Jericho 3.: Péntek 13.

 Ledöccentettem a székem, s lehajtottam fejem karjaimra. Ahogy két éve minden áldott reggel mikor munkába megyek. Talán a következő hétre kiveszek egy kis szabadságot. Rám férne a pihenés.

 Beérkeztemkor az irodába már jelen voltak páran. Páran, akik nálam jóval buzgóbbak. Kávéztak épp, majd Rebecháról kérdeztek. Sokat sejtető vigyorral még több többértelmű választ nyögtem be, majd elvonultam.

 - Te Jericho – jött oda Emett. – Mit szólsz a március közepi hóhoz?

 - Havazott az éjjel?

 Úgy néztek rám, mint egy hülyére. Valahol igazuk volt.

 - Ne mondd hogy végigautókáztad a fél várost anélkül, hogy észrevetted volna a fehérséget… Magadnál vagy te ember? Máskor a figyelmed egy porszem sem kerüli el.

Meg voltak ütközve. Mint idősebb csatahajó nem vágtam vissza Emettnek, bár kedvem lett volna. Ekkor dugott valaki valami hideget a pólómba. Majd még egyet.

 - Igen, ezek szerint – mondtam hátrakaparászva. Azt hittem Cole jött meg és hógolyót nyomott a tarkómhoz, de mikor megtaláltam a karokat, azok véknyabbak voltak egy férfiénál. Kevésbé szőrösek is. Ráadásul a barátom velem szemben vigyorgott. Úgy ugrottam fel, mint akinek parancsba adták: ha élni akar, ezt kell tennie. Magammal rántottam a nőt is, aki úgy könyökig lehetett a hátamon.

 Naná hogy a főnöknek is meg kellett jelennie. Arcán egyből jóleső vigyor terült el, ahogy meglátott engem. Mi tagadás, valószínűleg úgy ugrálhattam mint egy rodeóbika. A többiek is harsányan kacagtak, naná.

 Dobáltam magam, forgolódtam, tán még a földön is hemperegtem. Egy agresszív hangyaboly nem lett volna ilyen hatással rám az tuti. Aztán hirtelen eltűntek az illetéktelen végtagok testem tájékáról, s én is megnyugodtam.

 - Vége a műsornak! – dörrentem. Néma csend állt be. – Te kis gnóm törpedék. Elteszed mellőlem ezt az agybeteg ribancot vagy kilógatlak az ablakon a lábaidnál fogva.

 Visszafogtam magam, szavaim a fogaim között szűrtem pedig ordibálni lett volna kedvem. A csend azonban továbbra is tartotta magát.

 - Melletted marad – fúrta vizenyős szemgolyói tekintetét az enyémbe kapitányunk. – Nincs vita.

 - Veled ellentétben én be merem tartani a szavam. – Sziszegtem. Ekkor érte utol tudatom önmagam, és rájöttem miket mondtam. Középhosszú passzt adtam a rohadéknak a fegyelmihez, a kérdés már csak az, hogy van-e annyi a donga lábaiban, hogy elérje. Őszintén reméltem, hogy nincs. – Jövő héten szabit veszek ki – váltottam vissza közönyös hangnembe. – Ki kell fújnom magam.

 - Ajánlom is. Jobb is ha más város rendőrei nem látnak így. Dante eléggé fent van ahhoz, hogy lejárasson és munkanélkülivé tegyen engem.

 - Úgy érted minket. Ugye AK? – vetette közbe Cole. Mikor megjöttem még csak ő mert nyíltan szembefordulni és visszaszólni neki. És csak ő szólította gúnynevén. – Ez persze csúnya bukás lenne a karrierlapodon ugye? – Azóta többen is szembe mernek vele szállni, és kiállni a saját igazukért. Egy embert elmebetegnek néz a tömeg. De kettő már szöget üt a fejükben. – Egyébként is, péntek van. Ma mindenképp engem kell Jericho mellé tenned.

 - Biztos hogy nem! Ti ketten még egyszer nem lesztek egymás mellett különben megint fizethetek egy épület felrobbantásáért! Tudjátok ti mennyi munkám van abban, hogy ti működhessetek ilyen formában? Szót se többet, megmondtam: Jericho miss Anderson mellett marad amíg másképp nem döntök. Most a lőlapokat.

 Az asztalomhoz csörtettem, és elsőként adtam a kezébe a sajátom. Először lefehéredett a golyósdeó feje, aztán lassan torzulni és vörösödni kezdett. Kifelé indultam.

 - Várj Jericho ezt már tényleg nem viszed el. Te nyíltan gúnyt űzöl ebből az egészből és tényleg annyi számodra a lényeg, hogy hivatalosan randalírozhass. Fel foglak függesztetni ha addig élek is.

 - Sok sikert hozzá – intettem vissza a vállam fölött. – De vedd figyelembe azt is AK, hogy a csoport mennyivel gyengébben teljesítene nélkülem.

 Bezártam az ajtót, s lementem a kocsihoz. Amint kiértem rágyújtottam, s elővettem dzsekimből a termoszom mélyet slukkolva a barna léből.

 Nekidőltem a vezető oldalán az ajtónak, s ismét az égre tekintettem. Ez a nap is jól kezdődik, mi jöhet még?

 Eközben döccent az autó és csattant az ajtó. Rebecha beszállt. Én is így tettem. Aztán majdhogynem csecsemő pózban találtam magam. Mivel túl ideges voltam AKra, így a nőnek nem írtam fel a rovására a dolgot. Ülést, tükröt állítottam, majd az övvel bíbelődő társsal mit sem törődve tövig nyomtam a gázpedált. A fehérségen ámultam közben, úgy tűnik tényleg havazott. És én tényleg átbambultam az ide utat.

 - Elmész most már a büdös picsába te rohadék! – Ja persze. Anderson nem volt hozzászokva még teljesen a vezetési szokásaimhoz. – Különben is kit ribancoztál te le? Törpapa tuti nem tesz el mellőled. Megható a ragaszkodásod.

 - Te Törpapázod AKt?

 - Te meg AKzod Törpapát.

 - Análkurva. Bár így belegondolva a Törpapában is van ráció. Csak a szakáll és a piros sapi hibádzik.

- Ne terelj. Minek akarod annyira hogy Cole legyen melletted? Asszed más nem ért meg? Térj már észre Jericho. Vagy csak Péntek 13-ai rohamod van?

 Visszafogtam magam, és végigmértem a nőt. Térdig érő szoknya - tudjátok az a féle, amit a szellő fel szokott kapni -, testszín harisnya, természetesen edzőcipő, és kötött garbó. Meglehetősen vonzónak találtam hirtelen, aztán inkább visszavágtam szemeim az utcára.

 - Most mit néztél?

 - Haggyábékén – hadartam megrögzötten az utat bámulva, mintha annyira nagy koncentráció kellene a vezetéshez. – Nem csak Cole ért meg. De Te, vele ellentétben, semmit nem tudsz rólam. Tudod mi volt abban a négy évben? Lövésed nincs parazsaru. TE-s voltam. Na? Most már tiszta a gúnynevem is?

Dühös voltam, ma már másodjára – vagy még mindig? – és mégse ordibáltam. Minek?

 Aztán Iren szakadt közénk az éterből. Talán hallott a reggeli afférról, a rendőrségen is gyorsan terjedtek a pletykák. Vagy valaki figyelmeztette, hogy óvatosabban ma. A dolog lényegtelen. Bemondta a címet, és a hívás okát, és már tekertem is a kormányt sok dühös dudálással jutalmazva tettemért.

 Vígan szlalomoztam a többi jármű között, majd a célépülethez érve a járdára döccentettem a járgányt, s mély levegőt vettem. Magamhoz vettem Sterlingem, meg a kávém és nagyot húztam ismét belőle.

 - A kardiológusok biztos szeretnek. Magas a vizitdíj.

 - Nem a te dolgod. Maradj mögöttem, és fedezz.

 Azzal kiszálltam, s megindultam az emeletnek. Állítólag valami családapa bepöccent, és az emeletről rácowboyozott a parkban játszadozó gyerekekre és szüleikre. A park a nyolcemeletes túloldalán volt, tehát érkezésünkről nemigen tudhatott az ipse, már ha igaz a hír, miszerint az erkélyéről követte el a lődözést.

 Óvatosan haladtam felfelé a lépcsőn, Anderson egy fordulóval lemaradva követett hogy fedezhessen. Vígan loholtam fel a hatodikra, már csak annak a fényében is, hogy valakin levezethetem a dühöm.

 Apuka idővel visszahúzódhatott a folyosóról, mely a tömbház játszóterére nézett, mert ott már nem volt. Ajtóról ajtóra haladtam óvatosan befülelve mindegyikbe, gyanítván, hogy talán nem a saját lakásába vette be magát az ipse.

 Tévedtem. Finoman elfordítottam az ajtógombot, és megpróbáltam benyitni csendben. Zárva volt. Láttam Rebechán hogy mire számít így alkalmam adódott ismét meglepni, mikor zsebemből tolvajkulcsokat húztam elő egyesével próbálgatva, a lehető legnagyobb csendben. A harmadik vagy negyedik kulccsal sikert is arattam, a zár elfordult. És irtóhangosan kattant a beállt csendben.

 Társam – a női – repült, és félretaszított egy fegyver kibiztosításának összetéveszthetetlen hangja után. És fogpiszkáló repkedett mindenfelé.

 - Nagyon rámenős vagy.

 - Köszönömöt kéne mondanod.

 - Miért is?

 Nem volt idő további bájcsevejre, lefordítottam magamról Rebechát. Az ajtó maradványaiba jóízűt rúgtam, s a fél tok is kiszakadt. Annyi baj legyen. Közben meghallottam a szirénákat…

 - NE! – kiáltottam, s bevetettem magam az ajtón egyenesen a faszi felé lódulva, aki a keskeny, két méteres folyosó túlsó oldalán állt remegő kézzel tartva fegyverét. A ricsajra felém fordult, de csak fejével. Aztán talán a rémülettől, talán az őrülettől, talán a reménytelenségtől, esetleg a háromtól együtt de meghúzta a ravaszt.  Nem tudtam eldönteni mit látok szemében, csak a nő és a gyerekek sikolyát hallottam.

 Mikor elértem a férfit – ha férfi az ilyen -, jókora bal egyenest vittem be neki. Megtántorodott, s én a fegyverem eldobva kitekertem az övét a kezéből. Újra divatba jöhetett az UZI, mert az elmúlt három napban másodjára találkoztam a kis gyilokeszközzel. Aztán búcsúztam is tőle, ő az ablakon át távozott valahova az utcára.

 Megragadtam a mandrót, s a gyenge válaszfalhoz vágtam, ami megrepedt. Aztán teljes erőmből átlendítettem a másik irányba, ahol át is szakadt a fal. Tombolva ugrottam utána, s bár már alig bírt mozogni a földön, még bordán rúgtam majd kifelé indultam.

 Az óvatosan befelé merészkedő Andersont felkaptam, s ölemben magamhoz szorítva vittem kifelé. Egyrészt hogy ne lássa amit én láttam meg amit tettem, másrészt hogy lefogjam karjaim remegését.

 Hogy hogy jutottam le, azt nem tudom, a következő kép az, hogy a ropogósok faggatnak a történtekről, az exapát pedig egy mentőbe zsuppolják rosszalló pillantásokkal. Jött a főnök is, hogy teljes legyen a dolog.

 - Had gratuláljak az egyik legjobb emberünknek személyesen is – magyarázta a riportereknek – aki megakadályozott egy tömeggyilkolást. Jericho bár az egyik legvadabb és legrosszabb természetű emberem, a munkáját kétség kívül remekül végzi – hadarta, s nyújtotta felém a kezét.

 Bambán néztem hol a kezére, hol a nyomott fejére. Úgy öt percig állt ott így, mire eljutott a tudatomig amit magyarázott. Egykedvűen ütöttem el kinyújtott kezét, s beszálltam az autóba. Rádőltem a kormányra, s bámultam magam elé. Azt se vettem észre, Anderson mikor szállt be mellém, csak mikor már a hátamra tette a kezét.

 - Jericho, mert horrorisztikus szituációkhoz küldték ki az osztagom. Ha valahol öltek, mi mentünk és még jobban öltünk. Nem vittem nagy rangig, nem is akartam előléptetéseket. Már akkor is az volt a lényeg, hogy lekapcsoljak másokat. De mikor a közvetlen felettesem biztosítottam a tetőn, aki át akart lőni egy túszt hogy eltalálja a terroristát. Betelt a pohár. Fel akart áldozni egy életet, hogy tovább dagadhasson a melle. Olyan volt mint Cliveland, a főnökünk. Magán kívül senki nem érdekelte. Az ipsét legurítottam egy lépcsőn, két hétig feküdt utána kórházban. Járni remélem azóta se tud rendesen. Lényeg, hogy engem leszereltek, és idezavartak. Azóta is rosszul érint ha túszok is vannak a dologban. Aztán a fószer meglátta, hogy mi odafent verekedtünk. Talán megcsillant a puska. Azt mondják kirohant, és gránátokat dobált, míg le nem puffantották. Hát, ennyi Jericho meséje. A mészárszéké, ami miattam történt. Legalábbis ezt állítják.

 A hangom szinte suttogás volt csak. Nem sokat lehetett érteni belőle, talán még úgy is tűnt hogy sírhatnékkal küszködök. Rebecha nem válaszolt, nem is kérdett. Mikor elég erőt szedtem össze, felegyenesedtem, s ezúttal normálisan kapcsolódtam vissza a forgalomba.

 Céltalanul ténferegtem az úton, csak úgy hobbiból, vezetni is beidegződések alapján vezettem, nem tudatosan.

 Iren is közénk toppant és kért, hogy menjek be, mert a főnök látni akar. Finoman és magamhoz képest meglehetősen nőiesen elküldtem a francba őt is, és AKt is, erre-arra hivatkozván. Aztán megcsörrent a mobilom.

 - Igen?

 - A helyedben bemennék – szólt bele valaki. – Dante hamarabb érkezett, miatta hívott be a főnököd.

 - Először is ki a franc vagy, másodszor honnan van meg a számom, harmadszor honnan tudod hogy nem mentem be és negyedszer azt honnan tudod hogy Dante itt van? – Unottan soroltam a kérdéseket amik meglehetőst érdekeltek. Mégse volt elég kedvem ahhoz, hogy egyáltalán színleljem az érdeklődést.

 - Altemor vagyok és mint olyan, megvannak a módszereim hogy tudjam mi történik körülöttem. Dantét meg természetes hogy tudom merre és mikor mozog, hiszen ő az ügyeletes vadászebem. Nem rossz társaság, már vele is beszélgettem többször. De ő mindig kiabál a végén velem.

 - Jó. Bemegyek – nyögtem, aztán bontottam a vonalat.

 - Ki volt az?

 Tehát. Tisztuló fejjel már képes voltam gondolkodni. Rebecha csak annyit hallott, amit én mondtam, ergó bárkivel beszélhettem, még akár Cole is lehetett az. Ha elmondom, hogy Altemorral csevegtem kényelmesen, tuti kiakad. Annyi esze viszont van, hogy nem munkatárssal beszélgettem.

 - Altemorral.

 - A tolvajjal?

 - Ismersz más Altemort? – sóhajtottam. – Ha bemegyünk – váltottam gyorsan témát -, megállunk majd egy kicsit az ajtó előtt.

 Nem válaszolt, én pedig ezt beleegyezésnek vettem. Csendben robogtunk vissza a kapitányságra, s szokástól eltérően nem kézifékkel álltam meg, hanem szépen illedelmesen. Halk léptekkel caplattunk fel elavulófélben lévő kapitányságunk első emeletére, s megálltunk az ajtó előtt. Kezemmel csendet intettem Andersonnak, s a fülemre mutattam, hogy hallgatózzon ő is. Nem volt nehéz kivitelezni, AK szokás szerint egy oktávval hangosabban rikácsolt másoknál.

 - Miért ne vihetném magammal? – kérdezte egy bariton higgadtan.

 - Mert Jericho tripla t-s – tajtékzott a gnóm. – Tűztől távol tartandó, mint a műszálas bokszeralsó. Az egy retardált barom. Pár hete felrobbantottak az akkori társával egy épületet, két napja leszerelt magában egy fegyveres osztagot, és még meleg eset, mert ma történt, hogy egy fószert intenzívre küldött miután az elszórt pár golyót.

 Berúgtam az ajtót. Bár az alap esetben kifelé nyílt volna. A zsaluk megadták magukat, így az féloldalasan csüngött le. AK egyből egy asztal mögé vetődött, ám egy magas, hozzám hasonló felépítésű, fekete hajú és barna szemű ember csak elvigyorodott. Nem volt kétséges, ő az a bizonyos Dante aki miatt most bejöttem.

 - Látom a módszereid nem sokat változtak – nyújtotta jobbját. Egykedvűen léptem el mellette, megcélozva a kávéfőzőt. – És a modorod se – tette hozzá fanyarul.

 Eközben töltöttem két jó csészével, s intettem Rebechának, hogy jöjjön. Szokásomhoz híven ledobtam magam a székembe és hintázni kezdtem, míg a nő az asztalom sarkán foglalt helyet. Sokat sejtető pillantásokat váltottunk, mondhatni így kommunikáltunk egymással.

 - Vagy mégis – mondta Jobson mikor látta hogy előzékenyen odaadom társamnak a másik pohár kávét, és addig nem iszok, míg ő nem kortyolt belőle.

 Továbbra is némán bámultam Becha szemeibe. Nem jégkékek voltak, tévedtem korábban. Sokkal inkább meleg, bár a jéghez nagyon hasonló tengerkékek. Törődés és kíváncsiság sugárzott belőlük. Ez lehetett az a pont, ahol ismét közelebb éreztem magamhoz egy kicsivel.

 Belement a játékba ő is, néma mosolyra húzott ajkakkal – milyen csábító ajkakkal – veszett el valahol az én szemeimben. Vagy a homlokomon.

 - Úgy. Szóval most meg vagy sértődve? – bújt elő az asztal mögül főnökünk, s lassan Anderson mögé húzódott. Meglehetősen jó taktikával: előbb Dante háta mögé, aztán a társam mögé, s most onnan acsarkodott. – Az az ember perelhet is minket rendőrségi brutalitásért ugye tudod? Ha megteszi, nem tartom a hátam megint miattad. Eleget rúgták már szét az én seggem, rúgják most a tiéd is.

 Visszadöntöttem a székem, s mint egy „véletlenül” meglöktem Rebechát, akinek minő véletlen, még gőzölgő kávéja teljes egészében ráfröccsent AK fejére és mellére. Égszakító vinnyogásba kezdett, s a földön hempergőzött kínjában.

 - Meleg? – kérdeztem vigyorogva.

 Fülemnek oly zengzetes szitkokat szórva kiabált velem. Pontosabban hadarta egymás után a káromlásokat, s ami meglepett, hogy ezen a téren legalább van olyan művelt és eredeti, hogy nem ismétel szavakat.  Elégtételt éreztem az elmúlt pár napért, bár közel sem akkorát, amekkorát akartam.

 - Miss Anderson! – tajtékzott. – Segítsen kérem! - Rebecha se aprózta el, megkereste a felmosó vedret, s teljes – barna színű – tartalmát ráöntötte. Az ázott mókus már nem is vörös, hanem lila fejjel állt fel. Torz arca engem bámult vádlón. – Dante úr beszélni akar veled – morogta, majd sarkon fordult és benyargalt az irodájába.

 Őszinte sajnálatomra csak páran voltak még bent az irodában rajtunk kívül, nem az egész csapat, de a hírek itt is úgy terjednek mint olajon a tűz.

 Felálltam, odaléptem társam mellé, s magamhoz szorítottam.

 - Köszönöm – suttogtam a fülébe. Megérdemelte, hiszen nélküle nem tudtam volna kiakasztani AKt.

 - Nincs mit – súgta vissza, majd el is lökött magától, mintha csak meglepődött és lassan kapcsolt volna. A színművet színpadias és szépen szóló pofonja tette teljessé. – Ilyet ne csinálj még egyszer ha élni akarsz – tette hozzá.

 - Ha kiszórakoztátok magatokat örülnék ha rám is idefigyelnétek kicsit – vetette közbe Dante mielőtt még visszavághattam volna. Újra elfoglaltuk helyünket, s intettem neki, hogy mondja mit akar, majd az utca bámulásába vesztem. – Altemor itt tűnt fel. Úgy tudjuk hogy egy magát Barathustrának hívó alvilági személy megbízásából jött ide. A forrásunk még azt is elárulta, hogy egy fekete Toyota Suprával furikázik barátunk. Mást egyelőre nem tudunk róla, még a célpontját sem. A megbízója kiléte ismeretlen, így okkal feltételezhetjük, hogy álnevet használ.

 - Naná. Ki hívná magát Barathustrának? – jegyeztem meg.

 - Ki hívná magát Jerichónak? – kérdett vissza, majd folytatta. – Azért jöttem ide mert kell valaki aki ismeri a várost. Egy civil zsaru ideális erre a feladatra, mert nektek nem fix a járőrvonalatok. Az egyik ember te lennél Jericho, a másik meg Cole. Megfelel?

 - Nem.

 A bennlévők ledermedtek. Hogy én nem akarok Cole mellé visszakerülni? Hogy nem akarok újra vele dolgozni? Nem mintha nem akartam volna, de na. Kell egy kis feszültség mindig.

 - Akkor?

 - Egyrészt jövő héten szabim van, másrészt meg ezt a nőt kérem. Rebecha Anderson a gyogyósoktól jött át, így van tapasztalata az elmeroggyantakkal. És ha egy tolvaj képes az őt üldöző rendőrt hívogatni az elég gyanús nekem. Talán a viselkedéséből ki tud majd deríteni egy-két dolgot.

 Karba fontam kezem, s néztem az eredményt. Társaim megdöbbentek, Dante azonban elvigyorodott amolyan „tudom mit tettél tegnap éjjel” vigyorral. Nem zavartattam magam.

 - Akkor ez esetben azonnal kérlek is ki titeket. Ez elhúzódhat egy darabig, de hétfőtől már az én felügyeletem alatt dolgoztok, mert szarok a szabidra. A hétvégét használjátok ki és pihenjétek ki a fáradalmakat. Minden jót – intett még hátra a válla felett.

 - Hé! – kiáltott utána Anderson. – Még nem mondtam hogy benne vagyok.

 Dante csak oldalt fordította a fejét, hogy profilból lássuk a vigyorát. Felemeltem neki előzékenyen a középső ujjam jobb kezemen, hogy még barátibb kapcsolat alakuljon ki közöttünk.

 - Ha nem jönnél, Gérard nem téged kért volna hanem Colet.

 Oké. Rebecha értetlenül pislogott a becsapódó ajtóra, nekem pedig felforrt az agyvizem és kedvem lett volna egy egész asztalt Jobson után vágni.

 Cliveland is kimerészkedett az irodájából. Kétséget kizáróan az ajtóra, talán a kulcslyukra tapasztott füllel hallgatta, hogy mégis mit akar Dante tőlünk. Nem bírta ki, ha valamiről nem tud aminek köze lehet az előléptetéséhez. Ha elkapjuk a tolvajt, minden bizonnyal előjön majd azzal, hogy az ő képzésének köszönhetem én is, és Anderson is a képzésünket hátha előléptetik. Őt.

 Ettől függetlenül berágtam Dantéra, mert jól tudta, hogy mióta otthagytam a TE-t a valódi nevem tabu. A főnök is csak azért tudta, mert az aktámon rajta van.

 Felkaptam a dzsekim és lerobogtam az autóhoz, majd mikor Becha beszállt, megvártam kivételesen míg kitámasztja magát, aztán normális sofőr módjára elindultam. Gyilkos pillantásokat kaptam cserébe, csakhogy mikor ellazult a lovak közé csaptam, így előbb a támláját tarkózta le, aztán a kesztyűtartót homlokolta össze.

 - Hülye barom! – sikította, én pedig elvigyorodtam.

 - Valamit valamiért – dünnyögtem. – Na mit szólsz? Benne vagy?

 - Miben? – Komolyan mondom, a nők néha totál nem tudják követni a szálakat, és még ők büszkék a megosztott figyelmükre meg minden ilyesmire. Fejem a kormányra ejtettem, ami újabb hisztérikát váltott ki nála. Péntek délutáni forgalomban talán tényleg nem a legjobb ötlet, de riadtan rántott vissza róla. – Benne vagyok, amennyiben nem te fogsz vezetni.

 - Ne aggódj – mosolyogtam továbbra is modelleket megszégyenítő kitartással. – Dante milliószor brutálabb sofőr mint én. Te hátul ülsz majd a BMW-ben.

 - Izomautóval kerget egy tolvajt?

 - Nem figyeltél. Fekete Suprával jár az emberünk. Valószínűleg veszett sofőr ha eddig nem kapták el. Abban az esetben pedig egy ilyen csotrogánnyal nem lesz…

 A mondatom nem fejezhettem be, mert az én oldalamról csúnyán belénk jött egy másik kocsi. A légzsák pofon vágott, majd én tarkóztam le a támlát, végül a kormányt fejeltem le. Ez pár másodperces leállást eredményezett a tudatomnál, éppen eleget ahhoz, hogy kirángassanak a törött verdából mindkettőnket, és fegyvert nyomjanak Becha fejéhez.

 - Nocsak Jericho. Nem voltál túl kedves a minap a főnök fiához.

 Mikor felemeltem a fejem, ketten tartottak a hónom alatt, egy meg szemben állt velem, és akkor jutott el a tudatomig a negyedik is, mikor körbenéztem – bosszúságomra ő volt az, aki stukkerrel játszott Anderson fejénél.

 Végigmértem az atléta alkatú embert, aki sötétszürke zakóban, ingben és nyakkendőben állt előttem. Keleti módon húzott szeme volt, de a bőre inkább barnásabb, talán sokat napozik. Aztán rájöttem, miért olyan a szeme. Hosszú, egyenes haját hátul szorosan egybefogta, hogy látszon a kismillió füldísze.

- Szia Pete. Nem fáj a fejed?

 Válaszul hasba öklözött, majd arcon. Naná hogy ráharaptam a nyelvemre, ami vérezni kezdett. Tanulság: ne provokálj ha beszéd közben megüthetnek.

 - Kösz, a mai napból ez hiányzott már csak – Kisebb adag vért köptem gondosan vasalt, szürke ruhájára, úgy, hogy mindenre jusson. A zakója, a nadrágja, az inge, a nyakkendője, az arca, de még a cipője is csupa vér lett. Kisebb elégtétel a következő pár pofon előtt. – Morena nem mer maga jönni? A csicskásait ugráltatja? – kötözködtem tovább, s átkoztam az eget, hogy miért az iparnegyedbe jöttem, ahol ilyenkor már a madár se jár, ráadásul ezek a barmok voltak annyira okosak, hogy behúzzanak egy sikátorba.

 - A főnök nem szereti ha kötözködnek vele. Márpedig ha a fiába kötsz bele, akkor őbelé kötsz érted? – kígyószerűen sziszegős hang. Idegesített, és elkapott az érzés, hogy át kell rendeznem a fejét. Mert miért ne? És mert ez a mocsok is sittre való. – Szeretnénk ha visszaadnád amit kivettél az autóból. Eredeti darab, és úgy az igazi, ha minden darabja az eredeti. – Kb. Minden szóra jutott egy a bordáimra, fejemre – ami kezdett bucivá nőni -, vagy a gyomromra, esetleg combon rúgott.

 - A másik nadrágomban maradt – néztem fel. – A feleségem meg kimosta.

 Naná hogy megtette a hatását. Pete elnézett Becha felé, az őt tartó fószer pedig valószínűleg figyelmetlen volt, mert szinte abban a szent pillanatban felordított, s hallottam, hogy a fegyvere is jó messze csattan.

Több se kellett, összeszedtem én is megmaradt erőmet, s előredőlve az alacsonyabbik smasszerom tarkón sarkaltam, aki a sokktól elengedte bal kezem minek következtében ahogy feljöttem magamhoz tudtam rántani a másikat, s telibe fejelni. Talán nem a legjobb ötlet volt, mivel Pete leginkább azt a tagom sorozta, így fájt. Nem kicsit, nagyon.

 Mindenesetre Anderson gyorsan végzett a mandrójával, majd jött segíteni. Elbíbelődött a tarkón rúgott emberrel, míg én hibernáltam a másikat, majd Pete felé fordultam.

 - Jericho – kezdte. Leolvashattam az arcáról, hogy kezdte megérteni: nem a jó emberrel kötözködik. – Én csak… Én… Parancs…

 - Jericho, mert ha ölni kell, én jobban ölök. Ha törni, jobban török. Ha lőni, jobban lövök. Mindezt temérdek vérrel. De nem tolerálom ha valaki azoknak a homlokához nyom pisztolyt, akik mellettem vannak Pete.

 Elkaptam a két vállát, s őt is lefejeltem. Újfent emlékeztettem magam, hogy hülye vagyok hogy ezt csinálom. Gyomron vágtam, majd fejbe térdeltem, s ahogy esett hátra, elkaptam fél kézzel a lábát, másikkal úgy mellbe vágtam, hogy visszapattant az aszfaltról.

 Még folytattam volna, de valaki átölelt hátulról. Pár napja még azon gondolkodtam, hogy elég jó-e a nő ahhoz, hogy lezúzzon, ha ilyen módon túlpörögnék. Elég gyors e, elég erős e. Aztán leálltam. Nem kellett azoknak lennie, egyszerűen le tudott állítani azzal, hogy ott van.

 - Szólj a csuhásoknak hogy kaparják őket össze.

 - Minden okés?

 - Persze. Csak szerezz nekem egy vizes roncsot. Vagymi rongyot.

 Nem fordultam meg. Szegény nő tuti idegbajt kapott volna a fejem láttán, elvégre Arnold Morena nem tudom hanyadik és melyik oldali kezét, lényeg hogy egyik stabil emberét is megijesztettem.

 A későbbiekben is próbáltam kerülni Anderson tekintetét, mert azért szépen szét volt dagadva a fejem. A kékek is tettek csípős megjegyzéseket rám, meg hogy így helyben hagytak. Idegesített, de reméltem, hogy legalább Rebecha tudatáig eljutott, hogy csak miatta hagytam magam laposra veretni.

 Műszak végén visszadöcögtem a ripityom kocsival a yard elé.

 - Jericho – fordított két kézzel maga felé. Egy pillanatra ledermedt rajtam és én is rajta hogy magát hibáztatja. Megrázta a fejét, majd folytatta: - Colenak már szóltam, de átjönnél te is holnap? Vettem pár bútort amit kihoznak holnap, és magamban nem tudnám bepakolni.

 - Két feltétellel – löktem cigit a számba, mert eszembe jutott mit hiányoltam mióta Dante miatt bejöttünk még korábban. Láttam a nőn, hogy meg is ijed picit, meg hogy valami retardáltságra számít megint. – Az egyik – tettem jobb kezem az arcárára – hogy lesz sör és pizza. – Bólintott, így feltettem bal kezem is az arcára: - A másik, hogy szólíthassalak Bechának.

 Hatalmas sóhaj hagyta el az arcát, és tuti, hogy valami másra is számított még tőlem, de láttam hogy fent mindenki minket bámul az ablakokból, így miután lassan bólintott elmosolyodtam, és megkérdeztem mikorra menjek.

 Otthon aztán zuhany, még egy zuhany, rántotta Néróval, majd még egy zuhany, és a veréstől fáradtan alvás. Ezúttal nem volt gond vele.

Jericho 2.: És csodás folytatások

 Nem rémálom volt, a nőt valóban mellém rakták. Mikoron reggel ezt Cole közölte velem, fejem hatalmasat csattant az asztalomon, nem bírván megtartani a hirtelen jött sokk miatt. Mintha reccsenést is hallottam volna, de nem voltam biztos benne, hogy az asztallap, vagy a fejem volt az.

 Óvólag húztam buksim alá két karom, majd megpróbáltam még szenderegni picit kezdés előtt. Rosszul aludtam.

 Megbökték a karom, s csésze csúszását hallottam. Aztán megéreztem az éltető barna nedű illatát is.  Önkéntelenül csápoltam felé, fejem még mindig a másik kezemen volt.

 Valaki rendes volt velem, és beletolta kereső tenyerem útjába. Felemeltem csukott szemű fejem, s magamba döntöttem a még gőzölgő nedűt. Pár pillanat múlva elég erőt szedtem össze ahhoz is, hogy újra kinyissam a szemem. Ijedtemben leborultam a székről és mint aki robbanástól, földrengéstől, cunamitól, istennyilától tart, összegömbölyödtem.

 Attrakciómra többen felfigyeltek, s kíváncsian tekintgettek arrafelé, amerre engem sejtettek.

 - Jó reggelt Micimackó.

 Kész. Végem. Még azt se jegyezte meg, amit mondtam neki. Ez a nő egy agyrém, az tuti. Miért nekem kellett őt kapnom? Csak mert AK másnapos volt, vagy nem jött össze neki valami? Na mindegy, ezek szerint így veszett.

 Feltápászkodtam, s a faliórára pillantottam. Még kb. negyed óra volt, míg a főnök megjön, mi meg mehetünk dolgunkra.

 - Neked is Rebecha – köszönt magának. És szerinte én vagyok elmebajos. – Ilyenkor ezt kell mondani, tudod. Illem, ilyesmik.

 Bambán néztem rá. Ezúttal edzőcipő, farmernaci, mély dekoltázsú top, s szintén a farmerdzseki volt rajta. Kezdett nőnek kinézni. De csak kezdett. Nem tudtam hová tenni, talán nem is akartam.

 Inkább rágyújtottam s elmásztam a kávéfőzőig, hogy egy újabb, vitriolos adagot főzzek. Az előző valószínűleg Jason műve. Ő az, aki barna nedűvel issza a cukrozott tejet, ennek megfelelően csak a színe kávé, az íze inkább víz. Hálás pillantások tekintgettek felém.

 Megöntöttem a bögrém – újra tele, hallelúja! – aztán visszaültem a székemre, s a hátsó két lábára döntöttem, ölemben a forrongó csészével. A többiek Jason kivételével sorba álltak az újabb körért, és a cukorért. Természetesen mint rangidős, Emett volt az első, aki gentlemanosan előreengedte Rebechát. Azonban a többiek között ádáz csata alakult ki. Senki nem akarta a zaccos részét.

 Később a cukorért vívott küzdelem is ugyanígy nézett ki. Mosolyogtam rajtuk, azokon akik nem hagytak el. A rossz emlékekre azonban nem akartam gondolni, így gyorsan más felé tereltem gondolataim.

 Ezt hála az égnek nem volt nehéz, mivel megjött a főnök. Szinte azonnal kiabálni kezdett, de mi már annyira megszoktuk, hogy fel se vettük. Sérelmezte, hogy mi, a hülye bunkók mindig szétrúgatjuk a seggét a vakmerő akcióinkkal. Aztán meg is dicsért minket, mert azért kitüntetéseket is kap vagy valami ilyesmi. Nem figyeltem rá, míg oda nem jött hozzám. Én még továbbra is hintázva bámultam kifelé az ablakon, a kávéval az ölemben.

 - Na? – kérdezte.

 - Mit na?

 - Milyen volt az új társaddal lógni?

 - Őszintén? Beleszerettem. Annyira, hogy kénytelen leszel eltenni mellőlem, és visszaadni Colet.

 Gyanakodva nézett rám. Látszott rajta, hogy nem akar hinni nekem, de azt se tudja, hogy most igazat állítok-e avagy sem.

 - Te most szívatsz.

 Visszadöccentettem a széket a négy lábára. Az egyik nem mellékesen AK lábán landolt. És nem engedte el mellőlem.

 - Visszateszel Cole mellé. Ugye?

 Vörösödött a feje és meglehetősen fura grimaszokba torzult az arca. Még soha nem láttam ilyennek. Anderson is oda sündörgött a környékre, ahogy mindenki más is, hogy hallják mit diskurálunk.

 A saller amit kaptam nem lepett meg. Nem az első alkalom volt, hogy így próbált helyre tenni mikor vesztésre állt valamilyen vitánkban AK.

 - Ha megengedi főnök – szólt közbe Becha, hátrabillentve székem és kiszabadítva a szólítottat. – Ezúttal egy másik homokossal mennék el én is. Ez a retardált nem tud se vezetni, se normálisan megszólalni. A rendszabályok is hidegen hagyják, nem beszélve arról, hogy továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a stukker rossz oldalán áll.

 - Inzultálta magát? – csillant fel a szeme.

 - Csak amennyire magát szokta.

 AK elkomorodott.

 - Sajnos nem tehetem. Maguk még társak maradnak egy ideig, mint tegnap mondottam volt. Jerichot meg kell nevelni, erre maga a legalkalmasabb. De állok rendelkezésére ha bármi másban segítségre van szüksége. Erről viszont nem akarok hallani se többet.

 Felkaptam dzsekim, s kisiettem. A nő meg utánam. Bevágódtunk a kocsiba és a forgalomba robbantunk.

Más se hiányzott, minthogy egy beteg nőt a nyakamba akasszon AK. Eddigi büntetéseiből eddig ez volt a legrosszabb. Hova tovább, a többi egyszerű sétagalopp volt ehhez képest.

 Terelni akartam a gondolataim erről, mivel még korán volt ahhoz, hogy felhúzzam magam. Altemor. Mi a francot kereshet itt? Dante Jobson talán meg tudja mondani addig meg csak a találgatás megy. Két ember tudná megfizetni. Az egyik mélyen tisztelt rendőrkapitányom, a másik meg pont Sly, akinél betört. Persze lehetséges hogy nem a városból bízzák meg, hanem máshonnan. De mégis? Mi van olyan értékes itt, amiért megéri őt felbérelni? Talán Dante nem csak a megbízóját tudja megmondani, hanem a célpontját is.

 Mit is tudok jelenleg amúgy a rühes tolvajról? Kb. száznyolcvan magas, csuklyás, véznának tűnő, de erős alak. Annak kell lennie ha egy ütéssel padlóra nyomott. A háta két vonalban furcsán egyenes volt, tehát közelharcra mindig tart magánál fegyvert. Ergó kocsival utazik, vagy magánrepülővel. A többi tömegközlekedési eszközön nehéz lenne megoldani a szállítást. És a Beretta.

 - Nagyon elgondolkodtál.

 Rebecha hangja kicsit meglepett, de ezúttal nem fedeztem fel benne támadó szándékot, így én is viszonylag normális válaszon törtem a fejem.

 - Szoktam ilyet is – feleltem végül közönyösen. – Néha.

 - Hű. – Álmélkodott. Ránéztem, arca meglepettséget tükrözött. Vállat vontam. – Most először nem voltál velem bunkó.

 - Ritka alkalmak egyike. Írd fel, vagy húzz srtigulákat. Nekem ugyan mindegy.

 Egy park mellett haladtunk, mikor is dulakodást láttam a keskeny folyócska felett átívelő hídon. Ez elég volt számomra, hogy lezárjuk a beszélgetést: satufék, vákuum előidéz, és már repültem is ki a kocsiból.

 Két ipse dulakodott egy nővel. Indítékot vagy ilyesmit nem merem állítani hogy láttam, így egyből közéjük vetettem magam. És kitört az ököltánc. Repkedtek a horgok, ugráltak az egyenesek, a lábak pedig művészi íveket írtak le.

 Az egyik már feküdt, mikor a másik hirtelen és érthetetlen gondolattól vezérelve lesodort a hídról az alacsony korláton keresztül.

 A pár másodpercnyi zuhanás után villámcsapásként ért a folyó hideg vize. Vagy még az is kellemesebb lett volna? Ki tudja. Az úgy két méteres hasas egy térdig érő pocsolyába nem tett jót amúgy is zavaros közérzetemnek. Ezért rögtön kaptam is egyet az államra, hogy magamhoz térjek és rájöjjek ez nem a békés dühöngések szituációja.

 Szeretem a vizet, szeretek fürödni vagy strandolni, de önszántamból, és mikor annak megvan a maga ideje. Egy hajszálnyi mérlegelés után úgy jött ki az egész, hogy ez nem az az idő. Tehát kezdetét vette a vízi pankráció.

 Gyomorra ütöttem, majd még abból az ütésből felhúztam a vállára a könyököm. A kulcscsont törést hallatott, azért még biztos ami tuti alapon felrántottam az összegörnyedő ipse homlokába a térdem.

 Kipecáztam az alélt tagot a vízből, vállamra dobtam, és megindultam torony iránt kifelé. Naná hogy a másik oldalra értem ki. Áttrappoltam a hídon is. Anderson a nőt pátyolgatta, a másik tag békésen hortyogott – bilincsbe verve. Elég sajátosan, mert jobb csuklóját és bal bokáját kötötte össze a nő. Talán ez volt az a pillanat, mikor szimpatizálni kezdtem vele.

 - Öt perc és itt vannak a kékzakósok – mondta tájékoztatólag. – Megjegyzem a vízibalett nem a te műfajod Jericho.

 - Nem is. Ezért gyakorlom a lehető legkevesebbet. – Mi? Meglepődtem magamon. Nem bunkóztam vissza a bunkóságára.

 Ledobtam a másik ürgét a bilincsesre, s azon átfűzve Rebecháéhoz hasonlóan bilincsbe vágtam. Gyönyörű perec lett belőlük. Ekkor kiment az adrenalin – a kávé és cigi mellett a harmadik dolog amitől függök – a szervezetemből s megcsapott a hideg szellő. Összeborzongtam. Meghagytam Andersonnak hogy rendezze a dolgokat, a ropogósokkal.

 A magam részéről kifeküdtem háttal a még langyos motorháztetőnkre, s a sütkérező napon száradni kezdtem lehunyt szemmel. Ez a nap is jól kezdődik. Kéretlen fürdés, sajgó állkapocs, és úgy egy órája nem vittem koffeint a szervezetembe. Lassan ideje lenne az utóbbinak, a másik kettő nélkül meg amúgy is elvagyok. Viszont pont fordítva adta meg a mai adagokat az ég.

 - Jól vagy? – hallottam egy aggódó kérdést.

 - Túlélem.

 - Száraz ruhát vennél fel? Nem ártana. Még megfázol itt.

 Lássatok csodát. Kedves velem. Hát nem ennivaló? Bár lehet, hogy csak a hasas és a fürdőzés látványa váltotta ki ezt belőle, ennek ellenére legalább nem csesztetett.

 Kellemes társalgásunknak a diszpécsernő vetett véget, aki a kocsiból harsogta a hívószámunkat. Hiába, Iren egy angyal. Farkangyal, lehet, de angyal.

 - Négytizenhetes ott vagytok? Négytizenhetes?

 Rebecha válaszolt. Én tovább sütkéreztem az átöltözés gondolatával játszva. Pokolba is, Iren most tuti elküld valahova, és ugrott az öltözködés. Én meg nevetség tárgya leszek. No mindegy, az már voltam egyszer, még egyszer simán belefér.

 Felültem, és kinyitottam a szemeim. Minden kicsit kékes árnyalatban, vagy inkább halványabbnak, fakóbbnak tűnt egy pár pillanatig. Bőrdzsekim száraz volt, legalább az nem húzott lefelé. Nem úgy mint a farmerom, ami világosból sötét árnyalatú kékre váltott. Cipőm is tocsogott, reggel még fehér pólóm sárgásbarna foltokkal tarkult hol gyengébben, hol erősebben.

 Nyújtózkodtam egy jót, s a szabad ülésre vetettem magam.

 - Valami nem stimmel – jegyeztem meg. Rebecha megkérdezte mi. – Először is valahogy nehezen fértem ide be. Másodszor valami hiányzik a talpaim alól. Harmadszor nem találom a kormányt, negyedszer pedig ha lenyúlok a kezemmel nem találom a váltót, csak az ajtó kilincsét. Csak ez a négy apróság böki így a csőröm.

 Zsebembe nyúltam, s elővettem cigisdobozom. Dühösen gyűrtem össze a majd féldoboznyi ázott dohányt, s kivágtam az ablakon. Kinyitottam az előttem lévő kesztyűtartót, s onnan száraz dobozt cserpákoltam elő.

Rágyújtottam, s jóleső sóhajtással fújtam ki a füstöt. Közben elindultunk.

 - Iren szólt, hogy ki kellene mennünk valami kocsmai verekedéshez. Oda ahol tegnap az a fekete Supra állt. Mi is volt a neve…

 - Májispotály – morogtam, az ülést állítgatva. – Két sarok még aztán jobbra. Majd mondom tovább.

 - Rám haragszol? – kérdezte az útra meredve igaz, de hangján éreztem, hogy nem harcolni akar. – Mert vezetek?

 - Nem. De elázva még soha nem mentem kocsmába be. Max kijöttem úgy.

 - Naja. És ott ráadásul szeretnek is – ironizált.

 - Majd nem fognak – vetettem oda félvállról. – Itt balra.

 Fejem nekitámasztottam az üvegnek, s lehunytam szemeim. Törött termoszom volt az egyetlen, ami előttem lebegett. Meggyászoltam szegényt, s átkoztam magam, hogy tegnap meló után elmehettem volna venni egy újat és akkor most lenne kávém. Erről eszembe jutott Anderson feszes fenekének tapintása. Igaz jó szándékból tettem amit tettem, de a lenyomatot megőriztem, s mi tagadás, nem bántam volna ha ismét meg kell tennem. Végtére is nem volt rossz nő, csak idegesítő.

 - Utánad néztem kicsit – motyogta. – Bár sok újat nem mutatott az anyagod, volt négy év kiesésed tizennyolc után. Merre dolgoztál abban a négy évben hogy semmi feljegyzés?

 - A százholdas pagonyban fújtam nap mint nap: Csacsi öreg medvém. Tényleg kíváncsi vagy, vagy csak a csend zavar?

 Hangom fáradt volt, nem kevésbé én magam. Az éjjel lehet kicsit tovább olvastam a kelleténél. De megérte, mert a történet egyszerűen kellette, olvastatta magát. Poszt apokaliptikus világkép, az emberek kolóniákban, lőfegyverek sehol, de a robanómotoros cuccok még megvannak. Kardok, ilyesmik, amik kellenek egy fejlődő szervezetnek.

 Minden esetre Rebecha felfüggesztette a társalgást, tehát tényleg kíváncsi és levette azt is, hogy nincs kedvem beszélgetni.

 Ha szóltunk is egymáshoz, az az útiránnyal volt kapcsolatos. Fel nem foghatom, de fél órába került odaérnünk. Megnéztem, a kézifék nem volt behúzva. Vagy nem ismeri a sebváltót a nő, vagy a gázpedállal vannak éppen csak köszönőviszonyba.

 Magamhoz vettem Sterlingem, a derekamhoz szúrtam, s betoppantottam az ajtót. Aztán én is betoppantam. Egy tag a feje fölött tartott székkel rám meredt, egy másik a földön fetrengett kínlódva, szitkozódva. Három másik dinoszaurusz méretű egyén karba tett kézzel állta körül, fülig, talán tarkóig érő vigyorral.

 Rugalmas léptekkel a pulthoz vonultam végigkísérve a négy ipse tekintetével. Az okosabb vendégek elkezdtek kiszivárogni.

 - Egy kávét – adtam le a rendelésem, s a bárszéken megfordulva a pultra könyököltem. – Csak nyugodtan folytassátok.

 - Te csak ne szólj bele – acsargott a székes. Eddigre csak ők, a csapos, és Rebecha volt már bent.  Láthatóan rajtam kívül ezt nem nagyon érzékelte a kvartett.

 - Bocsesz srácok. De ha szabad tudni, miért veritek azt a szerencsétlent?

 - Belénk kötött – köpte az egyik bika.

 Végig mértem a földön fekvőt. Ereje már alig volt, a szuszt alaposan kiverték belőle. Ettől függetlenül öltözéke egy zakó, fehér ing – amit saját vére mocskolhatott össze -, és egy farmer volt. Alkatra cingár, mégis egy pici pocakja volt. Harmincas éveiben járhatott.

 - Ahham. – Éreztem a bökést könyökömnél. Vaktában nyúltam hátra a csészéért, s a forró italt húzóra levertem. Megropogtattam a nyakam. – Máris jobb. És most meséljetek, miért akartok ti egy rossz újságírót elnáspángolni?

 Válasz nem jött. Pontosabban szóban nem. A székes nekem rontott, azzal a szándékkal, hogy leüt, mint kéretlen kérdezőt. Aztán rácsuklott a talpamra, ami gyomornál kapta el. Felugrottam és rásegítettem a lekászálódásra egy jókora jobbossal.

 Erre már a másik három is mozgásba lendült. Egy Rebechára, a másik kettő rám. Miért mindig nekem jut a több és nagyobb?

 Minden esetre mire odaértek látványos növekedésen ment keresztül a két koksztól felfújt hústorony. Félre húztam dzsekim bal oldalát, megvillantva a derékszíjamra tűzött jelvényem. Nem hatotta meg őket.

 Színpadiasan meghajoltam, mielőtt még kartávolságba értek volna. Ők is így tettek. Az egyik rögtön találkozott a térdemmel, mert időközben előreugrottam. Ő hátraszállt, a másikra felegyenesedtében sújtottam le a könyökömmel. Mindeközben arra is futotta, hogy szemem sarkából figyeljek arra, Anderson mit művel. Mozgásán még lett volna mit csiszolni, de egészen ügyes volt, meg kellett hagyni.

 Nem volt idő több bámészkodásra, mert a két emberem jött a repetáért. Újra meghajoltam, bár tudtam, hogy ezúttal nem dőlnek be a trükknek. Csak vihogtak rajtam. Nosza, több se kellett, ismét előre szökkentem, s mindkettőt orbitálisan gyomorba ütöttem. Egyikük egy asztalt tört pozdorjává leérkezve, a másik mivel nem távozott testközelemből, felrántott könyököm fejelte le. Teljesen lekötött, így nem vettem észre, hogy a másik a biliárddákóval közelít.

 Hatalmas reccsenést kísérően a szilánkokat vettem észre elém vágódni, s ahogy fordultam, visszakézből kevertem le neki egyet. Láttam, hogy Anderson engem sasol a bárpultra könyökölve egy gőzölgő kávé mellől. Aztán már vissza is váltottam a saját problémáimra mert meglehetősen élénkek voltak ám. Újabb adagért jöttek.

 Elunva a játszadozást egyiküket két ütéssel hibernáltam. A másik két talppal szállt felém, én pedig oldalt léptem, s még a levegőben volt, mikor egy könnyed lökéssel megfordítottam a torpedó elejét és végét. Fejjel csattant a pultba s ott is maradt.

 Tíz perc telt el a szirénákig, addig megittam még egy kávét, és már egészen jól éreztem magam annak ellenére, hogy még mindig tocsogtam a vízben.

 - Mi van Jericho bepisáltál?- szögezte nekem vigyorogva a kérdést Kaleb.

 - Tudod én egyik helyről a másikra megyek hogy hajtsam a mocskokat. Nem csak egy irodában ücsörgök várva a hívást hogy jöhetek aratni.

 Válaszom elérte célját, AKhoz hasonlóan az ő feje is vörösödni kezdett. Sajnos kevésbé látványosan.

 A mentők is megérkeztek, s felnyalábolták a megvert flótást, valamint azt, amelyik a fejével törte be a bárpult oldalát. Nem siettek, nem is kérdezősködtek nagyon. Aztán AK hangját is meghallottam, aki már a leszakadt ajtón siránkozott, meg hogy mennyi kártérítés jár utánam, s a riportereknek nyilatkozott. Többek között arról, hogy nem ért egyet a módszereimmel egyrészt mert túl brutálisak, másrészt pedig mert túl sokat kell fizetni utánam, ahogy előbb is említette. De elejtett egy dicséretet is.

 Kislisszantam még mielőtt észrevett volna, s kintről hallgatóztam. Rebecha pedig az emberek elé tárta, hogy az ajtó már elég öreg volt, így nem csoda, hogy egy kis rúgástól lemállott a helyéről. Ellenőriztem az új zsalukat majd a kocsihoz menekültem. Tíz perc múlva jött társam is.

 Hálásan biccentettem neki. Egészen addig, míg a vezető oldal felé nem fordult.

 - Na nem. Ha te vezetsz, a fél város meghal mire odaérünk valahová.

 - Viszont én nem fogok a te tócsáidban ücsörögni Jericho.

 - És én még azt hittem hogy jófej is tudsz lenni… - Felvonta szemöldökét. – Mindegy. Ha hazavinnél hogy átöltözzek megköszönném.

 És lőn. Majdnem egy órába került míg elértünk hozzám. Szerencsére Iren nem zaklatott minket, így kényelmesen vetkőzhettem át. Fekete farmer és póló, tiszta zokni, száraz cipő.

 A hajam már nem kellett szárazra törölni, elég rövid volt ahhoz, hogy mire hazaértünk megszáradjon. Ennek fejében össze vissza állt, és a fésű sem segített rajta. Na bumm, ez így veszett.

 Rebecha továbbra sem volt hajlandó átülni az anyósülésre, mondván hogy az még mindig miattam szutykos. Sebaj, mondtam, holnap majd ő fürdik és én vezetek. De hogy átöltözni nem fog, az is biztos.

 Nem mellékesen tájékoztattam, hogy heti edzésünk hétfőn lesz esedékes, a lőlapokat pedig holnap kell majd leadni reggel, műszakkezdés előtt.

 Már-már kezdett egészen kedélyes beszélgetés kialakulni köztünk, mikor elzúzott mellettünk egy autó. Jócskán a megengedett sebességet túllépve. Anderson természetesen most a gázra taposott. Bőgött a motorunk, ám a gyorsulást nem nagyon vettem észre.

 - Ismered te a gázpedált? – kérdeztem idegesedve szerencsétlenkedésén, s fellöktem a kék villogónk majd felpöccintettem himnuszunk kapcsolóját.

 - Nanáhogy, szerinted mit nyomok? Csoda hogy nem lyukadt ki a padló!

 Egyem meg, milyen aranyos mikor ordít és koncentrál egyszerre. Mi tagadás, volt forgalom, s kellett is kerülgetni a kocsikat rendesen.

 - És a sebváltót? Tudod az a vibrátorhoz hasonló kar ott középen. Nem az amelyik fekve van, az a kézifék. Ha azt húzod be, akkor megállunk – élcelődtem tovább, s közben a másik kocsi mellé értünk. Meglengettem jelvényem neki.

 - Elmész a búsba Jericho! – ordított Rebecha. – Te tán jobban vezetsz?

 - Hát, nem egy órába telik mire hazaérek a Májispotályból. Max gyalog.

 - Kapd be! – kiabált torkaszakadtából.

 - Tedd ki amid van! – vágtam vissza.

 Emberünk bámulta picit a plecsnim, aztán előre fordult és kacagva hajtott tovább. Hála az égnek kicsit gyorsabbak voltunk, így elé tudtunk vágni. Anderson rátaposott a fékre, megállásra késztetve a másik autót is. Meg az összes többit mögötte.

 Nem is kiszálltam, ki robbantam a kocsiból. Feltéptem a mögöttünk veszteglő tűzpiros Ferrari F50es ajtaját – ami a kezemben maradt.

 - Ember tudod ki vagyok én?! – tajtékoztak belülről. – Arnold Morena az apám te rohadék! – a másik oldalról kuncogás hallatszott.

 - Add át neki üdvözletem öcsi és kérj tőle szemüveget ne kocsit. Nem láttad a jelvényem? Vagy a sebességkorlátozó táblákat?

 Hátulról ki-ki szálltak a kocsikból és jöttek előrébb, hogy lássák mi van. Őket hála az égnek Rebecha foglalta le, s kedvesen, ám határozottan visszatanácsolta őket a kocsijukba.

 - Nem hallottad seggarc? Azt mondtam Morena! – a kuncogás már nevetés volt. Nőé, és elég csúnya. Az a lónyerítés féle, amit a plázacicák produkálnak. Tudjátok. Vagy nem?

 - Ismerem apád, és ő is engem. – Előre mentem, felnyitottam a motorháztetőt, s a még forró motorral mit sem törődve letéptem a gyertyapipát. Zsebre vágtam és visszamentem a sráchoz. – Add át apádnak Jericho szívélyes üdvözletét. A kocsihoz meg vontatót ajánlok.

 Visszaszálltam saját járgányunkba, Anderson mellém. Nem hajtott egyből tovább, hátra hajolt, nekem pedig megakadt szemem gömbölyű vonalain. Kotorászott kicsit, majd visszahuppant, s egy termoszt lökött az ölembe. Aztán szótlanul gázt adott.

 Elgyengültem. Hol a termoszra, hol a nőre néztem.

 - Sokáig bámulsz még, vagy iszol a kávéból? – kérdezte. Letekertem a kupakot, s belekortyoltam, óvatosan. Nem éreztem mérget. Cukrot se. De honnan tudta hogy úgy iszom? Ma reggelig semmiképp se szerezhetett róla tudomást.

 - Köszönöm. De honnan? Meg miért?

 - Tegnap gyötört a bűntudat. Rendes voltál velem, én meg eltörtem a termoszod a fejeden. Meló után gondoltam ma megpróbállak kiengesztelni és megkérdeztem a többieket hogy iszod a kávét. Cole készségesen segített. Aztán vettem termoszt, ma reggel meg egy órán keresztül főztem a kis kétszemélyes főzőmmel a kávét, hogy telecsapoljam ezt neked. Remélem most elégedett vagy.

 - A legteljesebb mértékig.

 Valóban jobban éreztem magam. Bár gyengébbet főzött mint én, jólesett hogy gondolt rám.

 - Bocs a tegnapiért – nyögtem.

 - Micsoda? – kérdezte.

 - Végelgyengülésben szenvedek. Nem pocsékolom az erőm önismételgetésre.

 - Mégse vagy annyira bunkó, mint amilyennek mutatod magad.

 - Valóban?

 - De attól bunkó vagy.

 Önelégült vigyor terült el az arcomon. Legalább még bunkónak tart.

 Műszak végén együtt mentünk le a lőterembe. Pontosan kilenc golyót eresztettem ki a táramból, aztán megnyomtam a gombot, ami odahozta a lőlapot. Egy-egy golyó a szemeknek, egy pedig az orrnak. A maradék hatból pedig a mosoly állt a fejen.

 Rápillantottam Andersonéra is mikor hívta a saját lapját. Az se volt rossz.

 Estére megígértem a netes haveroknak, hogy játszunk, szóval felléptem, s hülyültünk mikrofonon keresztül, szidtuk és cukkoltuk egymást. Szerettem azt a társaságot is, különösen a vezetőnket. Vele többször is beszélgettem külön szobában négy fül között ilyen-olyan dolgokról, amik nem tartoztak a többiekre.

 Most is sokáig beszélgettünk, meséltünk arról mi minden történt velünk a legutóbbi négy fül közti társalgásunkról, megvitattunk piát, nőt, miegymást, aztán jó éjt kívánva nyugovóra tértünk.

 Nehezen aludtam el. Gondolataim a mai afféromon jártak Morena fiával. A helyi maffiafőnökkel is össze kell rúgnom a port, miért is ne? Nem volt elég hogy előző munkámból kiutáltattam magam, mostanin meg mindenki szeret a főnököt kivéve, még őt is a nyakamba kellett szakítanom. Gratuláltam magamnak, majd bámultam a plafont, s hallgattam Néró dorombolását míg el nem aludtam.