Lelkek lényi 4. fejezet

Még nem mutatkozott egy apró része sem a napnak, ám egyre közeledett a napkelte. Ezt jelezte a folyamatos világosodás, a homály, a sötétség állandó gyengülése.

Az ierenek még nem, vagy csak alig néhányan keltek fel az őrökön kívül. Boramar nem volt túl nagy város az egy hónapi járóföldön belülre eső városok közt, az élet mégis mindig nyüzsgött nappal. Éjjel még a csehók, kocsmák se voltak hangosabbak annál, amennyire a feltétlen jókedv megkövetelte.

Két kapuja volt, egy kisebb északon, és egy valamivel nagyobb a déli oldalon a várfalaknak. Ezeken kívül terült el a legtöbb földműves háza, melyek utcái könnyen áttekinthetőek voltak, sugaras szerkezetűek. Senki se figyelt fel az alvó munkások közül a házak között léptető, ember nagyságú rókára, melynek különös módon négy farka volt. Léptei nyomán felparázslott a poros út, a fű kiégett szélen. Könnyed, mégis a lovakénál jóval gyorsabb tempóban kezdett el futni déli irányba, amerre egy Rimek nevű város feküdt. Volt arra valami, amit ellenőriznie kellett.

Nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy másik ieren a falakról figyeli minden egyes mozdulatát. Nem láthatta, mivel végig úgy mozgott, hogy a lágy szellő nehogy felé vigye a szagát, és hogy végig a látóterén kívül maradjon.

Jackal végigkísérte természetellenesen jó látásával a rókát, amíg már ő sem láthatta, majd könnyed léptekkel indult meg a vár alatt meghúzódó romok bejáratához. Odalent teljes sötétség uralkodott, ahol tisztában volt az utolsó kavics pontos helyével is. Nem mintha a szeme csak messzebb látott volna a többi ierenénél – a sötétben is kiválóan, tisztán észlelt minden részletet.

Bekapcsolódott az emlékfolyamba, ahogy szokott, s újra hihetetlen tempóban pörgette maga előtt a képeket. Napok szálltak el percek alatt, s arra lett figyelmes, hogy hol a farkas, hol Rydo jelent meg immáron az Úrnő előtt, de már nem minden nap, sőt kifejezetten rendszertelenül. Előbbi egyre borzasabb, kócosabb, tépettebb állapotban, míg Kellen újabb és újabb, frissebbnél frissebb sebekkel, fokozatosan elgyötörtebb állapotban tette tiszteletét. Szeme is immár mindkettőnek megváltozott. Nem az a büszke, erős alak állt ott minden alkalommal, amikor megjelent valamelyik, hanem mindkettő tekintete egyfajta megtörtséget és csalódottságot, valamint mérhetetlen bánatot tükrözött.

Jobban belegondolva Fried rájött, hogy Rydomer mélyzöld tekintetében még most is ott lapul nyomokban úgy a csalódottság, mint a megtörtség, és leginkább a bánat. Ha a férfi nem figyelt, a szomorúság nagyon könnyen kiült arcára is.

Nem mert még gyorsabban lapozni a napok között, de érezte, hogy kutatása már nem tart túl soká. Nem akarta kockáztatni, hogy megfőzze fejét. Aztán egyszer csak ő is belépett Rydoval a nagyterembe.

Az emlékfolyam nélkül is tisztán emlékezett annak az eseménynek minden egyes pillanatára. Az első, és utolsó belépése a főkristály és az úrnő termébe a Végső Bukás előtt. Az utolsó rezdülésre is emlékezett, mind arra amit ő tett, mind arra, amit észlelt.

Egy pillanatra megállt. Elmélázott, akkor nagyon boldog volt. Aztán gyorsan magához tért és újra a folyamatosan ritkuló megjelenéseit vizslatta az egyre csapzottabb Kellennek.

„Már majdnem ott vagyok. Még pár nap, max hét” – gondolta magában.

Aztán hirtelen éles fájdalom járta át az egész testét, és kivetődött az emlékfolyamból. Meglepettség, düh, és még nagyobb kíváncsiság kezdett el tombolni benne. Nem tudta miért történt, hogy miért tagadta meg a hely a belátást a múlt történéseibe. A fájdalmat betudta elrettentésnek, figyelmeztetésnek, hogy ne próbálja meg ismét. Jackal viszont nem az a fajta volt, aki pont a célegyenesben adná fel.

Újra bekapcsolódott az emlékfolyamba, az utolsó pillanathoz, amire emlékezett, s jóval lassabban kezdte el pörgetni az eseményeket. Az eredmény azonban ugyan az volt: fájdalom járta át minden porcikáját, aztán kivetette magából az emlékfolyam. Sőt, az elkövetkező négy próbálkozásnak is ugyanez lett az eredménye.

Végül feldühödve, az idegtől vakon jött fel a felszínre Fried. Bosszantotta az esemény, de úgy döntött ezt a jelenséget jelenti az úrnőnek.

Rydo nem vette túl sietősre. Karja még fájdogált a sérülés miatt, de már szépen gyógyult.

Az eredetihez képest eddig négy napos késésben volt. Ezen mosolyogva gondolkodott, hiszen nézetei szerint a késés a profik előjoga. Bár magát nem tekintette annak, egy kis elegáns késést mindig megengedett magának. De soha nem ennyit. Ez idegesítette is.

Más részről szerette a természetet, így örült, hogy több időt tölthet a szabadban a tervezettnél. Egy ideje követte az a valami is, ami Rimeknél kijátszotta, átverte. A lény továbbra is okosabb volt annál, hogy a férfi látóterébe kerüljön, nemhogy el is kapja az ieren. Kellen igazából nem sokat foglalkozott vele, mert tudta, hogy ha a valami úgy gondolja, akkor majd megmutatja magát neki.

Figyelmét most más kötötte le, mert a szél furcsa szagokat hozott szemből. Egy másik lényét, ami viszonylag gyorsan közeledett.

- Fél úton járok Boramar felé. Valószínűleg utánam küldtek valakit, hogy keressen meg – mondta ki hangosan a gondolatait. Nem repesett az örömtől, hogy kíséretet kap. – Ám legyen.

Megadóan sóhajtott, s tovább sétált. Valamilyen szinten még örült is neki, hogy szükségét érzik a városában. Szerette Boramart, s bár nem tekintett otthonaként rá – igazából eddig egy helyre sem tudott úgy tekinteni -, úgy érezte teljes mértékig oda tartozik, s akár az élete árán is védenie kell jelen helyzetben.

Hirtelen megszaporázta lépteit. Megérezte a vérszomj szagát, ami nem az érkező lényé volt, ami feltehetően szintén valami ragadozó lélek lehetett, mert érezte a veszélyességet a szagában. A vérszomj azonban egy más, egy nálánál is jóval veszélyesebb lénytől eredt. Valami, ami nemcsak hogy nagyobb, hanem gyorsabb és erősebb is volt a farkasnál is.

Ami követte egy csapásra eltűnt, már nem érezte Kellen a figyelő tekintetét, az illatát se érezte – mert szó mi szó, egészen kellemes illatot árasztott, amit egyáltalán nem lehetett szagnak titulálni, hacsak nem bunkó akart lenni valaki.

„Még pár méter.”

„Már nincs messze.”

Ezek a gondolatok cikáztak át fején a másik ieren felé haladva, miközben már a hatalmas farkasként loholt megerőltetve izmait, nem törődve a felnyílt sebbel. Igazából célja is az volt, hogy vére szagával magára vonja a valami figyelmét. A vérszomj mellé düh vegyült hirtelen, s a szag egyre erősebb lett.

A következő pillanatban Rydo mellett egy négyfarkú róka villant fel, szintén futva, de amaz fékezett, s már fordult is utána, ám nyomába se érhetett az izmos farkasnak, még úgy sem, hogy az sérült volt.

Futott, ahogy csak bírt, próbálta minél messzebbre csalni a dühödt, vérszomjas lényt a négyfarkútól. Tudta, ezt már nem úszhatja meg harc nélkül, de nem számított arra, hogy a gyilkos szándékú szörny nemcsak hogy erősebb, vadabb és nagyobb nála, hanem jóval gyorsabb is.

Mire észbe kapott, már oldalba fejelte egy nála majd’ mégegyszer nagyobb, páncélozott fejű lény. Oroszlán testtel, kígyó farkakkal, és csökevényesedett denevérszárnyakkal rendelkezett, fején valamiféle csontpáncél alakulhatott ki, mert több bordája is eltört Kellennek a kellemetlen ütközés következtében.

A találkozást nyekkenéssel, s enyhe nyüszítéssel nyugtázta. Rajta kívül aligha élte volna túl akármilyen ieren. Hozzá hasonló erővel kevesen bírtak köztük.

Ugyanakkor, mint a Végső Bukás napján ellene, most ez ellen az eltorzult lény ellen is több ieren kellett volna. A róka tapasztalatlan és gyenge volt, nem akarta feleslegesen bevonni a harcba, így marad az egy az egy ellen.

Méregetni kezdte az acélkötegekre emlékeztető izmokkal rendelkező lényt. Lábai karmos, hatalmas mancsokban végződtek, mely karmok nélkül is elementális és mélyen fájó ütéseket lehetett bevinni. A fej maga volt a pokol, szerencséje volt, hogy mikor oldalba fejelte a lény ösztönösen lejjebb húzódott, mert így nem lyukasztotta át a bundáját a két szarv. A farkak – mert nem csak egy volt ám a kígyókból -, melyek rendszertelenül tekergőztek mintha önálló életet éltek volna. Össze-vissza tekeregtek, de egy mindig Rydo felé fordult.

„Lehetséges lenne? Egy harci lélekkel állnék szemben?” Hallott már efféle speciális lelkekről, de csak legendáknak hitte őket, mint az új generáció gyermekei őt, mígnem saját szemükkel nem látták. Most ez a szituáció állt elő a farkas lélekkel is.

Emberi alakot öltött rekordidő alatt, bár nem nagyon volt rá szüksége: a másik lény várt. Vérszomj és düh erősen sugárzott belőle, de a gyilkos szándék hiányzott. Parancsra jöhetett ide, de nem ölni küldték.

- Mit akarsz? – nézett rá Kellen, mikor befutott a róka.

Aztán el is futott kettejük között, s nagy port kavarva újra fékezni kényszerült.

Háromszögben álltak, mindenki egy másikat figyelve. A róka Rydomert, a torz lélek a rókát, míg Rydo a lényt, hogy esetlegesen elég gyorsan közbe tudjon lépni ha kell.

Fried végigsétált a palota hosszú csarnokán. Immár itt is eligazodott volna akár bekötött szemmel is, akárcsak a régi trónteremben, ám rangja megkövetelte az emelt fejet. Az úrnő nem fogadja – legalábbis ezt állították neki a katonák, ám ő fittyet hányva erre megállíthatatlanul haladt előre.

Belökte a trónterem duplaajtajának fél szárnyát, s belépett. Jöttét két hangos csattanás kísérte, ahogy az ajtó a falnak, majd vissza a helyére csapódott. Ijedt tekintetek, s az úrnő személyes látványa fogadta. A Végső Bukás óta senki nem láthatta őt, csak a hideg hangú nő, akit mindenki gyűlölt, vagy legalábbis nem kedvelt. Gyermeki arca, telt ajkai, fehér bőre volt, melyet sötétvörös haja bekeretezett. Szeme - mint valami paradoxon - nem igazán illett volna az összképbe: zölden tetszelgett, ugyanakkor más színnel el se tudta volna képzelni senki. Teste arányos volt, csípője picit szélesebb az átlagnál. Az összképre azonban mindenki csakis a gyönyörű kifejezést használta volna.

- Úrnőm! – kezdte indulatosan beszámolóját Jackal, ám a jeges beszéd félbeszakította.

- Hogy mersz így rárontani Úrnőnkre?

- Kussolj. Nem hozzád beszélek, és nem is neked hoztam híreket, ahogy kérdéseim sem hozzád kívánom intézni – ha lehet, még jobban megdühödve szólt, ám érződött, hogy így is a javát elfojtja a harcos.

- Nyugalom Constance. – Édes illatként visszhangzottak a beállt némaságban a kedves, meleg szavak. – Jackal Fried bizonyosan megalapozott indokkal tört így ránk. Hallgatlak Jackal Fried – fordult a másik ierenhez.

- Úrnőm – kezdte immár jóval higgadtabban. – Az emlékfolyam a kérdéses napok előtt kilök. Nem tűr meg, nem enged betekintést azokba a napokba. Rydomer Kellen indokait nem tudom kifürkészni. Másrészt megfigyeltem, hogy a rendszeresség fokozatosan tűnt el a férfi megjelenéseiből, s minden egyes visszatértekor egyre tépettebb volt. Mintha fokozatosan, egyre nehezedő feladatokat kapott volna, mintha mindig erején felül teljesített volna pihenés nélkül. Halvány fogalmam sincs arról, hogy hogy volt képes akár csak a legutolsó látott állapotában arra, amit tett. Ugyanakkor nem hiszem, hogy pár nap alatt teljesen kipihente volna magát. A kristályokat nem lehetett bántani, nem lehetett bennük kárt tenni. Hogy csinálta mégis?

Gyorsan, hadarva beszélt. Meglepődött saját indulatosságán, mire végig ért a beszámolón ugyanis újra elragadtatta magát. Aztán ahogy az lenni szokott, az Úrnő hangja hallatán lehiggadt.

- Jackal Fried. Rydomer Kellen egy speciális lélek. Másnak nem tulajdoníthatjuk egyelőre a tetteit. Sajnos nekem sincs ötletem arra vonatkozóan, hogy hogy tette ami tett. Azonban jelenleg már Bailey Amoyese társaságában már úton van Boramarba. A négyfarkú róka lelke megnyugtatja a farkasét, bármennyire is veszélyes az. Könnyű dolgunk lesz vele.

- Így véli Úrnőm? – kérdezte óvatosan Fried. – Ismerem Rydot. Ha bezárja a vadállatot, csak megdühödik, s ha rájön arra, hogy mi küldjük mellé Baileyt akkor csak még jobban kicsúszik az irányítása alól.

- Valóban így vélem Jackal Fried. Amíg Bailey Amoyese mellette van, addig nincs okunk aggódni. Engedelmeddel visszatérnénk tanácskozásunkhoz.

- Értettem – szűrte fogai között Jackal. – Leléptem.

Gyorsan lépdelt kifelé, bár gondolatai már ismét másfelé jártak. Kezdett betelni a titkolózással, ami felé is irányult. Kezdte kicsit sokallni Jackal, hogy benne se bíznak meg, hogy előtte is titok minden, ami igazán fontos lenne. Rydo küldetéseinek mibenvolta, és bár tagadta, Jackal érezte, hogy az Úrnő pontosan tudja, hogy Kellen hogyan tette tönkre a kristályokat. Vegyes érzelmekkel telve hagyta ott a palotát.

Először egy gyenge lényt érzett meg, valami nőstényt ami viszonylag gyorsan mozgott. Aztán megérezte azt, ami most emberként áll vele szemben, bár egy pillanattal előbb még egy hatalmas farkas volt, az előtt meg megintcsak a kétlábú.

Az, hogy a farkas az erősebb ieren, egy pillanatra se volt kétséges számára, mivel erősen vérszag áramlott belőle. Egy sérülés pedig mindegy milyen mértékű, mindig gyengít rajta. Aztán ott volt a ropogás, ami csontok törésére hasonlított, mikor megpróbálta felöklelni. A célját több-kevesebb sikerrel elérte.

Aztán az emberi lény, az ieren kérdett tőle valamit. Szavak, melyek rég értek el tudatáig. Szavak, melyek nem rémültek, vagy dühösek voltak. Tudta, hogy mindkettővel elbírna, meglehetősen könnyedén, még ha a farkas nem is lenne sebesült, ám érezte rajtuk, hogy nem akarnak neki ártani, de ami még furcsább, nem is félnek tőle.

Ugrásra készült, ám az ieren gyorsabbnak bizonyult ebben a formájában: a két fejsze egy szempillantás alatt került elő a helyéről, s nem védekezőn, hanem támadón tartotta a harcos. A másik meg se moccant. Valószínűleg megdöbbent a dolgok ilyetén alakulása miatt.

Az ember viszont érdekessé vált. Valószínűleg tapasztalt harcos, a vágást is harcban szerezte nem pedig egyszerű melléfogás vadászat közben.

Gyors és magabiztos léptekkel indult meg úgy, hogy fejét végig az emberre szegezte. Úgy mozgott, hogy a farkas és közé szoruljon a férfi, így a másik nem tud közbeavatkozni, ha tettlegességig fajulna a dolog, vagy nem elég gyorsan. Amaz végig felé fordult. Mozgása közel olyan gyors lehetett, mint az övé. Egy szép napon még érdekes és élvezetes harc kerekedhet belőle, de nem ma.

Egy ugrással megfordult, és irdatlan tempóban távolodni kezdett. Furcsa érzések kerítették hatalmába, késztetést érzett arra, hogy hazatérjen. Ahogy távolodott az ierentől, ez a késztetés úgy lett egyre erősebb, ám tudta, még nem teheti meg. Még nem jött el az ideje.

- Mi volt ez? – kérdezte Bailey már emberi alakjában. – Mi a franc volt ez Rydo?

- Nyugalom kislány – csitította a férfi. Ő maga se tudta pontosan. – Már vége. Induljunk haza.

A nő még elkezdett valamit mondani, de arra már nem figyelt Kellen. Esze másfelé járt.

Vajon honnan kerülhetett elő egy mesterségesen módosított lélek, ráadásul ez nem is kísérletinek tűnt. Sokkal inkább egy jól irányzott harci léleknek, amely az ő módjára száműzetés sorsát kapta jussul. Valószínűleg még ő előtte elhagyta a várost, vagy az elmúlt nyolc év termése, de elméje talán már nem teljesen egész.

Túl sokáig maradt abban a formában, amiben most találkoztak, így kezdtek az állatias ösztönök eluralkodni rajta, s életüket talán csak annak köszönhetik, hogy emberi alakjában szólt hozzá.

- Ez nonszensz.

- Tessék? – kérdett Bailey, aki továbbra is csak mondta a magáét, és Kellen megnyilvánulása megzavarta eszmefuttatásában.

- Mi? Ja, csak hangosan gondolkodtam.

- Tehát te nem is figyelsz arra amit mondok? – kérdezte megrovó hangon Amoyese.

- Nem igazán. Más köti le most a gondolataim – vallotta be az igazat Kellen, minek jutalma egy durcás mordulás volt, és az oly áhított csend.

Boromarig némaságba burkolózva mentek még két napig. Ott aztán Kellen az úrnő elé járult, míg Bailey eltűnt.

- Üdvözlet Rydomer Kellen. – A fagyos hang bosszantotta Rydot, de nem adott hangot azon nézeteinek, miszerint az Úrnővel személyesen szívesebben beszélgetne. – Jelents.

- Rimeket lerombolták. Lakosságát elpusztította a Zir Mauronból érkezett arkhan század, ami jó csapatnyi egységgel tért haza.

- Azt, hogy megütközz velük ha jól emlékszek megtiltottuk – mondta élesen Constance.

- Azt, hogy harcot kezdeményezzek velük – javítottak Rydo. – Zir Mauron megerősödött, sokkal inkább egy erődvárosra hasonlít jelenleg, mint nyolc éve. A Rimek ellen intézett támadás vagy terjeszkedési szándékkal, vagy megelőző csapás okából történt.

- A vállad megsérült Rydomer Kellen – mondta finoman az Úrnő gyengéd, meleg hangja. – Az arkhanok nem vonultattak fel nagy erőt elmondásod alapján, tehát tudták, hogy Rimek védtelen. Ami arra enged következtetni, hogy tudták mivel állnak szemben. A század teljes pusztítást végzett, aztán visszatért így biztosan nem csak portyáztak. Rydomer Kellen. Fel kell állíts egy megfelelő védvonalat.

- Elnézést úrnőm, de lenne itt még valami. Egy legenda, ha úgy tetszik, testet öltve.

Halk moraj futott végig a trónterem őrségén, a tanácsadókon és az egyéb udvari népeken.

- Mi lenne az? – csattant Constance hangja ismét.

- Fogd be és hallgass végig – mondta higgadtan Kellen. – Visszatérve a dologra: találkoztam egy speciális lélekkel. Módosították, harcra specializálva. Gyorsabb, erősebb, és jóval veszélyesebb volt mint én. Könnyűszerrel felöklelt. – Kicsit elrévedt, eszébe jutottak törött bordái. „Ha itt végeztem feltétlenül el kell láttatnom az oldalam.” gondolta magában. – Csak a vakszerencsének köszönhetjük hogy megúsztuk.

- Biztos vagy benne, hogy nem egy szörnnyel találkoztál, Rydomer Kellen? – Kérdett immár érdeklődve az Úrnő. – Sokfajta, vegyített állat áll az arkhanok oldalán, amiket aztán szabadjára eresztenek területeinken hogy ott pusztítsanak.

- Nem vagyok benne teljesen biztos. De jobb lesz ügyelni az ilyesmikre.

- Láttasd el a sérüléseid Rydomer Kellen – szólt finoman az Úrnő. – Elsődleges fontosságot élvez most az épséged.

- Úrnőm – hajtott alig észrevehetően fejet a férfi, ám érződött belőle a tisztelet és megalázkodás. – Lelépek.

- Gyógyulj Rydomer Kellen – engedte útjára meleg hangon az Úrnő.

Érezte, hogy valami nem stimmel, tudta, hogy tudnak a kiméra-szerű lényről a palota lakói, talán többet is mint ő. Nem különösebben érdekelte, nem igazán hitte hogy ismét találkozhat a lénnyel. Összemérte volna vele az erejét, bár tudta, hogy abból csak vesztesen kerülhetne ki.

Hazament hát, ahol lecsatolta egykezes fejszéinek tokját, az egyenként negyven kilós fegyvereket pedig a falra felszögezett tartókra helyezte, aztán kis gondolkodás után elindult a gyógyítókhoz.

Emlékei kicsit cserben hagyták, mert egy kanyart rossz felé vett, s a vártnál két órával többet bolyongott, de végül mégis sikeresen célba talált.