, gileádi. Akkor ki is a főnökötök?
 - Ne légy ennyire könnyed ifjú harcos. Bár apád nagy erejű ember volt, és ahogy elnéztem te sem szenvedsz benne hiányt, attól még nem árt ha néha kicsit komolyabb vagy. Különösen neked. Ellenben most mennünk kell. Nincs több időnk rátok.
 Mire válaszolhattak volna bármit is, a csuklyások eltűntek.
 - Balti?
 - Nem. Már nincs elég erőm ahhoz, hogy kövessük őket. Amúgy se hiszem, hogy valami barátságos helyre jöttek volna. Ez a kietlen táj is csak pontosan az ilyen helyzetekre kellett. Egy megálló a semmi közepén, hogy ha követnék őket akkor itt lerázzák. Valószínűleg még beiktatnak néhányat.
 - Értem. Most akkor mihez kezdünk?
 - Várunk és pihenünk. Ahogy elnézem a csillagokat Gileádtól nyugatra vagyunk olyan száz kilométerre. Ha holnap nekivágunk, éjjelre visszaérünk.
 - Most nem mehetünk itt sehová. Ez a sivatag. Öngyilkosság lenne bármerre is menni. Nappal keresünk valami búvóhelyet, és ott várunk alkonyatig. Akkor kell nekiindulnunk különben megsülünk nappal.
 Baltar vállat vont. Átlátta Katarina szavait. Éjjel nem nagyon találnának megfelelő búvóhelyet, míg nappal ahogy a lány is mondta a nap szénné égetné őket. Jobbnak látta a fiú, ha jelen helyzetben Kata vezet, mivel itt ő a tapasztaltabb.