Genezis 7. rész - Irány Gehenna.

 Rodhar felém lendült, s én készségesen vártam. Oldalra húzta kardját, a hatalmas pallost, ami mindig is hűen szolgálta harcai során, és ami padlóra küldött. De hátán ott volt az én pengém is.

 Vad düh lobogott szemében, ölni akart. Nem játszott, komolyan vett minden egyes apró rezdülést. Talán ideje lenne nekem is. Egyszerűen nem tudtam. Se komolyan venni, se mozdulni. Ha ő teljes erejéből jön nekem, akkor én is megmutatom neki a teljes erőmet. Nem szórakozásból. Pusztán azért, hogy érezze: nála is vannak erősebbek.

 Tehát csak álltam ott, minden további nélkül. Mikor megindította a csapást, feltartottam balom, s megfogtam a pengét.

 - Fél kézzel? – nézett elhűlten. – Lehetetlen. Nem éreztem ekkora erőt benned.

 Átszökkentem felette hátratekerve ezzel a kezét, s a saját fegyverem is kihúztam a helyéről.

 - Nem láttam értelmét használni. Azt mondtad nem győzhetek ellened, mert minden harcművészet tőled ered. De Tartaroszban megtanultam valamit: ha meg akarok védeni másokat, a saját erőmre kell támaszkodnom. Így képeztem magam. Két év hosszú idő, különösen ha nincs szükséged alvásra, evésre, vagy egyáltalán pihenésre. Míg te itt játszottad a nagymenő megmentőt, a hadurat, én edzettem.

 Másik kezével is megragadta fegyvere markolatát, s kirántotta a pengéjét kezemből, ami így megvágta kezem.

 - De nem vagy sebezhetetlen.

 - Valóban – bámultam a tenyeremből csordogáló vérre. – A fegyvered úgy tervezték és kovácsolták, hogy míg küzdenek vele, a sebek amiket okozott ne gyógyulhassanak. Mészárszék. Lássuk mennyire mész vele.

 Fordulatból csaptam felé, s ő hárított. A zene még csak az elején járt. Láttam a félelmet a szemében, amit én okoztam. Nem örültem neki. Rodhar erős szövetséges volt, ketten talán megtehettük volna, amire mindig is vágyott mindenki: béke. A maga világi módján. Ha mást nem is, ezt az eszement, bolond harcot megállíthattuk volna.

 Védekezni is alig tudott.

 - Hogy lehetsz ilyen erős, mikor legutóbb…

 - Legutóbb még nem voltam tisztában azzal, hogy hogy használjam amit odalent szereztem meg. Nem is akartam használni soha. Te kényszerítettél rá ezzel a helyzettel. Nem vállaltam soha felelősséget azért, amit teszek, vagy tettem. Ha megöllek, azzal se megyek semmire, mert újjászületsz. De demonstrálhatom a fentieknek és a lentieknek, hogy kivel állnak szemben. Ha már belekényszerültem ebbe a helyzetbe, megteszem.

 Kuncogni kezdett. A zene a felénél járt.

 - Azt hiszed, csak te vagy itt nagyágyú?! – kiáltott eszelős nevetés közepette. Ezt követően ereje láthatóan is nőni kezdett. Izmai megduzzadtak, reflexei gyorsabbak lettek. Igaz utóbbiról nem volt fizikai bizonyosság, kivéve, hogy szeme pattogott mint a gumilabda. Ugyanakkor fényéből veszített. – Gyere!

 Ordítása nem lepett meg, kicsit feldühíthettem. De nem foglalkoztam vele. Háromnegyedénél tartott a szám. Felnéztem a felül dúló csatára, s ezzel időt adtam Rodnak, hogy támadhasson. Jóval gyorsabban jött, mint eddig bármikor. Ismét csak álltam vele szemben, pengém átvettem a balomba. Üres tekintettel néztem halványuló szemébe. Őrület kezdett eluralkodni rajta, s itt jöttem rá, hogy ezt egy szám alatt nem fejezzük be.

 - Tévedtem – suttogtam. A következő pillanatban felém lendült a gyilokeszköz, s én teljes jobb alkarom tettem útjába.

 A lánc többé-kevésbé megvédett. Hallottam, ahogy a csapás erejétől összedől mögöttem az épület.

 - EZT AKARTAD?! TE NEM MEGGVÉDENI AKARTAD ŐKET?! – ordítottam dühödten a képébe.

 - Én csak a kihívás miatt csinálom.

 Válaszán ledöbbentem, balom leengedtem tiszta utat engedve ezzel a jobb egyenesnek, amit az összeomló ház törmeléke közé vágódásom követett. Zenelejátszóm összetört. Bepipultam. A romok alól szinte kirobbantam kék lángjaimban, szemközt találva magam a lovas örömittas fejével. Én is elvigyorodtam. Ha neki nem fontos ki sérül meg, akkor nekem miért legyen?

 Egymásnak estünk. Csapásaink alatt dőltek a falak, pusztultak a házak, felhőkarcolók, kráterek keletkeztek a talajban. Az égben küzdők is felfigyeltek ránk, így odafent alábbhagyott a csata. Bátorító szavak hangzottak el mindkettőnk részére – többnyire inkább csak Rodharnak. Nem tudott érdekelni.

 Magasabb szintre emeltem a csatát, mikoris kitártam szárnyaim, és felemelkedtem a levegőbe csalva ezzel a dühödt lovast. Látszott rajta, hogy már csak a pusztítás érdekli. Elméjét megmérgezte valami, amit jellemezni se tudnék, nemhogy megmondani mi az. Levágott mindenkit, aki közé és közém állt legyen az nazekan, démonoid, vagy angeloid. Mindent porrá zúzott, ketté vágott, összetört ami kettőnk közé állhatott. Valahol romantikus lett volna ez az egész, ha nem megölni akart volna.

 Dörgött az ég mikor pengéink összecsaptak, rengett a talaj, ha egyikünk a másikat beleverte. Már szinte két elemként csaptunk össze, nem is két emberefelettiként.

 - Hé Alen. Ideje lenne befejezni a műsort. Megvallom jól szórakoztam, de végül eluntattál te is. – Igen. Rodharon teljes mértékig az őrület jelei tükröződtek. Gyilkos kacaj, élettelen szemek. Valami nem stimmelt, de nem állt módomban megkérdezni tőle, hogy mi történt vele. Ehelyett izmai dagadtak tovább, s ő is méggyorsabb lett. – Gyere csak, mert ha nem jössz, én megyek le érted!

 Lentről néztem fel rá, mert a legutóbbi aki becsapódott a talajba az én voltam. Merev higgadtsággal figyeltem, ahogy a lovas közelít. Pengém oldalra dobtam. Ha ő öl meg, ugyanmindegy, ki viszi el. Ha én győzök, akkor meg még mindig magammal vihetem, miután szétrúgtam még pár segget.

 Szóval közelített. Megéreztem az aggódást, amit két ember igen erősen, egy pedig kevésbé, de még érezhetően árasztott magában. Tehát Dante nem hallgatott rám, és látni akarta a végkimenetelét a harcnak. Bár Carmiról sem volt nehéz elképzelni a hasonló gondolkodásmódot. Elaine már más kérdés volt.

 Nem volt több időm, Rod megfelelő távba ért, s én elrugaszkodtam a talajtól. Koncentrálni kezdtem, s leengedtem a láncot jobbomról. Mindez a pillanat törtrésze alatt. Ékszerem még csak éppen ellazult karomtól – az a része, amelyik nem a húsba volt maródva -, de már a lángokkal átitatott jobbom kint volt, s lendítette a gyilkos eszközt.

 Összegabalyodtunk, s úgy zuhantunk a föld felé igen nagy sebességgel. A kívülállók annyit láttak az egészből, hogy elrugaszkodtam, majd egy hangos csattanás volt a levegőben, és újra becsapódott valami a földbe.

 Valójában azonban az történt, hogy a lánc Rod testére tekeredett, s én mögé kerülvén, térdeimmel a hátában landoltam, mintha csak valami szivacs lett volna. Az ő testébe is belevájódott a lánc, ám azt szét is szaggatta, mert lerángattam róla. Ezen felül nem lehetett kellemes a saját kardodba zuhanni olyan erővel, ami a csatornák talajába is lyukat vert. A penge a lábaim között jött fel és centiméterekre haladt testem előtt, hegyével farkasszemet néztem.

 Tudtam, a lovas halott. És azt is, hogy már újjá is született.

 Eloszlott a porfelhő, s én a fekete ruhában, a láncot magam után húzva, kicsit kimerülten, de ugyanazzal a rideg tekintettel és laza tartással, amivel mindig szoktam, kimásztam a gödörből, és elindultam fegyverem után. Fent a peremnél már egy erős kar nyúlt le az enyémért, s én elfogadtam segítségét. Pengém is ott volt már Dante hátán.

 Vissza akarta nyújtani, de eltoltam. Felnéztem a tömegre láncom tekergetve. Döbbenet, csodálat, félelem, gyűlölet, szinte minden érzelem tükröződött az arcokon. Nem is volt meglepő, szinte az egész város a földdel volt egyenlő.

 - És most merre? – kérdett Dan.

 - Clair. Mit tudsz a Világ Pereméről? – kérdeztem.

 - Hogy a másodlagos anyagi síkon van, ahol Gehenna is. Csak nem oda készülsz?

 - Mindkét helyre. Gehennáról tudtam, Lu már amúgy is régóta vár engem, hát meglátogatom.

 - Akkor miért akarsz eljutni a Világ Peremére? – kérdett ismét barátom.

 - Azt mondják, ott van a paradicsom. A bazinagy simsjátékos otthona.

 - Az rendben, hogy városok, kontinensek között utazgatsz. DE SÍKOK KÖZÖTT NEM TUDSZ ALEN! – tört ki Elaine.

 Ránéztem, és elmosolyodtam.

 Két hete volt, hogy megütköztem ismét a háború lovasával, és erősebbnek bizonyultam. A jelenlévő tanúk szó nélkül végignézték, ahogy elszáguldunk a kocsimmal, amit ezóttal már ismét én vezethettem. Minő felemelő érzés.

 - Tényleg elmész Gehennába, és a Világ Peremére? – kérdezte Elaine.

 - Mindennek van itt is bejárata. Ahogy Tartarosznak volt, úgy azoknak is kell legyen. Azt szeretném, ha ezek keresésével foglalkoznánk most egy darabig. Hogy hogyan nyithatnánk meg.

 - Alen – szólt újra a lány. Néma, kínos, nyomasztó csend borult a kocsira. Lelassítottam, és kiszálltam. Lina követett. – Tudod. Mikor még nem volt ez a kataklizma, mikor még nem volt két világvége egy nap alatt. Kedveltelek. De mióta feljöttél onnan megváltoztál. Két év nem tudom milyen lehet gondolkodással eltöltve. Nem is akarom. De te már nem az vagy, akit megismertem.

 - Nem az vagyok, vagy csak félreismertél? – kérdeztem most én. – Nem azért akarok látogatást tenni a nagyágyúknál, mert annyira meg akarom őket verni. Meg akarom győzni őket, hogy elég vér folyt már, hagyjuk abba ezt a hülyeséget és kezdjünk egy új világba. Annyira nagy hiba, hogy én csak békét és nyugalmat akarok? A maga sajátos, régi módján?

 Higgadt voltam, végig az eget néztem közben. A nap lemenőben volt, vörösre festette vele a felhőket, a kékség peremét. A fák árnyéka már messzire nyúlt, annak ellenére, hogy délre tartottunk. Úgy hallottam valahol Dreamfall-ban van az egyik hely bejárata.

 - Valóban? – nézett rám. Továbbra se voltam képes rá nézni. Valahol talán igaza volt, talán megváltoztam a két év alatt. – Már régóta meg akartam mondani neked. De… - Egy pillanatra megakadt hangja, talán gondolkodott. – Élveztem a veled töltött időket. Mókás volt, és izgalmas. Többnyire csak az utóbbi. De én most lelépek. Az ellenállók most úgyis vezető nélkül maradtak.

 - Valakinek velük is foglalkozni kell – bólintottam, és bár fájt, el kellett engednem. Nem tehettem mást.

 Szárnyra kapott, és elsuhant, míg én visszaszálltam a volán mögé.

 - Hova ment? – kérdett Clair.

 - Mindegy.

 - És mi?

 - Dreamfallba.

 - Gehenna kapujához? – hüledezett Dante.

 - Príma. Már azt is tudjuk, hogy az van ott – mondtam vidáman, és a gázra tapostam.

Genezis 6. rész - A fekete harcos

Tehát, ismét ott tartunk,  hogy Tolvajok társasága. Tényleg nem írok mostanában olyan sokat. Bár publikálni sincs sok kedvem, mert a kezdeti lelkesedés után rengeteg olvasó már nem foglalkozik az egésszel. Hmmm who knows? But who cares.



 Két napja járkáltunk a sivatagban Saranith környékén, és tudtuk, hogy az időnk fogy. Meglepetésünkre A környéket igen kevés szövetségi őrizte. Viccesnek tartottam, hogy így hívják magukat az angyalok és démonok, de hát ha ők félre tudták tenni a torzsalkodást, hogy kiirtsanak minket, legyen nekik karácsony. Hívják magukat ahogy akarják.
 - Miért küldted vissza Linát? - kérdezte Dante, ahogy a lejáratot keresgéltük.
 - A kocsit is visszavitte. A hivatalos sztori szerinte te mellettem maradsz, mert barátok vagyunk, ő viszont megelégelte a szerencsétlenkedésem. Legalább van egy belső emberünk, és figyelemmel kísérhetjük ha Rod valami rosszat akar.
 - ÉrteÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!! - ordított, amikor sikeresen megtaláltuk újra a lejáratot, csak úgy mint én korábban.
 - Al? Merre vagy?
 - Alattad te gyökér - morogtam, majd elindultunk, miután kihúzta a térdét a lapockámból és felsegített.
 Óvatosan osontunk sarokról sarokra, de meglepetésünkre nagyon gyengén volt őrizve a környék. Ennyire bíztak volna magukban? Nem izgatott, a lényeg, hogy így könnyebb volt eljutni a célunkhoz.
 Az utolsó saroknál megálltunk, s én óvatosan átkukucskáltam.
 - Nem csak az iméntiekért küldted vissza igaz? - kérdett mikor visszafordultam. - Aggódsz érte. Megérthető, hiszen elég sok dolgon mentetek keresztül együtt.
 - Veled is barátom - jegyeztem meg, azt latolgatva, hogy vajon mennyien is lehetnek odabent összesen, és mennyien jelentenek veszélyt.
 - Értem is aggódsz? Ez megható Al.
 - Érted nem - boxoltam vigyorogva vállba. Valójában viszont őt is elküldtem volna a lehető legmesszebbre. Mégse tettem. Nem zavartam sehova. Egyrészt nem hallgatott volna rám, másrészt talán valami még nagyobb baromságot követett volna el. Így legalább szemmel tarthattam.


 Órákon át vártunk, várva a megfelelő lehetőségre. Az azonban nem és nem akart eljönni. Az őrségváltás rendszertelen időközönként történt. Volt, hogy egy óra, volt hogy csak pár perc telt el. Az indulók mindig megvárták, míg az érkezők felvették posztjaikat, csak z után mozdultak el. Létszámuk is folyamatosan változott: holt többen, hol kevesebben voltak.  Ha nem is nagy létszámmal, de nagyon ügyeltek a biztonságra.
 Úgy tippeltük, hogy az erősebbek jönnek kevesen, a gyengébbek pedig többen, hogy a képviselt veszély körül-belül ugyanannyi legyen.
 Végül megszületett a terv: a lopás kicsit durvább verziójára esett a választásunk, a rablásra.
 Mikor kevesebben jöttek be, berontottam. Dante kardjának csapásával levágtam két lassú reflexű ellenfelet, egyet pedig megsebesítettem. A vízhordókon kívül hatan - pontosabban már csak négyen - voltak jelen őrök.
 Hibáztak, mikor mind a négy szembe állt velem. Könnyen zónázhattam őket, míg Dante mögöttem elosonva megszerezhette, amiért jöttünk. Ide vágtam, oda csaptam a lánccal, teljesen sakkban tartva a négy ellenfelem. Furcsa mód úgy tűnt, mintha talán nem is akarnák, hogy ne járjunk sikerrel.
 Dante jelzése késett, én pedig egyre nehezebben bírtam a megélénkülő angeloidokkal és a démonoiddal. Nyomást éreztem az elmémen. Vártam a már jól megszokott vágást, hogy hol jelenik meg, ám az nem jött. Helyette felgyulladt a jobb karom.
 - Rajtam ez nem igazán működik - mondtam lángra lobbantva láncos kezem.
 A kék lángok felfalták - szinte szó szerinti értelemben - a vöröseket, s a "karkötőm" is átvette képességem. Pörgettem, forgattam ékszerem a meglepett közönség előtt, majd teljes erőmből csaptam kettőt magam előtt, s két lángpenge keresztet formálva megindult a démonoid felé.
 Vigyorogva várt a kék lángokra, s ekkor rájöttem: ezek újak. A hideg tüzet a tapasztaltabbak felismerik, vagy legalább hallottak már róla és kikerülik. A hangos ordítás jelezte, s bizonyította: a démonok még mindig érzik a nazekanok erejét. Fájdalmas kiáltásokkal, torz képpel fetrengett áldozatom.
 Míg a démonoidot figyeltem, elkövettem azt a hibát, hogy támadási lehetőséget hagytam az angelideknek nem figyelvén rájuk. Három penge szaladt a gyomromba, s egy ütés érkezett arcomra, amitől leszálltam a pengékről. Pár méterrel arrébb landoltam a földön, ám ekkor egy hatalmas árny suhant el felettem.
 - Felkeltettem - mondta Dan, miközben felsegített. - Gondoltam hasznos lehet.
 És valóban. Az őrző széttépte a maradékot, a vízhordók meg még talán akkor menekültek ki, mikor berobbantam és kaszabolni kezdtem.
 - Köszönöm Dante - szólt mély hangján a lény. - Láttam mire használtad a Fekete Vizet korábban, látom most mire használtad, és látom mire akarjátok majd ismét használni.
 - Engeded? - kérdeztem.
 - Végül mégis megtetted, amit meg kellett tenned Alen Chain a tolvajok hercege. Mint mondtam: látom mire kell most épp. Éppen ezért feltenném a kérdést: biztos, hogy rá kell pazarolnod a Vizet? Óvva intelek titeket, mert csak egy adagot vihettek. Jól gondold meg, hogy neked van-e szükséged a nagyobb erőre célod elérése érdekében, vagy visszahozol az életbe valakit?
 - A célom eléréséhez társakra, barátokra van szükségem. Olyanokra, akik ösztönöznek, hogy jobb legyek, hogy győzzek, és ha kell segítenek. Nem nagyobb erőre - dünnyögtem magam elé.
 - Győzelemnek nevezel két év fogságot? - kérdezte.
 Fegyvercsörgést és lépteket hallottunk. Jött a váltás.
 - Nem rád tartoznak a módszereim és a dolgaim - morogtam. - Induljunk.
 - Tégy belátásod szerint Altemor. Én védeni fogom, amit meg kell védenem. Védd te is azt, amit jónak látsz.


 Futva érkeztünk a véletlenül készített bejárathoz, majd szárnyra kapva menekültünk a színhelyről. Rodhar felé tartottam, s tudtam, hogy újra nekem ugrik majd. Tartottam a találkozástól, de nem azért, mert a lovas egyszer már legyőzött. Attól, hogy ezúttal is megsérülhet valaki, és ezt nagyon nem akartam. Féltem, hogy Claire újra megsérül. Vagy Elaine-nek esik baja. Sőt, még Dantéért is aggódtam. Hiába ellenálló a teste, hiába van ott a képessége, és hiába állt már egyszer helyt a háború lovasával szemben, ereje messze lemaradt azé mögött.
 Vegyes gondolatok és érzelmek kerítettek hatalmukba, s ez külsőmön is meglátszott: megfeszült testem, csapásaim rendszertelenek és szaggatottak lettek.
 - Al - szólított meg Dante. - Nem kell aggódnod. Odamegyünk, feltámasztjuk Carmillát, és eljövünk. Nem lesz baj.
 - Az a baj, hogy van ott valaki, aki nem így gondolja. És valami, ami hozzám tartozik. Ha Rodhar nekem támadna... Vidd Clairet és Elainet olyan messzire, amennyire csak tudod. És eszedbe ne jusson visszajönni, amíg én nem szólok hogy jöhetsz.
 Ellenkezőn morgott, de tudta, hogy többet úgyse tehetne.
 - Lehet egy kérdésem? - törte meg ismét a csendet úgy fél órával később.
 - Lehet.
 - Miért ugrottatok össze Rodharral?
 - A beszélgetés a szokványos dolgokkal kezdődött - kezdtem monológom. - Merre voltam, mit láttam, találtam, és a többiek. Aztán azt akarja, hogy kreáljak lényeket, és indítsunk háborút a világ ellen, akárcsak Vargol tette. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő volt. Elveim ellen való dolog ez, és ezt neki is kifejeztem a magam módján. Erre ő veletek fenyegetett. Ez sem tetszett, úgyhogy visszafenyegettem. Gyerekes, de ez van. Aztán nekem esett és átvágott a falon. Röviden ennyi, a többit már tudod.
 - És hosszan?
 - Annak támadsz neki, akitől tartasz. Egyébként hosszan is.
 Barátomnak leesett, hogyhogy részemről lezárt a társalgás, és nem is feszegette tovább a témát - őszinte hálámra.
 Biztos voltam benne, hogy a lovas megérzi, hogy a közelben vagyok, ezért az előtt el akartam küldeni Clair után, mielőtt találkoznánk vele. Abban is biztos voltam, hogy megvárja, míg én megyek el hozzá, mert úgy ő lesz a jófiú, s én a gonosz támadó akitől majd ő mindenkit jól megvéd. Mindenképpen meg akar majd ütközni velem vérre menően, minél nagyobb közönség előtt, hogy előbb megalázzon és ő kerüljön reflektorba, és csak aztán végez velem.
 Hirtelen egy sötétebb felhőre lettem figyelmes, s ahogy rajzolódott ki a város, úgy lett egyre világosabb, hogy az nem felhő, hanem füst.
 Rossz előérzetem támadt.


 Fegyvercsörgés és csaták zajai ütötték meg fülünket innen is, onnan is, ahogy célunk felé osontunk a felhőkarcolók és panelek között. Arrafelé tartottunk, amerre Claire testét sejtettük.
 A káosz majdhogynem teljes volt odafent, és arra tippeltünk, hogy ez az egész kettősünk miatt van. Tőlem eleve tartottak, s ahogy elmesélték Dante is adott nekik elég okot, hogy a kutatók méltán utálják, és tartsanak tőle. Mindkettőnk kiiktatására volt okuk, Rodahar csak a hab lett volna a tortán. De azt is tudták, hogy együtt nem bírnának velünk, így most támadtak, mikor úgy tudták városon kívül vagyunk. Vagy végig megfigyeltek, vagy van egy beépített emberük. Bár jelen helyzetben ez zavart a legkevésbé.
 Egy ruházati bolt előtt haladtunk, ahova Dan be is rántott.
 - Ezt miért? - kérdeztem.
 - Mert szarrá van vagdalva, tépkedve és égetve a culád, és egy jó jelmezben azért jobban is nézel ki.
 - Jelmez? - vontam fel a szemöldököm.
 - Csak várd ki a végét - vigyorgott kajánul.
 Fél óra múlva fekete edzőcsukában és farmerban, valamint egy hosszú a változatosság kedvéért szintén fekete ballonkabátszerűségben feszítettem melynek le voltak vágva az ujjai. Végezetül még én is választottam magamnak egy kockás sálat a nyakamba, ami arra volt hivatott, hogy magában takarja felsőtestem. Farkasfejes függőm a bal felkaromon lógott le egy rövidke láncon, melyet Dan a vállamhoz erősített. Így szlalomoztunk egyre mélyebbre a betondzsungelben az oroszlán barlangja felé.
 Danténak valóban igaza volt. Kényelmes, szabad érzést keltett az öltözék - és az is volt -, ugyanakkor meg kell adni a módját, ha már ekkora a felhajtás. Még talán önmagamnak is tetszettem.
 - Hívd Linát. Tudd meg hol van Claire teste - utasítottam.
 - Odajössz te is?
 - Hülye van a fejedbe?! Naná, hogy nem. Kicsalom Rodot valahova ahol van mozgástér bőven és nem veszélyeztetek olyat, akit nem kéne. És ne feledd amit ideúton kértem.
 - Nem fogom.


 Külön váltunk, miután Dan beszélt Elaine-nel. Immár egyedül róttam az utakat, mind mélyebbre és mélyebbre hatolva a felfordulás sűrűjében. Kezdett elegem lenni abból, hogy bujkálnom kell, ugyanakkor ez a lopakodósdi egyfajta nosztalgikus érzést keltett régi, "gondtalan" életemre emlékeztetvén.
 Végül mégis úgy döntöttem, hogy maradok. Nem okozott túl nagy problémát a lopózás, mivel a csata nagy részben az égen zajlott. Fentről maximum akkor láthattak meg, ha egy szélesebb utcán vágtam át. Bár még akkor se biztos, hogy megismertek.
 Eljutottam a bejáratig. Egy utca  választott el, s én egy pillanatig hezitáltam. Majd megindultam rohanvást. Mikor feltéptem volna az ajtót, az szilánkokra robbanva indult meg felé, tokostól elhagyva eredeti posztját. Több repesz bennem lelte meg a számára alkalmasnak hitt helyet nem túl kellemes érzéseket keltve.
 Nem foglalkozhattam ezzel, mert egy vörös ruhás, lángoló szemű, Conan a barbár termetű test már csapott is volna ketté, de időben hátra vetettem magam.
 - Helló Alen - köszöntött míg én feltápászkodtam. -Már megint itt?
 - Átöltöztem - mosolyogtam rá.
 - Már értem miért utált Vargol.
 - Igazán? - kérdeztem szarkasztikusan. - Máson is tudsz gondolkodni mint a harc?
 Érezte az élcet, arca megrándult, de megőrizte higgadtságát jó harcoshoz méltóan. El kellett ismernem, hogy ha máshoz nem is, ahhoz legalább értett, hogy hogy kell küzdeni.
 - Mert képes vagy elkerülni a biztos pusztulást. Megmondom őszintén: rajtad kívül még senkinek sem sikerült elkerülnie egynél többször. De rajtam nem fogsz ki kétszer.
 - Kár. Pedig Dante adott pár tippet - blöfföltem.
 - Hogy hogyan küzdj meg velem fegyvertelenül? - szegezte rám pallosát.
 - Igazából ez lenne a poén. De nem lövöm le neked.
 - Mint a háború lovasa, minden harcművészet tőlem ered. Nem tudsz olyat mutatni, amit ne ismernék.
 - Ki tudja? De kit érdekel? - Fülembe toltam a lejátszóm, s a Rock Under Me-t nyomtam be Murphy-től. - Egy szám. Nem tart tovább majd a küzdelmünk.
 - Traccsolunk még, vagy elkezdjük amiért most itt vagyunk? - kérdett, majd válaszra sem várva nekem ugrott.